Állandó újratervezés – káosz a felsőoktatásban

Kormányoktól és pártoktól függetlenül a rendszerváltás óta nagyjából egyetértés van abban, hogy a felsőoktatás minőségét, átláthatóságát és finanszírozhatóságát javítani, a hallgatók számát pedig növelni kell. E célokhoz közelítünk most már több mint 20 éve egy soha véget nem érő „permanens reformban”. Afféle nemzeti sport ez nekünk, ami fitten tartja az egyetemi polgárságot, állóképesebbé teszi az oktatókat, izmosítja a hallgatókat és oktatáspolitikusokat egyaránt. Ez idő alatt nem volt olyan évfolyam, aki fölött és alatt már ne egy más rendszerbe tanuló diák járt volna: nem kredites, kredites, bolognás, ingyenes, fizetős, diákhitellel, felvételivel, emelt szintű érettségivel vagy mindezek nélkül alanyi jogon (lásd lent). Mindegyik verzió volt már, és annak az ellenkezője is.

Három éve e felsőoktatás-átalakító nemzeti sportunk hagyományait próbálja a fideszes kormányzat teljesen más alapokra helyezni, és a korábbi közmegegyezést újragondolni. Vagy felrúgni. A felvételi ponthatárok szerdai közzététele jó alkalom az értelmezésre.

Az ideális felsőoktatásról nagyjából két elképzelés verseng egymással ma Magyarországon: a tömegoktatás modellje, és a Fidesz-féle megközelítés, ami visszatérne valamiféle szűkebb felsőoktatás irányába. Az első szerint az egyetem feladatai nem merülnek ki a szakemberképzésben, hanem sokkal inkább afféle szocializációs helyként kell érteni, ahol a hallhatókat elsősorban az életre készítik fel. A munkahelyi statisztikák is azt mutatják, hogy ma már a legtöbb állás feltétele a felsőfokú papír. Egy KSH-kutatás szerint 2011-ben az üres munkahelyek 43 százalékában diplomást, míg középfokú végzettséggel csak a betöltendő helyek 19 százalékára kerestek alkalmazottat.

Másrészt fontos elv volt, hogy egyik oktatási reform sem ártotta bele magát abba, hogy ki mit tanuljon. Egyéni szocproblémának számított, ha valaki például Tibet-szakos diplomával óhajtotta megkezdeni a harcot a munkaerőpiacon. Ráadásul a társadalom számára sem bizonyult károsnak az a „furcsa viselkedés”, hogy egyesek biztos karrierkép nélkül vágtak bele tanulmányaikba. Az Educatio Diplomás Pályakövetési Rendszer 2012-es országos kutatásából kiderül, hogy még a „büfészaknak” kikiáltott bölcsészképzésben végzők munkanélküliség-aránya sem rosszabb például a támogatott természettudományos képzéseknél, és jóval elmarad az országos átlaghoz képest – mindkettő 9 százalék körül mozog. Geréby György, filozófus, a CEU oktatója, ezt azzal magyarázza, hogy a munkaerőpiacon szükség van írni, olvasni, gondolkodni tudó és nyelveket beszélő emberekre. Az írást-olvasást itt persze úgy kell érteni, hogy bonyolult szövegeket is képes értelmezni, interpretálni, előadni.

Hovatovább a megközelítés szerint a tömeg- és a minőségi oktatás nem zárják ki egymást. Meg lehet teremteni az elitképzés feltételeit nagyobb létszámokkal is. Jó példa erre a Budapest Corvinus Egyetem bármely általános közgazdász évfolyama, de lehetne más magyar csúcsintézményt is említeni, ami szakkollégiumaival, nemzetközi kapcsolatrendszerével és ösztöndíjaival a legjobb diákjai számára olyan külföldi tapasztalatokkal, nyelvtudással megtámogatott értékes diplomát képes adni, amivel a világ élvonalában is felveheti a versenyt bárki.

Ezek az elvek, vagyis az egyetemek kapuját szélesre táró – egyébként az európai uniós vállalásainkkal is egybevágó – megközelítés volt jellemző a magyar oktatáspolitikára Mádl Ferenctől, Magyar Bálinton és Pokorni Zoltánon át egészen Hiller Istvánig.

A második Fidesz-kormány felsőoktatási törvénytervezetének a lényege 2010 végén azonban már egészen más volt, valami olyasmi, hogy csak egy szűkebb, kisebb létszámú felsőoktatásban lehet valódi minőséget előállítani. Ezért szigorították volna a bejutást és a bennmaradást az egyetemeken, valamint elválasztották volna az állami támogatást a hallgatói létszámtól, és olyan finanszírozási mutatókat vezettek volna be, ami az egyetemeket nem teszi többé érdekelté a tömegképzésben. Ezt részben arra, a munkaerő-piaci mítoszra alapozták, miszerint túlképzés lenne a magyar egyetemeken. Pedig egy OECD-kutatás szerint, az egyre szűkülő állami támogatás ellenére, a diplomának ma Magyarországon még mindig többszörös a társadalmi haszna, mert a felsőfokú végzettséggel rendelkezők tovább élnek, több adót fizetnek, nagyobb arányban mennek el választani, gyakrabban végeznek önkéntes munkát és toleránsabbak a kisebbségekkel szemben.

Mindezt Klinghammer István, a néhány hónapja kinevezett felsőoktatásért felelős államtitkár sem vitatja, ugyanakkor a Népszabadságban adott interjújában elmondta: a probléma szerinte az, hogy a hallgatók egyetemi diplomával végzettségen aluli munkakörben dolgoznak. A már idézett 2012 kutatás szerint ez a megállapítás a diplomások 21 százalékára igaz, ennyien dolgoznak közülük végzettséget nem igénylő munkakörben. 2007-ben ez a szám még csak 14 százalék volt, ami azt is jelentheti, hogy egyre több fiatal érzi úgy, hogy rangon alul dolgozik.

A jelenlegi tömegoktatás-ellenes politika másik eleme, hogy nem hisz a kereslet-kínálat elvében. Nem tartja jónak, ha a diákok azt tanulják szabadon, amit szeretnének, inkább drasztikus módszerekkel próbálják egyik képzési területről a másikra terelni a hallgatókat. Ezért 2012 januárjában gazdasági, jogász, andragógia és kommunikációs területen, 16 szakon gyakorlatilag megszüntették volna az állami ösztöndíjat, ha a diáktüntetések hatására nem sikerül elérni, hogy mégis a jelentkezők 10-20 százaléka számára biztosítsanak államilag finanszírozott férőhelyet. De a bölcsész és társadalomtudományi szakok keretszámait így is jelentősen csökkentették, miközben valóságos lejárató kampány indítottak ellenük.

Az egyetemek kapujának szélesre tárása versus a kis létszámú, minőségi képzés – e két megközelítés mentén sorakozik fel a magyar felsőoktatás, ami néhol a bal- és a jobboldal, máskor a hallgatók és az államtitkárság, megint máskor pedig a természet és humán tudományok szembenállásaként jelenik meg a mindennapi politikai küzdelmekben. Mivel ezek folyamatosan összemosódnak, egyre nehezebb szakmai érvekkel szót érteni. Éppen ezért, anélkül, hogy letennénk az egyik vagy a másik nézet mellett a voksunk, visszatérünk az eredeti kérdésünkhöz, és megnézzük, miről is szól a mi magyar permanens reformunk 2013-as epizódja, és azok, milyen konzekvenciákkal járhatnak.

A jelentkezés tekintetében, úgy látszik, beérett a kormány politikája és teljesen elvette az érettségizők kedvét a bölcsész és társadalomtudományi szakoktól. 2012-höz képest idén e két képzési területre majdnem 14 ezerrel jelentkeztek kevesebben, igaz, a természettudományos és műszaki tanulmányokra sem jelentkeztek többen, sőt néhány ezres csökkenés itt is megfigyelhető volt. Azaz nem valószínű, hogy sokakat sikerült a humán pályáról átcsábítani reál irányba.

Ennek megfelelően 2013-ban 8 ezerrel kevesebb diák kezdheti meg a tanulmányait szeptemberben, mint tavaly, összesen 72 159-en. Ennek ellenére több az állami ösztöndíjas, 58 844-en tanulhatnak jövőre költségtérítés-mentesen, ami az új kapacitásszámokhoz kötött felvételi rendszernek köszönhető. A kormány tömegoktatás-ellenes, elitista filozófiája ellenére, amit Klinghammer államtitkár gyakran hangoztat, a már említett 16 legsikeresebb szakot kivéve, sarkig kitárta az egyetem ajtajait a hallgatói tömegek előtt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem a kormány osztotta ki szűkmarkúan, hány embert vehetnek fel az egyetemek, hanem az egyetemek dönthették el, mennyi diákot tudnak képezni. Így a lehetséges ösztöndíjas helyek száma is radikálisan megnövekedett. Összehasonlításként a tavalyi 55 ezer állami ösztöndíjas helyhez képest ez 100 ezer potenciális támogatást jelentett.

Maruzsa Zoltán felsőoktatásért és tudománypolitikáért felelős helyettes államtitkár szerint ezzel a politikával a profiltisztítás felé tettek nagy lépéseket, mert az intézményeknek át kell gondolniuk azoknak a képzéseknek a létjogosultságát, amelyekre ebben a teljesen szabad versenyben sem sikerült hallgatót toborozniuk. Úgy fogalmaz: az egyetemeknek hagyományos bástyáikra kell építeniük, a vadhajtásokat pedig vissza kell vágniuk. Mégis, mint mondja, egy egyetemet sem veszélyeztet bezárás emiatt.

Ha az új kapacitásszám-rendszert önmagába nézzük, meglehetősen sok előnye rajzolódik ki, beilleszkedik az elmúlt 23 év tömegoktatás-modelljébe, miközben minőségjavulást is várhatnánk tőle, amennyiben ennek hatására az egyetemek racionalizálják működésüket. Mindezeket azonban zárójelbe teszi, hogy 16 szak esetében vannak ponthatárok, méghozzá, nem is alacsonyak. Így az a furcsa helyzet alakult ki, hogy míg majd’ minden lusta, rossz tanuló lehet ma Magyarországon mérnökhallgató, addig csak nagyon tehetséges kevesekből válhat marketinges a Corvinuson. Ez több kérdést is felvet a működés hatékonysága szempontjából. Vajon képesek lesznek-e elvégezni egy nehéz műszaki curriculumot azok, akik a minimális 240 ponttal kerültek be? Nem csak a lemorzsolódási statisztikákat rontjuk ezzel? A kevésbé keresett szakok támogatása nem vezet-e túlkínálathoz, így minőségromláshoz, miközben a valódi elitképzéseket ellehetetleníti? Felvetésünkre Klinghammer István is elismeri a problémát, de azt javasolja, adjuk meg a bizalmat a gólyáknak.

Mi még csak-csak megadnánk a bizalmat, de úgy tűnik, Klinghammer főnöke, Orbán Viktor miniszterelnök ezt nem teszi. „Emelni kell a felsőoktatási felvételi ponthatárokat” – közölte a kormányfő pénteken a Kossuth Rádióban. „A 240-es ponthatár egy közepes dolog, márpedig közpénzből egyetemen taníttatni középszerű teljesítményre képes fiatalokat nem érdemes” – fogalmazott. Ha kapott volna kérdést a riportertől – nem szokott ilyen történni –, akkor talán kiderülhetett volna, hogy ezekkel a szavakkal a saját maga által formált felsőoktatási rendszert dobta ki a kukába. Hogy „közepes” teljesítménnyel is lehet bárki egyetemista, az éppen Orbán Viktor személyes beavatkozása nyomán alakult így. Emlékezhetünk, amikor ijedt tekintetű fiatalok, mint később kiderült, fideszes aktivisták körében „konzultált” a diáktüntetések után, majd bejelentette: „Keretszámok? Azok nem lesznek!” Tényleg nem lettek, lettek viszont ezek a ponthatárok, hát most ezek nem tetszenek Orbánnak. Lehet újraírni a szabályokat.

Orbán pénteki szavai mindenesetre előrevetítik: a „permanens reform” folytatódik. A jövőre felvételizők pedig izgulhatnak: nekik vajon mit talál ki a kormány? Ha pedig nem vágynak erre az izgalomra, legfeljebb elmennek külföldre tanulni.

 

KRONOLÓGIA:

 

1992. Kezdetek, az autonómia megteremtése

Tandíj? Bokros-csomag – vágják rá sokan, pedig a fizetős felsőoktatás ötlete már korábban is felmerült. Egészen pontosan az első különálló felsőoktatási törvény előkészítésekor megfogalmazta az Antall-kormány a költségtérítés alapelveit. Mádl Ferenc, akkori oktatási miniszter a tanulók ösztönzésével, a méltányosság és a számon kérhetőség igényével indokolta a törvény bevezetése előtt a tandíj szükségességét. A diákság azonban nem igényelt sem ösztönzést, sem méltányosságot, így 1992 második felében több ízben utcára vonultak. Ennek hatására a tandíj bevezetését eltolták a megfelelő kompenzációs rendszer kidolgozásáig, ekkor merült fel egyébként először az állami kezességvállalással nyújtott diákhitel létrehozásának ötlete is. Az 1993-as törvénynek még egyszerű, átlátható céljai voltak: a megfelelő törvényi keretek kialakítása, az akkreditációs rendszer felállítása, a felsőoktatás állami monopóliumának felszámolása, a magánintézmények működési feltételeinek kikötése szerepelt a listán. Ha mindezt egyszerűsíteni akarnánk, úgy mondanánk, a kormányzati szándék széles réteg számára kívánta lehetővé tenni a felsőfokú képzést.

Az utat a többi, kormányváltó szándékkal fellépő párt is jónak találta, nem véletlen, hogy 1994-ben még a Fidesz, az MSZP, az SZDSZ és az MDF választási programjában is szerepelt a tandíj bevezetése.

Mádl Ferenc szerint a tandíj „szociális igazságot fejez ki, a tehetősek fizetnek, a szociális helyzetbeli egyenlőtlenségeket pedig nem általános ingyenességgel, hanem jól működő hallgatói támogatási rendszerrel kezeljük”. (Az Országgyűlés 1993. június 7-i ülésén)

1995. Tandíj

Aztán jött a Horn-kormány, és Fodor Gábor minisztersége alatt bevezették az eredetileg 1996-ra tervezett tandíjat már 1995 őszétől – ez volt a sokak szemében a mai napig szitokszóként emlegetett Bokros-csomag egyik hozadéka. Eredetileg havonta minimum 2 ezer forint lett volna a tandíj, maximum pedig ennek négyszerese, a hallgatók legfeljebb 20 százaléka élvezhetett volna tandíjmentességet. A bejelentést követő demonstrációk hatására azonban finomodott az eredeti elképzelés. A tandíjemelés 1998-ra volt betervezve, 2005- re pedig már a képzés költségének 20 százalékát önerőből kellett volna finanszírozni. Eddigre azonban elérhető lett volna a diákhitel is.

Fodor Gábor: „Realitásként tudomásul veszem, de ha a pénzügyminiszter azt mondja, kérem szépen, itt tandíjra nincs szükség, akkor én leszek a legboldogabb.” (Reggeli Délvilág, 1995. március 18.)

1997. Fejkvóta alapú finanszírozás

Fodor Gábort Magyar Bálint követte a miniszteri székben. Ekkor dolgozták ki az államilag finanszírozott és a költségtérítéses képzések rendszerét, létrejött a normatív állami finanszírozás. Az intézkedés célja a felsőfokú oktatási intézmények gazdálkodásának hatékonnyá tétele, a minőség javítása, a jelentős fejlesztések beindítása, a képzés rendszerének átalakítása volt, illetve a kreditrendszerű képzés bevezetéséhez szükséges feltételek megteremtése, ami az 1999-es bolognai folyamat előhírnökének tekinthető, és az egyetemek közti átjárhatóságot teszi lehetővé.

Összességében, az eddigiektől némileg eltérő módon, de hasonló célokkal törekedett a kormány arra, hogy minél többek számára biztosíthassa a felsőoktatás nyújtotta előnyöket.

1998. Tandíj eltörlése

És akkor jött az első Orbán-kormány, amikor is a Fidesz a tandíj eltörlésének ígéretével megnyerte a választást. Így első intézkedéseik között szüntették meg a fizetős felsőoktatást. Bevezették viszont a diákhitelt (aminek feltételeit az előző kormány dolgozta ki) és az ösztöndíjrendszert (Bursa Hungaricum) – ezek az intézkedések a korábbinál is szélesebb tömegek előtt nyitották meg a felsőoktatás felé vezető utat. 2000-től átalakították az állami finanszírozású hallgatók felvételének rendjét: ekkortól a kormány dönt az első évfolyamra felvehető hallgatók számáról, a szakminisztérium pedig csak a szakterületek elosztását szabályozza, az egyetemek pedig a keretlétszám- növelésre tesznek javaslatot, figyelembe véve a munkaerőpiac várható igényeit. Megtörtént a felsőoktatási intézmények integrációja, így a szétaprózott oktatás egy fokkal átláthatóbbá vált.

Az Orbán-kormány tehát ekkor minden eddiginél átgondoltabban igyekezett a felsőoktatásba jelentkezők igényeit, az egyetemek kapacitását és gazdasági helyzetét, illetve a munkaerőpiac szabta feltételeket összehangolni.

2006. Bologna

A kormányváltás után egy ideig úgy tűnt, a Fidesz által megszabott irányt nem fogják megváltoztatni. A Medgyessy és Gyurcsány nevével fémjelzett korszakban maradt a tandíjmentesség, 2006-ban viszont életbe lépett az akkor már csaknem 10 éve kidolgozás alatt álló többszintű képzési rendszer, és megkezdődött az első BA-hallgatók oktatása.

2008. Tandíj újra

A második Gyurcsány-kormány 2008-ban tett egy kósza kísérletet a tandíj ismételt bevezetésére, ekkor találták ki a fejlesztési részhozzájárulást (FER), aminek minimum összege 105 ezer forint lett volna évente, és legfeljebb a hallgatók 15 százaléka mentesülhetett volna a fizetés alól, de a hátrányos helyzetű tanulók és a gyermekgondozáson lévő kismamák felmentést is kaptak volna. A Fidesz azonban közbeszólt – népszavazás söpörte el az ötletet. Bármekkora volt a felháborodás, Magyar Bálint azért emlékeztette a közt arra a tényre, hogy bár 1998 óta nincs tandíj, a hallgatóknak ekkor már csaknem a fele költségtérítéses oktatásban vett részt, sokan több százezer forintot, sőt egymilliónál is többet fizettek tanévenként.

Orbán Viktor: „Ha tandíj lett volna, akkor én ma nem állnék itt. […] A tandíj a magunkfajtákat kirekeszti az egyetemekről.” (Magyar Nemzet, 2008. február 16.)

2011. Diáktüntetések és permanens változások

Folyamatban...

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!