– Az ártatlanság vélelmének semmibe vétele, nyomozati anyagok kiszivárogtatása, utólag jogsértőnek bizonyuló előzetes le­­tartóztatások, lábbilincsben, pórázon vezetett politikusok és orvosnők, megfélemlítés, példastatuálás – nem érzi úgy, mintha a hatóság egy ideje már „mindenhatóság” lenne?

– Elég sok furcsa dolog történik, ez tény. Újságokból tájékozódom, de így is megdöbbent, hogy mennyi szakmai képtelenséggel találkozhatni.

– Mondana példát?

– Íme egy: a vörösiszap-katasztrófa után – sajtóhírek szerint szándékosan el­­kö­­vetett közveszélyokozás címén – első reakcióként őrizetbe vették a MAL vezérigazgatóját, mert anélkül írta alá a vállalat katasztrófavédelmi tervét, hogy abban benne lett volna, mi a teendő, ha kidől a gát. Szakmai szempontból ez egy képtelenség. Ha valaki ismeri a büntetőjogot – márpedig ez elvárható attól, aki ennek az alkalmazásával foglalkozik –, akkor az tudja, hogy a közveszélyt a gát kidőlése folytán hömpölygő vörösiszap felszabadult mozgási energiája jelentette; a közveszély oka a gát kidőlése volt. Ehhez a gát esetleges leomlása utáni teendőkre vonatkozó előírások hiányának semmi köze. A kérdéses előírások hiánya miatt büntetőjogi felelősség akkor lenne – esetleg – megállapítható, ha tényszerűen igazolható lenne, hogy kifejezetten emiatt személyek vagy dolgok olyan köre is veszélybe került, amelyet az előírások alkalmazása megmenthetett volna. A gát kidőlését a kidőlés utáni teendőkre vonatozó előírás hiánya nyilvánvalóan nem okozhatta, arról pedig nem volt szó, hogy a veszélyeztetett értékek köre ténylegesen bővült volna, tehát a vezérigazgató őrizetbe vétele és felelősségre vonása a büntetőeljárási jog és a kriminalisztika elemi szabályainak a figyelmen kívül hagyásával történt. Ezek azt igényelték volna, hogy először tudjuk meg, miért dőlt le a gát, aztán keressünk rá felelőst.

– Nagy volt a társadalmi nyomás az eredmények produkálására. Mint a West-Balkánban történt hármas tragédia esetében.

– Abban az ügyben is hűbelebalázs módjára kerestek felelőst, mielőtt tudni lehetett volna, egyáltalán mi és miért történt. Sajtóhírek szerint élet vagy testi épség foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetése címén előbb három, majd, miután ezeket szabadon bocsátották, to­­­vábbi öt embert kísértek őrizetben a bí­­ró­­ságra előzetes letartóztatás végett. Holott ennek a bűncselekménynek a lé­­nyege meg­­határozott feladatkörhöz kapcsolódó foglalkozási szabályok megszegése, mi­­közben az e fajta rendezvények biztonsági követelményei és az, hogy megtartásukért kik a felelősök, felületesen és hiányosan voltak szabályozva. Nemhogy első ránézésre, hanem még a történtek alapos ismeretében sem lett volna könnyű eldönteni, hogy ki a felelős, hiszen azt sem lehetett tudni, miért tört ki a pánik. Most már van néhány vádlott, de azok közül, akiket korábban őrizetbe vettek, állítólag csak egyetlen személy van közöttük.

– Mi lehet az oka ezeknek a hibáknak?

– Remélem, hogy csak felkészültségbeli hiányosságok. Amikor én voltam kezdő, akkoriban a rendőrségen egy újonc nyomozóra három-négy tapasztalt kolléga jutott. A szolgálati időm vége felé már négy-öt újoncra jutott egy gyakorlottabb nyomozó. Az ügyészségen előírás volt, hogy ha olyan személlyel szemben, aki előzetes letartóztatásban volt, megszüntették az eljárást, vagy a bíróság felmentő ítéletet hozott, annak az ügyésznek, aki a letartóztatást vagy annak meghosszabbítását kezdeményezte, igazoló jelentést kellett írnia és a főügyész helyettese személyesen volt köteles megvizsgálni, hogy az eljárás szakszerű volt-e.

– Mivel a kormánypártok az alkotmányban érezték szükségesnek rögzíteni, hogy az ügyészek és a bírák megbízatása az öregségi nyugdíj eléréséig tart, ezek sze­rint jövőre, amikor egyszerre sokan kény­­szerülnek távozni, csak romolhat a helyzet.

– Ez az egész kísértetiesen emlékeztet az 1948-ban történtekre. A Kommunista Párt ekkor üzent hadat a bíróságoknak „Az ítélőbírók áthelyezésének, úgyszintén az ítélőbírók és államügyészségi tagok végelbánás alá vonásának átmeneti szabályozásáról” szóló törvényjavaslattal. A parlamenti vitában a mai KDNP elődjei, a Barankovics- és a Balogh-párt képviselői – hangsúlyozva, hogy a bírák elmozdíthatatlansága a bírói függetlenség, s ezzel a demokratikus rend egyik sarkköve – határozottan tiltakoztak a javasolt intézkedések ellen. Nem hiszem, hogy a mai KDNP szerint Barankovicsék tévedtek, amikor összefüggést láttak a bírák elmozdíthatatlansága és az igazságszolgáltatás függetlensége között.

– Most mégis megszavazták annak korlátozását, erre céloz?

– Barankovicsék pont olyan dolgokért támadták Rákosiékat, mint amilyeneket a KDNP most habozás nélkül megszavaz.

– Nem erős ez a párhuzam?

– Én még gyerek voltam 1948-ban, de a tanulmányaim alapján mostanában sokszor van déjà vu-érzésem. Már ami a dolgok szellemiségét illeti.

– Épp most váltották le az akkor született alkotmányt.

– Azt már 1989-ben leváltották. Most az 1989-es alkotmányt „váltották le”, demonstrálva az erőt.

– Külön cikket szentelt a tényleges élethosszig tartó börtönbüntetés rögzítésének. Miért baj, hogy benne van az alkotmányban? Az emberek is ezt akarták.

– A tényleges életfogytiglan szerintem nagyon rossz fényt vet a magyar közgondolkodásra. A büntetés forrása a régmúltban a zsigeri bosszúvágy volt. Ma már a bosszút civilizált országban nem tekintik legitim célnak; maradt a visszatartás és az ártalmatlanná tétel. A holtig tartó bebörtönzés irracionális, forrása nyilvánvalóan a zsigeri bosszúvágy – hiszen félig-meddig bevallott célja 1993-ban a halálbüntetés „pótlása” volt. A törvényhozásban a jelek szerint kevés a fogékonyság a racionális gondoskodásra.

– Mi a véleménye a többi büntetőjogi szigorításról? Arról, hogy húszezer forintos értékhatár alatt is elzárással büntethető a lopás, vagy hogy Orbán Viktor szeretné tizenkét évre leszállítani a büntethetőség alsó korhatárát.

– Ezek egy több évszázados múltra visszatekintő büntetőpolitikai irányzat elemei. Régen kutatják azt, hogy a büntetés szigora mennyiben visszatartó hatású. Egy óriási költséggel és tudományos apparátussal az Egyesült Államokban végzett elemzés eredményeként levont következtetések szerint külön-külön a szigorítás és a felderítés javítása is növeli a büntetés visszatartó hatását, de az utóbbi jobban. Ha a kettő párhuzamosan érvényesül, akkor a visszatartó erő növekménye nagyobb, mint a két külön-külön növekmény összege lenne. Kiderült az is, hogy a szigor fokozása egy mértéken felül nem növeli a visszatartó hatást, sőt, visszájára is fordulhat.

– Mit gondol a gyöngyöspatai, hajdúhadházi, hejőszalontai ügyekről?

– A szerveződő légiók arra törekedtek, hogy addig piszkálják a romákat, amíg azoknál elpattan a húr, és akkor jól el lehet őket verni arra hivatkozva, hogy lám, ez egy barbár népség. Az „őrjáratozás” – mint a sajtóban olvastam – tulajdonképpen azt jelentette, hogy ha egy roma kitette a lábát az utcára, akkor mindenhová látványosan követték. Ezt a kriminalisztikában „agresszív megfigyelésnek” hívják, ami mindenkit idegesít akkor is, ha esze ágában sincs lopni menni.

– De ettől még tehetetlen volt a rendőrség.

– A kilencvenes évek elején, amikor magánszemélyek jogerős bírósági ítélet birtokában sem tudták a követeléseiket behajtani, sokan alkalmaztak „adósságbehajtókat”, akik az adósokat esetleg feltűnő öltözékben, látványosan követték, hogy demonstrálják: ez egy adós, aki nem fizet. A bíróság ezt polgári perben végül a személyiségi jogok megsértése címén törvénytelennek minősítette. Ez az elv büntetőperben még nem kapott hangot. Közel harminc éve viszont nyomon követhető a romákat illetően egy másik tendencia a magyar büntető igazságszolgáltatásban. A skinheadek már a nyolcvanas években csordákba verődve megtámadtak az utcákon olyanokat, akiket a küllemük alapján cigánynak, afrikainak, vagy arabnak gondoltak. Az ügyészség a Btk. akkori 156. paragrafusára hivatkozva „emberiesség elleni,” közelebbről „nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport elleni bűncselekmény” címén emelt vádat, de hiába; a Legfelsőbb Bíróság – mint mondta egy illetékes: „politikai megfontolásból” – nem akarta pecsét alatt igazolni, hogy a Magyar Népköztársaságban van faji megkülönböztetés. Ezt a „hagyományt” a III. Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága is követte; 1992-ben egészen elképesztő jogi okfejtéssel ugyancsak garázdaságért címén ítélt el olyan skinheadeket, akik nyíltan vallották a „fehér faj” felsőbbrendűségét és nagy létszámú csoportokban jártak „cigányt verni”.

– Azóta módosították a Btk.-t.

– Igen, 1996-ban, részben ennek az ügynek a következményeként. És ki volt az első, akit elítéltek közösség tagja elleni erőszakért?

– Néhány cigány ember, aki az ítélet szerint rasszista indítékból támadt magyarokra.

– Mindezt akkor, amikor a romákat már sorban lövöldözték agyon. A gyöngyöspatai „járőrökkel” szemben azonban fel sem merült, hogy egyes roma embereket arra kényszerítettek, hogy eltűrjék: a roma népességhez tartozásuk miatt megalázó módon kövessék őket. A garázdaság, aminek a címén a rendőrség – a sajtóhírek szerint – fellépett, „kihívóan közösségellenes” magatartást feltételez. Egy megosztott közösségben a kisebbséghez tartozó egyének bár megalázó, s ezért a polgári bíróság által személyiségi jogot sértő követése – ismét csak sajtóhírek szerint – még a támogatását is élvezte a többségnek; hol van tehát a „kihívó közösségellenesség”? Az első pillanatban nyilvánvaló volt a számomra, hogy a bíróság szabadon bocsátja az előállítottakat, ami ugyan nem találkozott a miniszterelnöki szóvivő egyetértésével, de teljesen törvényes volt.

– Az új törvénymódosítás már egyértelmű helyzetet teremt, nem?

– Ez nem olyan biztos. Minden jogszabályhoz kapcsolható egy seregnyi értelmezést igénylő kérdés, és nincs kétségem, hogy ezek felvetésére hajlandóság is lesz. „Mi csak sétáltunk az utcán”. „Neki is van olyan dzsekije, mint nekem, és véletlenül egyszerre vettük fel”. „Az új alkotmányból fakadó, kiterjesztett önvédelmi jogunkat gyakoroljuk”.

– Mi a véleménye a Sukoró-ügyről? Nincs kissé átpolitizálva?

– Lett volna egy állami tulajdonra vonatkozó ingatlancsere-ügylet, amelyben különböző értékbecslések voltak. Kulcskérdés, hogy keletkezett-e vagyoni hátrány. Hogy egy ügylet jó vagy nem jó, azt nem egyszerűen az ár dönti el, nagyon bonyolult összefüggéseket is vizsgálni kell. Nincs-e például olyan előnyös gazdasági hatása (munkahelyteremtés), amely tágabb perspektívában igazolja a közvetlen árveszteséget? Ráadásul minden üzlet mellett és ellene is komoly szakmai érveket lehet felhozni; a szakértők egymással is vitatkoznak. Ebben az esetben nem keletkezhetett vagyoni hátrány, hiszen nem valósult meg az ügylet. A hűtlen kezelés kísérletének vádjában azt kellene bizonyítani, hogy a vagyonkezelő az ügyletkötéskor előre látta, hogy a rábízott vagyon „ráfizet” – hisz épp ez tenné kötelességszegővé az ügyletet – és ezt kívánta, vagy ez legalább is nem érdekelte. E mozzanat jelentené azt, hogy a szándéka kiterjedt a vagyoni hátrányokozásra.

– És mi köze mindehhez a volt miniszterelnöknek?

– Azt végképp senki nem tudja, hiszen ő nem kezelője az állam vagyonának. A vagyonkezelő intézmény vezetői ellen már több mint egy éve folyik a nyomozás, mellyel kapcsolatban régóta számosan hangoztatják a volt miniszterelnök bűnösségét, sőt, egy kormánytisztviselő heti rendszerességgel ösztökélte a volt legfőbb ügyészt is arra, hogy adjon már neki igazat, de csak most kezdeményezték Gyurcsány Ferenc mentelmi jogának felfüggesztését. Sehol nem olvastam, hogy konkrétan mi lett volna az a tett, ami hivatali visszaélést valósít meg. Az ugyanis akkor lenne megállapítható, ha tartalmilag bebizonyosodna, hogy hivatali állásából fakadó tekintélyét latba vetette azért, hogy valakit jogtalan előnyhöz juttasson, vagy valakinek jogtalan hátrányt okozzon egy egyébként rá nem tartozó ügylet nyélbeütésével. Az érintettek – a vagyonkezelők – azt állítják: ők Gyurcsány Ferenc ilyen ténykedéséről nem tudnak, s más hitelt érdemlő közlés erről eddig nem volt.

– Azaz?

– Így nem hihetetlenek a politikai koncepciós büntetőeljárásról szállongó feltételezések.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!