Statisztikát senkivel sem lehet olyan szépen és jól javítani, mint a közmunkásokkal. Aki nem hiszi, olvassa el a kormányzati sikerpropaganda múlt heti fejezetét a KSH által kimutatott foglakoztatásbővülésről. A számok mögött az ember viszont talán a legkiszolgáltatottabb tagja a magyar jogrendszernek.
„Öt percnél nem tartott tovább a munkavédelmi oktatás. Aztán adtak egy fűrészt, és kiküldtek az erdőbe minket. Életünkben nem csináltunk még ilyet, csoda, hogy senkire sem dőlt rá a fa. Viszont volt, akinek a flex levitte az ujját. Kártérítést nem kapott, azóta megint dolgozik. Szabálytalan volt az egész, de nem tudtunk mit csinálni vele” – az eset nem a távoli múltban történt egy messzi kontinensen, hanem Pest megye egyik városában, méghozzá tavaly.
„Szóltak, hogy két disznót széttéptek a kutyák. Püffedtek ott már napok óta. Menjünk, és ássuk el őket, ahol tudjuk. Csak úgy, ahogy voltunk, egy ásóval. Ha rendes foglalkoztatásban kellene ilyet csinálnunk, akkor védőfelszerelés, vagy akár védőoltás nélkül hozzá sem foghatnánk” – egy másik a megszámlálhatatlan mennyiségű történet közül, amelyek minden következmény nélkül történnek meg Magyarországon naponta.
Tucatnyi közmunkással beszéltünk az elmúlt időszakban, kivétel nélkül azt kérték, hogy se a nevüket ne írjuk le, se azt, hogy hol élnek. A beszélgetésekben leggyakrabban felbukkanó szavak: kiszolgáltatottság, félelem, megaláztatás. Arra voltunk ugyanis kíváncsiak, mennyire vannak tisztában jogaikkal és lehetőségeikkel, képesek-e képviselni saját érdekeiket.
„Télen majd megfagytunk az utcán. Nyáron 40 fokban küldtek ki dolgozni. Vizet nem kaptunk. Szóltunk, hogy ezt így nem lehet, azt válaszolták, hogy márpedig így lesz” – az emberhez nem méltó körülmények között, vagy csak veszélyes helyzetben dolgozó közmunkás mindenki számára látható jelenség. A Munka törvénykönyve alapján például aligha lehetne forgalmas főutakon, az autóktól alig néhány méterre avart söprögetni. Egy közmunkás erre is utasítható, miként azt minden autóval közlekedő láthatja.
„Közmunkásként mindent meg kell tennem, ha kötelez a munkáltatóm. Nemrég próbáltuk szóvá tenni, hogy félünk egy szál cérnakesztyűben veszélyes hulladékot válogatni. Injekciós tűket például, egy olyan kerületben, ahol sok a narkós. Az önkormányzatnál csak annyit mondtak, hogy oldjuk meg, ahogy tudjuk, mert nekik nincs pénzük. Ha elkapnék valamit, megnézhetném magam, senki sem segítene, a munkából is kiesnék, nem lenne mit hazavinni a családnak” – József a főváros egyik gazdag belső kerületében dolgozik, képzelhetjük, mi lehet az ország szegényebb részein: a pénzügyi gondokkal küzdő önkormányzatok a legalapvetőbb feltételeket sem képesek biztosítani a közmunkások számára.
„Az önkormányzatokat nem arra találták ki, hogy a foglalkoztatási problémákat megoldják. És ha mégis muszáj nekik, akkor abba könnyen belerogynak” – fogalmazott Vécsi István, a Közmunkások Szakszervezetének elnöke. Szerinte talán ez lesz az a probléma, ami majd az egész rendszer hibáira rávilágít: szinte a semmiből kell munkát teremteni, a felesleges (vagy annak tűnő) tevékenységek azonban még így is költségesebbek annál, mint amit sok település fenntartói bírni tudnának. Maradnak a félmegoldások, amelyek sokszor a közmunkások egészségét veszélyeztetik.
Adódhat a kérdés: miért nem hallunk ezekről a problémákról, miért csak a sikerpropaganda működik, ha közmunkáról van szó?
A Közmunkások Szakszervezete szerint pedig az egyetlen megoldás az, ha az ilyen esetek nyilvánosságot kapnak. „Ugye nem haragszik meg, ha arra kérem, ne jöjjön ide. Engem itt ismernek, ha kiderül, hogy panaszkodtam, bajba kerülök” – ilyen és ehhez hasonló mondatok hagyják el rendre a közmunkások száját.
Félnek. Mert a közmunkás élete folyamatos kiszolgáltatottság: ha nem illeszkedik be a rendszerbe, az kiveti magából. És nem csak őt, a teljes családját is. A legfőbb baj pedig az, hogy a közmunkásokat egyáltalán nem tájékoztatják arról, jogsérelem esetén hova fordulhatnak. Pedig vannak már gyűlések, ahol szervezett formában épp a közmunkások tájékoztatása, körülményeik javítása a cél, többek közt a Magyar Szegénységellenes Hálózat szervezésében. Csakhogy van, aki még ezekre a gyűlésekre sem mer elmenni, mert attól tart, hogy megfigyelik és elbocsátják. Ilyen módon törődnek bele a legtöbben abba, hogy statisztikaszépítő adattá válnak, nem mássá. Az érdekvédelem szinte lehetetlen, ha nincs ember, aki szólni merne önmagáért. A Közmunkás Mozgalom a Jövőért csoporthoz is többnyire névtelen bejelentések érkeznek.
„Jó, de ha ezek után elvesztem a munkámat, márpedig erre van esély, akkor nem jobb, ha inkább befogom a számat, és csinálom, amit mondanak?” – teszi fel a kérdést egy, a sok kiábrándult közmunkás közül. A többség ugyanis ezért hallgat, még akkor is, ha a tét épp az, ami még alkalmassá teszi őket a munkára: az egészségük.
„Számos interjúalany számolt be arról, hogy (főként kistelepüléseken) a helyi vezetők szinte rabszolgaként tekintenek rájuk, ehhez igazították beszédmódjukat és a munkakörülményeiket is. Egyikük egyszerűen csak ennyit mondott: itt emberi életre megy a dolog…” A közfoglalkoztatási csapda címmel jelentet meg tanulmánykötetet a Magyar Szegénységellenes Hálózat. A jelentést, amely a közmunkások hátteréről, helyzetéről és lehetőségeiről ad számot, jövő héten mutatja be Ferge Zsuzsa szociológus, a Magyar Szegénységellenes Hálózat tiszteletbeli tagja, illetve Molnár György és Farkas Zsombor kutatók.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
