ne is egyék. Efféle népies szólásmondásokkal van gondosan körülkerítve még a gondolkodásunkban a munka fogalma.
Nem véletlenül, hiszen társadalmunk alapja az értéket termelő emberi tevékenység. Az általunk végzett munkától függ társadalmi helyzetünk, a munka nélküli gazdagodást szankcionálják a törvények paragrafusai, s a munkahelyteremtés fontosságát szajkózzák politikusaink. A segélyre szorulók is „közmunkát” végeznek, mert össznépi megvetés övezi az „ingyenélőket”.
Május elsején mégis temetni lenne illendő a munkát, vagy legalább virrasztani halálos ágyánál, mert éppen jobblétre szenderül. Nyugat-Európában már a múlt század kilencvenes éveiben feltűnt, hogy a tőkés társadalomból csak a tőkések maradtak. És a működő tőke bástyái ma az olcsó munkaerő, a szétvert vagy sosem létezett szakszervezetek, a laza környezetvédelmi előírások és a paradicsomi adózás lettek. A tavaly elhunyt párizsi esszéista, Viviane Forrester drámai hangvételű könyve, a Gazdasági horror ugyan nálunk is megjelent az ezredforduló tájékán, de különösebb visszhangot nem keltett. Miért is figyeltünk volna oda, amikor nagyban élveztük a beáramló külföldi tőke előnyeit, s úgy gondoltuk, hogy a szocializmus legvidámabb barakkjából a kapitalizmus legfényesebb összeszerelő csarnokává válhatunk? Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a mi időnk is lejárt. A tőke nálunk csak ideiglenesen állomásozik, hogy mihamarabb továbbálljon, s valahol a Távol-Keleten vagy Latin-Amerikában találjon magának – szintén csak átmenetileg – új hazát.
Hogy mi ebben a horror? A politikai rövidlátásból adódó stigma, a fejlett és a feltörekvő országokban feleslegessé vált, sokmilliónyi munkásember dologtalannak bélyegzése. A biblikus hangzású „munkahelyteremtés” egyre üresebb választási ígérete.
A gazdagabb szomszédságba való vendégmunkába járás önáltatása.
Lassan okafogyottá válik a munka ünnepe. A tőzsdei kurírok már azt harsogják, hogy az egyre újabb vidékekre települő gyáripar elérte modern világunk végét: immár Kína egyes tartományaiban is hiány van olcsó munkásból, s a kiutat a robotizálás jelenti. A robot nem eszik, nem alszik, nem lázong. Így végződne hát az emberi munka története?
Talán teljesen újra kell gondolnunk a munka fogalmát, ha nem akarunk mind a történelem szemétdombján kikötni. Talán az sem véletlen, hogy az újabb generációk már évtizedeket töltenek iskolapadban. És nyilván okkal izmosodik az alanyi jogon járó alapjövedelem eszméje.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!