„Tavaszra térden lesznek – legyint barátom. – Most már két végzeteset is hibáztak. Nekimentek a gazdáknak és neki a diákságnak. Tavaszra térden lesznek. Paraszt sokat tűr. De ha megdühödik, ott kő kövön nem marad. A diák bamba, báva, buta, lusta és önző. Egy darabig. De ha öntudatra kap, akkor nem sokat habozik. Nincsen még gyereke, családja, java, nincsen hát veszteni valója. Nyugodtan lehet bátor is akár. És az lesz. Ezeknek annyi. Végük van. Meglásd, tavaszra összeomlanak.”
Hallgatom kisokos barátomat és elrévedek. Hány jóslást hallottam én már az elmúlt években, évtizedekben. A legrégebbi, ami hirtelen eszembe jut, 1981-ből való, amikor egy lengyel szakos, művelt, okos barátom világosított fel arról, hogy a Szolidaritást nem lehet megfogni. Mert ott van Gdańskban a hajógyár, a kikötő, a flotta, és az mind az övék. És ha kell, az egész társaság hajóra száll, több tízezer, százezer ember kihajózik, és kész. Nem lehet megfogni őket.
Aztán a kihajózás valahogy elmaradt.
Eszembe jut öreg mezőgazdasági szakíró barátom, aki kilencvenben azt mondta, ha Antallék szétverik a téeszeket, akkor a parasztság szétveri az országot.
A téeszeket szétverték, a parasztság pedig szó nélkül bemasírozott a cselédsorsba.
A 2002-es választások előtt ember nem volt, aki az Orbán-kormány bukására fogadott volna. Aztán az első forduló után mindenki állította, az eredmény már megfordíthatatlan. És Orbán majdnem fordított. Aztán hallgattam, hogy hátra lehet dőlni, jönnek az „eus” pénzek. Jöttek, jöttek, de inkább 2006 ősze jött.
És jól emlékszünk 2010-ben is a kisokosokra. Hogy jó lesz a kétharmad, mert akkor ez a jobboldal visszafogja majd magát. Meg hogy rossz lesz, de legalább rend lesz. Meg hogy szörnyű lesz, de a gazdaságra odafigyelnek majd biztosan. Aztán eltelt két év, és rend sehol, a gazdaság romokban, csak a kétharmad tombol, rombol fékeveszetten.
Gyanakodva hallgatom már az ókori jósok, jövőbe látok, augurok és haruspexek mai utódait. Túl sokat lőttek már bakot.
Csak egy biztos itt már, hogy nem biztos semmi sem.
És jól van ez így. Mert ez annyit tesz, mégiscsak van egy kis szabadságunk.
Az én életemnek első fele úgy telt, hogy üzembiztosan tudható volt, mit hoz a holnap. Viszonylagos nyugalmat, viszonylagos jólétet, viszonylagos biztonságot, viszonylagos kiszámíthatóságot. Tegnap is Gáspár Sándor és Biszku Béla volt, ők vannak ma is, és holnap is ők lesznek. Nem kellett spekulálni annyit.
Ma kell. Nem tudjuk, mi lesz. És ez azt is jelenti, hogy rajtunk is múlik, mi lesz. Vagy tán csak rajtunk múlik. A béljósok matathatnak a marha belsejében, nem fogják onnan kivarázsolni a holnapot. Azt nekünk kell életre keltenünk. Ha nem sikerül, csak magunkat okolhatjuk majd.
Hiába: a szabadság nagy teher.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!