Állami acélból húzhatják fel Paksot - Miért akarja bevásárolni magát az állam egy olyan cégbe (illetve miért tol bele félmilliárd forint munkahely-megtartási támogatást), amelyik 2013-ban és 2014-ben összesen 42 milliárd forintnyi veszteséget termelt? Jelenleg ez az ipar legfontosabb találós kérdése. A válaszról persze csak találgatni lehet, de az bizton kijelenthető, hogy amikor a kormányzat növeli az állami befolyást egy ágazatban, akkor az akvizíciót komoly pénzmozgások követik. A legplasztikusabb példa talán az, hogy a MOL-ba beszállt az állam, majd ezt követően elkezdte építeni a Nemzeti Közműszolgáltatót, és mára ez a vállalat szolgáltat gázt az összes háztartásnak. Úgyhogy most, amikor a Dunaferrben szerezne részt a kabinet, valószínűleg nem „kohótulajdonos” akar lenni, sokkal inkább egy gigabiznisz lebonyolításához vásárol eszközt.
Az nem magyarázza az állam tulajdonszerzési törekvéseit, hogy a dunaújvárosi Dunaferr 2015-öt „kövér nullszaldóval” zárta, és ennél némiképp jobb eredményt viríthat 2016-ban. Érdemi választ inkább az adhat, hogy az utóbbi években veszteségcsapdában vergődő, csaknem 1200 ember elbocsátását tervező vállalat 15,5 milliárdért fejlesztett. Ennek egyik oka az előremenekülés, a másik viszont, hogy joggal számíthatott és immár számíthat állami megrendelésre. Nevezetesen Paks bővítésénél egy „szupermodern vasmű” egyrészt az épület-, másrészt a reaktorvázak elkészítésébe szállhat be. Ez pedig sok százmilliárdos üzlet.
Másfelől Putyin orosz elnök exhumálta a Déli Áramlat projektet, amiben Magyarországnak fontos szerep juthat. A gáz pedig speciális acélcsöveken át érkezik. Ezek legyártása pedig szintén sokmilliárdos biznisz. Ez lehet az oka az állami tulajdonszerzési szándéknak. (És emiatt nem adta el az orosz állami kézben lévő külkereskedelmi bank sem vasműbeli részesedését. A bank egyébként a paksi bővítési projekt finanszírozója.)
A Dunaferr résztulajdonosaként egyébként az állam hatékonyabban tud érvényt szerezni annak az „atomszerződési” klauzulának, miszerint a beruházás 40 százalékát a magyar vállalkozások végezhetik. Ez az arány persze illúzió, de az biztos, hogy amire lehet, rárepülnek a honi cégek (most például földmunkára, melléképületekre stb.) és a paksi tapasztalatok szerint Simicska Lajos cégeinek feladatait Mészáros Lőrinc vállalkozásai vették át.
Ráadásul a bizniszt a jövőben a brüsszeli pletykák szerint az EU sem gátolja, és ejti a kötelezettségszegési eljárást, mondván: a kormány nem sértette meg a versenyszabályokat, amikor kvázi a Roszatomnak adta a bővítést. Ugyanis az EU vélhetően elfogadja azt az érvet, hogy a magyar szabványoknak csak az orosz cég terméke felel meg.
Kiöntik (fent), használják (lent). Paks új reaktorát és a Déli Áramlat csővezetékét csak itt tudják elkészíteni.
Kitiltják a zöldáramot
Energiaterepet tisztít az Orbán-kormány: hogy csúcsra járathassa Paksot, gyakorlatilag ellehetetleníti a szélerőművek építését. Ez hivatalosan persze úgy hangzik, hogy beépített, illetve beépítésre szánt területtől (értsd: 3200 település és határa) legalább 12 kilométerre nem lehet ezt az „alternatív áramgyárat” telepíteni.
Mindez a gyakorlatban annyit tesz, hogy sehova nem lehet szélerőművet építeni. Így a lakosságra és a cégekre a drága paksi áramot kényszeríti a kabinet. (2017–18-ra az áramtőzsdén egy megawattórányi energia ma 24-25 euróért kapható. A kormányzat szerint a paksi erőmű ezt a mennyiséget 55 euróért állítja majd elő, de a piaci szakemberek már most 70 euróval kalkulálnak.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!