...Kádár él – a címbe foglalt egykori szállóige éppen ma 25 éve, Kádár János halálával veszítette érvényét. Azóta azonban egyre nő azok száma, akik gondolják vagy mondják is: csak múlt időben. Kádár János a fejekben él tovább, még azokéban is, akik a nevével fémjelzett korszakról fiatalságuk okán sem tapasztalattal, sem tudással nem rendelkeznek.
Hogy mi a köznek véleménye, mit gondolnak a polgárok az országról, benne magukról, arról mostanság leginkább a közvélemény-kutatások tudósítanak. A véleménykutatás a pártállam idején inkább a tiltott kategóriába tartozott, ha volt is, az eredmények ismerete csak kevesek kiváltsága volt az MSZMP központjában. Harminckilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szélesebb nyilvánosság is megismerhesse, mennyire is volt elégedett életével, a közállapotokkal a Kádár-kor embere.
A múlt rendszer titkos közvélemény-kutatásainak eredményei az OSA – Nyílt Társadalom Alapítvány – archívumában kutathatóak tavaly óta. Az 1969 és 1991 között létezett tömegkommunikációs kutatóközpont (TK) fő megrendelője a köztévé és a közrádió, illetve az MSZMP agitprop osztálya volt, így nem csak arra a kérdésre kaphatunk választ, szerette-e a Kádár- kori kisember a hosszú hajú csöveseket (természetesen nem), és miről beszélgetett szívesen szomszédaival (a televízió és a rádió műsoráról), de arra is, hogyan vélekedett Kádár Jánosról Kádár János népe.
Nos, Kádárnak ennek alapján lehetett oka az elégedettségre. Barátságos, életvidám, jókedvű és elégedett – így jellemezték saját magukat a magyar emberek 1974- ben egy titkos kutatás szerint. Ebben a fene nagy elégedettségben a kutatás szerint szerepet játszott, hogy biztosak lehettek benne, munkájuk gyümölcseként előbb vagy utóbb megszerezhetik vágyaik tárgyát – legyen az egy telefon, egy autó, lakás vagy éppen víkendház.
1974-ben kifejezetten büszke nép volt a magyar, nem is szerette azokat, akik elhagyják az országot. Kiemelkedően fontos érték volt a hazaszeretet, viszont egyáltalán nem érdekelték az akkoriakat a „legvidámabb barakkon” kívüli viszonyok. És ami talán a legfontosabb: a ’70-es évek közepének átlagembere erősen hitte, hogy nem saját felelőssége, hanem az állam dolga a boldogulás feltételeinek megteremtése.
A ’70-es évek optimizmusa 1985-től tört meg, akkortájt már meglehetősen sok információ érkezett „odakintről”. 1988-ra már csaknem 70 százalék volt azok aránya a társadalomban, akik politikai változást követeltek. Mindez azonban még mindig nem csorbította igazán a Kádár János személye körül kialakult, talán leginkább megszokásból táplálkozó szeretetet.
A pártfőtitkár népszerűsége még annak legmélyebb pontján, 1988-as bukása után sem volt alacsony, a mai politikusokhoz képest mondhatjuk kimagaslónak is: a lakosság fele a rendszerváltozás előtt közvetlenül is pozitívan ítélte meg őt. És ez az arány azóta csak nőtt…
A Kádár-nosztalgiára tehát elvben lehet politikát építeni, s ezt Vásárhelyi Mária szociológus, az 1974-es kutatás feldolgozója szerint leghatékonyabban éppen az az Orbán Viktor és a Fidesz teszi, aki és amely, szavakban legalábbis, a Kádár-rendszer legádázabb ellenfelének mutatja magát. A Kádár- rendszerből hozott mentalitás kihasználása Orbán politikai sikerének egyik titka. Vásárhelyi szerint arra a belénk gyökerezett önállótlanságra épít, miszerint az állam mindent eldönt, elintéz helyettünk
– Tévedés volt a rendszerváltáskor azt hinnünk, hogy a szabadság eszménye kompenzálja majd az elveszett biztonságot: az ugyanis fontosabb az emberek számára, mint a demokrácia. Az autoriter rendszer ebből a szempontból régen sem volt ellenére az embernek, aki még ma is fél a felelősségtől, nem szeret döntéseket hozni a saját sorsáról, inkább átadja azt az állam kezébe – fogalmazott a szociológus, hozzátéve: mivel a magyar ember nem szereti, ha szembesítik a múltjával, hamis ideológiák mentén könnyen terelhető a kívánt irányba. „Az ötvenes-hatvanas években az előrejutást nem a teljesítmény, hanem a hatalomhoz való lojalitás döntötte el, de a többségnek ezzel akkor sem volt gondja, együtt tudtak élni ezzel a rendszerrel. És most is együtt tudnak élni ugyanezzel” – mondja Vásárhelyi, aki szerint mindennek következménye persze meg is látszik a gazdasági helyzetünkön.
Ám míg a Kádár-rendszerben valóban volt egyfajta biztonság, addig ma egyre többen csúsznak le. Ez Vásárhelyi Mária szerint azért nem okoz egyelőre fennakadást, mert az emberek még nem szívesen látják be, hogy saját elszegényedésük nem csupán egyéni szerencsétlenség, hiszen azt hallják, hogy minden rendben van, jól haladunk előre. Ez is a Kádár-kor egyik nagy találmánya, a sikerpropaganda: a kudarcok elhallgatása, a sikerek felnagyítása. Ennek eredménye pedig a rendszerszintű önámítás.
Hogy húsz év alatt hova jutottunk, arról a GfK Hungária által publikált 2008-as kutatás tudósít: tízből hat felnőtt szerint a magyarok életében a rendszerváltást megelőző időszak volt a legboldogabb. Ráadásul az előző rendszerről megélt tapasztalatokkal rendelkező idősebb korosztály még inkább hajlamosabb a nosztalgiára: az 50 éves vagy annál idősebb emberek körében 80 százalékos az ezen véleményt osztók aránya. A rendszerváltás környékén vagy azután születettek pedig leginkább szüleik véleményét osztják.
Az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportja 2009-ben és 2010-ben végzett kutatásokat a 18–30 éves korosztály bevonásával.
Arra a megállapításra jutottak, hogy a fiatalok 43 százaléka – szüleik többségéhez hasonlóan – történelmi aranykorként említi a rendszerváltást megelőző korszakot, és kevesebben vannak azok, akik gyökeresen szembehelyezkednek a Kádár-rendszerrel, a fiatalok 30 százaléka szerint volt diktatúra.
De van, ami az elmúlt negyven évben sokat változott, látjuk nap mint nap: pesszimizmus, rosszkedv, egyre erősödő individualizmus, bezárkózás és bizalmatlanság jellemzi ma a magyarokat. És még egy szembeötlő változás: a nyolcvanas évek végén még csak nyomokban volt megtalálható a társadalomban a cigányellenesség. És míg egykor megvetették azt, aki elhagyta az országot (de még azt sem nézték jó szemmel, aki inkább külföldre ment nyaralni ahelyett, hogy a Balaton partján enné a lángost), mára tömegesen vándorolnak ki a magyarok.
Rainer M. János történész egyetért Vásárhelyi Máriával abban, hogy Orbán Viktor ma ugyanazzal „operál”, mint Kádár a ’70-es években: ha megoldják a gazdasági kérdéseket, akkor rendben leszneka dolgok. Csakhogy ez most is, miként Kádár idején, pusztán addig működik, amíg ki nem derül, hogy a társadalom nagy csoportjai kimaradnak a fellendülésből. Orbán azonban felismerte a kádári államszerep iránti nosztalgia törékenységét is, ezért azt új elemmel, a nemzeti közösséghez tartozás érzésének túlfeszítésével ötvözte.
Ahogy Rainer M. János fogalmazott: „Orbánék mindent átvettek, ami hasznosnak bizonyult a Kádár- rendszerből, és hozzáteszik mindazt, amire szükségük van a Horthy-korszakból”.
Erre volt elég negyven év, hogy ilyenné alakítsa a ’60-as, ’70-es évek szállóigéjét: addig jó, míg Kádár és Horthy együtt él?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
