Ülünk Szomora Zsolt prímással a Huszárban. A pesti étterem egyike azoknak a helyeknek, ahol szinte mindig volt élő cigányzene. Úgy terveztem, hogy nem zenéről fogunk beszélgetni, hanem arról a munkáról, amit Szomora Zsolték Üllőn végeznek a Farkas Gyula Tradíció Egyesületben. Aztán persze három perc után már csak a zenéről beszélgetünk.
Mert az igazság az, hogy lemaradtunk az üllői majálisról. Pedig a város apraja-nagyja kint volt az utcán egész nap: futóverseny, virágvásár, Alma együttes. És a bicikliszerelés, amit Szomora Zsolt és az egyesület szervezett. Ötven bicajt szereltek fel minden hasznossal: fékkel, lámpával, csengővel, kinek mire volt szüksége, hogy a szegény gyerekek is biztonságosan kerekezhessenek. A kezdeményezés annyira jól sikerült, hogy néhány óra alatt elfogyott minden, aki későn jött, lemaradt. Mi például egészen lemaradtunk: mire oda- értünk, már csak vidáman fel-alá cajgázó srácokat láttunk Üllőn.
„Képet azért tudunk adni, ha kell” – nyugtat meg Szomora Zsolt, az egyesület és a helyi roma nemzetiségi önkormányzat elnöke. Aztán elmeséli, hogy a programot Daróczi Janiék hozták Üllőre, még két évvel ezelőtt, ők pedig – a nagy sikerre való tekintettel – egyszerűen lekoppintották. „Teljesen mindegy volt, hogy roma vagy nem roma gyerekek jönnek, aki kéri, annak segítünk.” Persze fontos volt, hogy ne százezres biciklikre szereljünk pluszfékeket, de ilyenek nem is nagyon jöttek.
Teljesen más világ
A most 40 éves Szomora Zsolt tősgyökeres pesti. Családjával mindig a Terézvárosban éltek, de kilenc évvel ezelőtt kiköltöztek Üllőre, ahol a felesége családja él. „Mindig közösségi ember voltam, ezt láttam otthon is. Apám volt a terézvárosi roma nemzetiségi önkormányzat elnöke, mellette csinálta a polgárőrséget. Hogy ha kell, segítünk akkor is, ha abból nekünk semmiféle hasznunk nem lesz.”
Üllőn pedig nem volt roma önkormányzat, úgyhogy Zsolt megkérdezte a helyiektől, mit szólnának, ha lenne. Azóta van. „Üllőn sok roma kisgyerek van, a helyi cigányságnak legalább a 70 százaléka fiatal. Most fejlődik egy új generáció, velük foglalkozni kell, érdemes a taníttatásukba több energiát és pénzt fektetni, mert ez később megtérül. Máskülönben nincs jövőjük” – mondja. Példaképe édesanyja apukája, a nagypapa: Farkas Gyula. Róla nevezték el az egyesületet. Hatalmas pedagógus és nagy zenész volt. Az ő nevéhez fűződik a Rajkó zenekar megalapítása, ő volt a zenekar első művészeti vezetője.
„Nagypapa fantasztikus ember volt, tőle kaptuk mi mindannyian a zene szeretetét. Mi egy teljesen más világban nőttünk fel, mint egy átlagos magyar vagy akár egy roma gyerek. Nekünk a zene olyan természetes volt, mint másnak a beszélgetés vagy a foci. Nagypapa kora este hazajött a Rajkóból, és egész este ment a tanítás. A hétvégén mentünk a másik nagypapához, ő is muzsikált. Nálunk mindenki muzsikált.”
Kötelező érettségi
Zsoltból is muzsikus lett. „Mondják, hogy áh, ez csak cigányzenész. De én azt mondom, hogy egy jó zenész, az jó zenész. Mindegy, hogy jazzt vagy magyar nótát játszik. Persze az sem mindegy, hogy hol játszol. Brüsszelben, Tokióban vagy egy hajón a Karib-tengeren fel sem merül, hogy ha a zenész megszomjazik, ne hozzanak neki egy pohár üdítőt vagy kávét. Ha itthon vagy, sokszor csak egy cigány vagy, aki zenél. Dolgozzál, örülj, hogy van munkád.”
Zsolt burokban nevelkedett. Szolid, polgári életet éltek, a szegénység vagy a rasszizmus távoli, egzotikus dolognak tűnt a terézvárosi lakásból nézve. „Nem volt téma, hogy cigányok vagyunk. Nem tagadtuk le, mindenki tudta, de nem foglalkoztunk vele. Azt is tudtuk, hogy vannak nagyon szegény cigány emberek, de mi sosem nélkülöztünk.” A szegény vidéki cigányokról főleg Farkas nagypapától hallottak, aki állandóan járta a falvakat, hogy tehetséges gyerekeket kutasson fel. „Ha nagypapa talált egy gyereket, az 5-6 éves korában bekerült a Rajkóba. Felhozta Pestre, megtanította késsel-villával enni, viselkedni, beszélni. Az nem volt elég, hogy valaki tökéletesen eljátszotta a Kék Duna keringőt vagy a Pacsirtát. Igazi zenész, cigányzenész attól lett, hogy megtanulta, hogy kell felmenni a színpadra, ott hogyan kell leülni, felállni. A jó modor, a kultúra része volt a nevelésnek.”
A zenekarnak saját iskolája volt, a gyerekek ott járták ki a nyolc általánost, aztán mindegyik le- érettségizett. Ez kötelező volt. „Ha valaki akkoriban bekerült a Rajkóba, az olyan volt, mintha felvették volna a Harvardra. A családja meg tudta, hogy nincs több nélkülözés, képzett cigányzenészként biztos egzisztencia várt rá, és ha úgy akarta, a családjára is.”
Kosárfonás, kovácsolás
Persze az a szegénység és nyomor, amit ma tapasztalunk, a ’70-es, ’80-as években még nem létezett. És főleg nem a zenész roma családokban. Egy oláh cigány és egy muzsikus cigány család életszínvonala és lehetőségei között már akkor is óriási szakadék volt. „Nem titok, hogy van némi feszültség az oláh és a muzsikus cigányság között – mondja Zsolt. – Sokszor megkapjuk, hogy mi nem is vagyunk igazi cigányok, mert nem tartjuk a hagyományokat. Hát persze, hogy nem, hiszen mi évszázadok óta a többségi társadalomban élünk. Ha a nagyapám bement este az Ostende kávéházba, ott nem őrizhette a hagyományt, hanem fehér ingben és szmokingban szórakoztatta a vendégeket. Ez volt a munkája.
Múltkor egy külföldi koncerten odajött hozzánk néhány roma, hogy de jó, mi is cigányok vagyunk, beszéljünk cigányul! Mondtuk nekik, hogy mi nem tudunk cigányul, legfeljebb angolul, franciául, németül, magyarul. Mit mondjak, lenéztek minket.”
Ezért is tartja fontosnak a roma hagyományok ápolását, ha máshol nem, legalább az önkormányzatban. „A kosárfonás vagy a kovácsolás nekünk épp olyan új és érdekes, mint bárki másnak, de tudatában kell lennünk, hogy ez része a kultúránknak, amire büszkék vagyunk.”
Az üllői nemzetiségi önkormányzat kivételezett helyzetben van: egyrészt, mert a városi önkormányzat mindenben segít nekik. Másrészt, mert a szokásosnál is többet tudnak segíteni a rászorulóknak. Négy éve saját közmunkaprogramjuk van, volt, hogy 12 közmunkást foglalkoztattak. Most a szűkülő lehetőségek miatt csak nyolcat, de ez is több a semminél. Örülnek a lehetőségnek, bár szerintük a szociális segítségnyújtás nem a kisebbségi önkormányzat feladata.
„A közmunka, a ruha- és krumpliosztásnál sokkal fontosabb, hogy olyan programokat szervezzünk, amelyekkel a gyerekek felismerik a saját magukban rejlő tehetséget, és tanulni kezdenek. Erre a munkára nagypapa is büszke lenne.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
