Kezdetben volt egy magától értetődően nyugatos irányultságú csapat; 1988. március végétől politikai ifjúsági szervezet, 1989 őszétől párt. Amikor egy hónappal a megalakulás után – Kádár János irányította még az országot – beléptem az ügyészségi nyomás ellenére kitartó Fideszbe, nem sejtettem, hogy huszonvalahány évvel később újra eljön a kurucos ellenállás ideje, csak éppen a demokratikus mintát nyújtó Európával szemben.
Ráadásul a Fiatal Demokraták Szövetségének akkori gondolkodásmódja teljesen beleillett az új „alternatív” szerveződések általános felfogásába. Annyira, hogy a diktatúra fokozatos összeomlását és a politikai átmenetet követően az „euroatlanti orientáció” már-már kötelezően használt, közhelyes tétellé kopott minden jelentősebbé vált politikai erő retorikájában. A Fideszben mégis annyira komolyan vettük a történelmileg csak a rendszerváltás jelentőségéhez mérhető uniós csatlakozás ügyét, hogy a külpolitikai program – amelynek kidolgozását a párt első számú külpolitikusaként még én felügyeltem – hosszan értekezett a hagyományos szuverenitásnak a nemzetek fölötti közös szintre történő, támogatandó átruházásáról.
Közben a felszín alatt már megindultak az 1993–94-es szakításhoz vezető turbulens mozgások a Fidesz elitjén belül. A jól értesült kívülállók tudták, hogy a politizálás stílusát és tartalmi céljait tekintve mind jobban kiéleződtek a belső személyes konfliktusok az „orbánisták” és a „fodoristák” között, például a liberális középpártok együttműködésének stratégiai távlatait illetően, amibe beleértendő volt a fideszes „belga” kulturális ideológia, tehát az értelmiségi táborok megosztottságán felülemelkedő vízió. Miután 1993 tavaszán a széles nyilvánosság előtt is kirobbant a hatalmi harc, a debreceni pártkongresszuson Orbán Viktor pártelnökké választását követően friss öndefiníciót alkotva „nemzeti elkötelezettségű, liberális pártként” jellemezte a Fideszt. (Mindez már húsz évvel ezelőtt történt: az újszülöttek kedvéért nem árt tisztázni, hogy a meghatározásban az újdonságot az első két szó, a kissé nyakatekert jelzős szerkezet eleje jelentette.) Ekkor még az ellenzéki Fidesz vezette a népszerűségi listákat. A felfokozott érdeklődés közepette mégis elsikkadt Orbán beszédének egyik meglepetésszerű vonulata, ami pedig a határokon túli magyar kisebbségek problematikáján túl is érzékeltette, mit jelenthet a félfordulat az európai politikai terepen. A szónok ugyanis egy ponton megemelte hangját és kemény szavakkal bírálta az Európai Uniót azért, mert egészségügyi okokból egy időre felfüggesztették magyar hússzállítmányok importját a tagállamokba. Ebben a „patrióta” megközelítésben, amely látszólag a közösségi protekcionizmust ostorozta, finoman szólva már nem érződött a vágyott uniós normák iránti tisztelet, az a törekvés, hogy a fejlett integrációban érvényes szabályozó kultúrát minél előbb magunk is átvegyük.
A belső ellenzékiektől „megtisztult” párt vezetői az Európai Unióhoz fűződő viszonyukat a következő másfél évtized alatt fokozatosan értékelték át. A 1994-es választási kudarc után már kívülről nézve az eseményeket úgy gondoltam, hogy maga Orbán racionálisan kalkulálva vette célba a parlamenti európai ügyek bizottságának elnöki posztját. Leginkább az motiválhatta, hogy miközben az uniós csatlakozás folyamata felpörög, saját presztízsét nemzetközi kapcsolatrendszerének kiépítésével megszilárdíthatja, itthon pedig a közvéleményt erősen foglalkoztató uniós belépés kérdésében komoly intézményi súllyal a háta mögött léphet föl. Formálisan egészen az ezredfordulóig még liberális pártként, egyben a polgárinak nevezett jobboldali tábor összekovácsolásával az európai konzervatívok körében is hídfőállásokat építhet ki, egyszerre barátkozva, hogy csak Németországot említsük, a liberális Lambsdorff gróffal és a kereszténydemokrata Helmut Kohl kancellárral.
Ebben a kormányzati ciklusban az uniós tagsággal szemben fontos közéleti szereplő igazán elvi fenntartásokat még nem hangoztatott. Orbán Viktornak és pártjának ugyanakkor rendkívül komoly szerepe volt abban, hogy a politikai közbeszédben az uniós tagság mindinkább csupán haszonelvű szempontok alapján merült fel. Mindez párhuzamosan történt azzal, hogy az érdeklődő közvélemény egyre nyilvánvalóbban kezdett kiábrándulni, miután a csatlakozás elhúzódását érzékelte – egyébként főleg azért, mert a magyar politikai elit és a média eleve tévesen ítélte meg a folyamat jellegét és hosszát. Az erősödő europesszimista hangulatot érzékelve a Fidesz, miután 1998-ban – a kisgazdákkal koalíciót kötve – győzött a választásokon, egyrészt a csatlakozási tárgyalások gyors lezárását sürgette, és a szakapparátust ennek érdekében mozgatta, másrészt az európai uniós intézményeket, illetve a régi, gazdag tagállamokat önzéssel vádoló, gúnyolódó, rosszkedvű, „beszólós” szövegeivel sokat tett a „mi és ők” dichotómia megszilárdulásáért. Sorra lehetne idézni a korszak kettős beszédéből: régi kedvencem Kövér Lászlónak, akkor a párt egyértelműen második emberének az a hipotézise, hogy az EU úgy megbánta a bővítést, mint a kutya, amelyik kilencet ellett. Amikor aztán lezárultak a csatlakozási tárgyalások, a magyarokat szinte meglepetésként érte a hír, hogy tényleg unós tagállam leszünk… Annyira, hogy Magyarországon mind a mai napig, tehát kilenc évvel az uniós tagság elnyerése után is tovább él az a képzet a közgondolkodásban, hogy egyrészt van az Európai Unió, másrészt vannak a magyarok – és mintha mi csak a brüsszeli intézmények, esetleg a német–francia tengely döntéseinek elszenvedői lennénk.
De vissza az időrendhez! A 2003-as uniós népszavazás már az első Orbán-kormány leváltása után zajlott le, a szocialista dominanciájú kormányzat meglehetősen zűrös mozgósító kampányt folytatott és kevés olyan tényszerű információt adott közre, amely az uniós döntéshozatalt érthetőbbé tette volna a magyar (és attól kezdve európai) polgárok számára. Ekkorra már kinyílt az olló: a Fidesz választói bázisán belül kimutathatóvá vált egy markánsan nacionalista és EU-ellenes tábor. Az évtized végéig, amíg ellenzékbe szorult, az emlegetett kettős beszéd leginkább úgy volt tetten érhető, hogy míg a párt – bár retorikájában a nemzeti érdekek védelme az első helyre került – zökkenőmentesen illeszkedett be most már az Európai Néppárt európai parlamenti csoportjába, addig a Fideszhez egész közel került jobboldali sajtó egyre ambivalensebb álláspontot fogalmazott meg az európai projekttel szemben.
A 2010-es „fülkeforradalmi” győzelem után több menetben robbant ki látványos konfliktus a fideszes magyar kormányzat és az Európai Unió intézményei között. Hogy Orbán Viktor a Nyugat alkonyáról értekezve nemcsak gazdaságilag kezdte leírni az európai integrációt, hanem alábecsülte a politikai unió már meglévő erejét is, azt az a meghökkenés illusztrálja, ahogy a „külföldről jövő támadásokat” eleinte fogadták. A nemzetközi kritika 2013-as, harmadik hullámát már rutinosan ellenkampánnyal „kezelik”. A kettős beszéd pedig nem csupán abból áll, hogy más hangzik el Brüsszelben, mint Pesten, hanem általában européerebb nyelvezetet használnak a Külügyminisztérium vezetői és a Fidesz európai parlamenti képviselői, mint itthoni társaik vagy az Európai Uniót „anyázó”, radikalizálódott jobboldali média – ahogy ezt a Magyarországi Európa Társaság nemrég publikált kutatása kimutatta. Maga a miniszterelnök közben hol az egyre vadabb euroszkeptikus csoportok, mint a nevében az ötvenes éveket idéző Békemenet vezérszónoka tündökölt, hol mégis arról szónokolt, hogy Magyarország helye az Európai Unión belül van. Mindemellett a magyar kormány mára gyakorlatilag elszigetelődött a világ demokratikus közösségén belül.
Amit 1988 tavaszán biztosan nem láttam előre.
(A szerző a Magyarországi Európa Társaság elnöke, volt fideszes parlamenti képviselő, 1990–94)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!