A jégeső úgy zúdul a kis katonai táborra, mint egy katasztrófafilmben. Ökölnyi jégdarabok zuhognak ezerszámra a kis faépületre, és úgy verik a tetőt, mint egy géppuskasorozat. A dübörgésbe egyszer csak élesen belehasít a légósziréna, agresszív vijjogásához képest a jég kopogása kellemes simogatás csupán.
„Belövés! Belövés! Belövés!” – üvölti mechanikusan egy géphang a mindenhová felszerelt hangszórókból, ahogy a radar érzékeli a tálib rakétatámadást.
A katonák szárnyakat kapva rohannak a bunkerbe, kucorognak a bokáig érő vízben a betonlapok oltalma alatt. Egy dübbenés, aztán kettő, három – mindhárom rakéta elszáll a tábor felett, és földrengető robajjal csapódik be a mögötte lévő domb oldalába. „Király!” – kiáltja valaki mámorosan, az adrenalin a legbolondabb reakciókat hozza ki az emberből; még öt percig remeg utána az ember, ahogy elmúlik a támadás rémülete, és megbizonyosodik róla, hogy él. A parancsnokságon hasonló az izgalom, aztán beletörődnek, ahogy kiderül, a tálibok elszeleltek – kilőtték a rakétát, aztán máris eltűntek a bozótban.
Afganisztán kicsit eltűnt a hírekből – a kivonulási konferenciákat leszámítva –, de itt, a délkeleti végeken, nem messze a pakisztáni határtól nem érzi úgy az ember, mintha vége lenne a háborúnak. A visszavonulást előkészítő amerikai hadsereg ezekben a tartományokban próbálja meg még utoljára visszaszorítani az ellenállókat, mielőtt megkezdené az átadást az afgán biztonsági erőknek. Az erőszak nagyobb, mint valaha. A tálibok ritkán vállalnak nyílt ütközetet, de pokolgépekkel és mobil tüzérségükkel folyton zargatják az amerikaiakat.
A tálibok így nem győzhetnek, de nem is ez a lényeg. A közbiztonság pont elég rossz ahhoz, hogy a helyzetet ne lehessen stabilizálni. Az amerikaiak által támogatott afgán kormány nem tudja megvetni a lábát. „Semmi nem működik” – összegez fáradtan Jung Lee őrnagy, a helyi tartományi fejlesztési csoport parancsnoka, aki abban próbálja segíteni az afgán kormányzót, hogy a járásokban elláthassa az alapvető államigazgatási feladatokat.
„Nincsenek fejlesztések, nincs bíró, nincs adminisztratív személyzet, mert olyan rossz a közbiztonság, hogy nem mernek lejönni a fővárosból. A helyiek nem bíznak a kormányban, mert korrupt. A kormány pedig azt mondja, hogy minek építsünk iskolákat, amikor a tálibok úgyis felrobbantják őket. Ha pedig mégis építenek valamit, az tönkremegy, mert a fenntartásra nem gondolnak.” Az őrnagy próbál optimista lenni, de még abban sem teljesen biztos, hogy a kormányzó nem adta-e el a piacon a kis digitális kamerát, amit nemrég vett neki.
Sah kormányzó, Zormat járás vezetője filozofikus. „Ez itt nem Amerika. Minden évekig tart. Most próbálunk egy utat építeni, a projekt négy éve zajlik és a pénz nagy részét már ellopták. A bíró pedig nem fog lejönni a fővárosból, mert a múlt héten megölték az előző kormányzót, és fél” – magyarázza meglepő nyugalommal. Mi lesz, ha elmennek az amerikaiak? „Akkor nekünk végünk.” Az afgánok szeretik az összeesküvés-elméleteket, és a kormányzó hozzá is teszi: „De úgyse mennek el, csak mondják.” Nem csoda, hogy a kormány nem tudja megvetni a lábát. Az afgán állam bizonyos szempontból idegen test errefelé. A kormányt északi tádzsikok dominálják, ez a vidék pedig pastu, ahol nincsen múltja a központosított kormányzatnak – itt a törzsek, a falvak mindig is önmagukat kormányozták, bár az elmúlt időszakban ez inkább az anarchiát jelentette. Az emberek bizalmatlanok nemcsak az amerikaiakkal szemben, de az afgán kormányerőkkel szemben is. Egy afgán tolmács meséli, hogy egy gyerek egyszer megkérdezte tőle, szokott-e imádkozni. A tálibokkal szimpatizáló mollák ugyanis azt hirdetik, hogy a kormány hitetlenekből áll.
Lehetetlen pontosan felmérni, hogy az ellenállás mennyire van beleágyazódva a társadalomba. Biztos, hogy a tálibokat sokan nem szeretik, valódi támogatóik valószínűleg kisebbségben vannak. Van, aki még információt is ad róluk – egy-egy elrejtett fegyverraktárról, vagy hogy mikor kell támadásra számítani. De vannak más jelek is. Helikopter öl meg két ellenállót egy faluban. Már másnap kis emlékhely jelenik meg, amely mártíromságukat hirdeti. Az amerikaiak megkérdezik, ki építette.
Senki nem tudja, vagy – ami valószínűbb – nem akarja elmondani. Végül egy-két gyerek elkotyogja, hogy az asszonyok voltak azok. Az amerikaiak szerint a helyi faluvezetők egy része nyíltan a tálibokkal van, másokat pedig a pakisztáni titkosszolgálat pénzel.
Egy másik faluban megkérdezek több gyereket, mi akar lenni, ha felnő. „Harcosok leszünk, és elkergetünk titeket Afganisztánból, mert nem vagytok muszlimok” – hangzik habozás nélkül a válasz. Aztán nevetni kezdenek, mint aki viccelt – de valakitől hallják ezeket a dolgokat. A többség mindenesetre inkább nem mond semmit, ami persze érthető is. Az amerikaiak begurulnak a falvakba a harcjárműveikkel, kérdezősködnek, aztán kigurulnak. „Aztán jönnek a tálibok, és felteszik ugyanezeket a kérdéseket” – mondja egy férfi egy faluban. „Nem tudunk mit csinálni, a tálibok lesújtanak ránk, ha segítünk nektek.”
A Nyugat-barát afgán állam stabilitása végeredményben azon múlik, hogy meg tudja-e tartani ezeket a vidékeket az afgán hadsereg és rendőrség az amerikaiak távozása után. Egyáltalán nincsenek reménytelen állapotban, de nehéz elképzelni, hogy helyt tudnának ott állni, ahol az amerikaiak is csak bajosan. Ráadásul a pastuk lakta környékeken a tádzsikok dominálta hadseregre sokan ferde szemmel néznek. Érthető, hiszen még a nyelvet sem beszélik. Az afgán tisztek az amerikai tolmácsokon keresztül próbálnak kommunikálni a faluvezetőkkel. A kormányerők a nehezebb vidékeket valószínűleg gyorsan el fogják veszíteni, de a városok a kezükön maradnak.
Paktia-Hosz, 2012. június
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
