Csillag az ódon falak között - Így készült a Nagyok portrésorozat felvétele Törőcsik Marival

Napokkal a műsor felvétele előtt már hősugárzókkal fűtötték a leányfalui ódon villa hatalmas helyiségeit. A festők serényen dolgoztak a falakon: öregíteni kellett a felületeket, miközben az eleganciát is meg akarták tartani. A stáb beköltözése előtt már a kandallóban is ropogott a tűz, megszáradt a festék, az emeleten kis kiszolgálóhelyiségeket alakítottak ki: egy öltöző és sminkszoba, egy minivezérlő, avagy monitorszoba, ahol majd a nagy kivetítőn fülesekkel követi az adást a rendező és a szerkesztő.

Érkeznek a bútorok: egy fadobogó, rajta a két kényelmes, fűthető fotel. A rendező, Déri Balázs koncepciója az volt, hogy egy lakatlan, ódon, rusztikus térben legyenek a beszélgetések, amely „otthonosabb”, közvetlenebb hangulatú, mint egy steril stúdió. Az ideérkező szépkorú vendégek vis?szaemlékeznek fiatalabb korukra, sikereikre, kudarcaikra, ehhez illő és méltó helyszínre volt szükség.

Minden adásra órákat készül a műsorvezető és a szerkesztő: kiválasztják az interjúalany életének főbb állomásait, próbálnak nem közismert részleteket is kikutatni, majd ellátogatnak az illetőhöz egy „előbeszélgetésre”. Így egy nagyjából 50 oldalnyi információ gyűlik össze egy emberről, ezt igyekszik a műsorvezető – kérdések, terelgetések segítségével – „átbeszélni” az alanyokkal. Persze sok az improvizáció és a nem várt helyzet.

Ugron Zsolna leginkább attól tartott, hogyan alakul majd ez az ő kicsit felemás szerepe, hiszen egyszerre kérdező és kívülálló, a történetekre reflektáló író.

Egyszer csak nyílik a villaajtó

A mázsás vasajtón Törőcsik Mari lép be, földig érő kabátban, jól ismert napszemüvegében. Köszön és megenged egy félmosolyt.

„Ugye, nincs hideg, tudják, hogy nem fázhatok meg?! És nem veszem le a kabátomat! – szól élesen az első, igazi törőcsikmaris mondat. „Egy hülye vagyok, azért vállaltam ezt is. Tupírozást és hajlakkot sosem engedtem, na jó, most egy picit lehet, de évek óta nem sminkelek” – teszi hozzá határozottan.

A kétszeres Kossuth- és Jászai Mari-, valamint Balázs Béla-díjas, továbbá cannes-i nagydíjas Nemzet Színésze és Nemzet Művésze láthatóan jó formában van. Egyfolytában mesél és kedvesen utasítgatja a stábot. Mindenki szeretettel, sőt csodálattal lesi kívánságait, de egy fél pohár „mentes” vizen kívül mást nem kér.

„Na, akkor kezdjük el!” – adja ki az ukázt a nyolcvanéves színésznő. Aki dolgozott már vele, tudja: a mikroportot mindig a jobb oldalra kéri. „Kalandozom ám, rám kell szólni” – figyelmezteti kedvesen a műsorvezetőt. És akik attól tartottak, hogy a rossz tüdővel és lebénult jobb kézzel élő színművész hamar abbahagyja majd a beszélgetést, tévedtek, ugyanis Törőcsik Mari több mint másfél órán keresztül lelkesen ontja magából a vicces és megható történeteket.

Elárulja például, hogy már kiskorában megérezte, hatással tud lenni az emberekre. Ugyanakkor nem tudta, hogy van olyan, hogy színművészeti főiskola. Viszont gyerekkora óta hiszi, hogy a származás nem számít és a kirekesztés káros. Egy idő után szól, hogy a fűtött szék túl meleg, de a gyors közbevetés után pontosan ott folytatja, ahol abbahagyta. Kiderül, soha nem nézi meg magát a tévében, a Körhintát pedig a „felzengő szerelem” miatt szerette. „Nem beszélem túl az időt? Na jó, majd úgyis kivágják a fölösleges locsogást” – szúrja közbe egy óra után.

Azt is elmeséli, tíz év kellett, hogy a kritikusok is elfogadják, azt pedig, hogy ennyien imádják, akkor tudta meg, amikor két hónapig feküdt az intenzív osztályon. Bevallja, régen sosem sírt, ma viszont bármikor tud, és elárulja azt is, szerinte a legfontosabb, hogy tudjunk szeretni.

„Most már mehetek?” – kérdezi bizakodva másfél óra után. A lámpák kialszanak, fentről – elégedettnek tűnő mosollyal – lejön a rendező és a gyártásvezető. Közben Zsolna már siet átöltözni, hamarosan kezdődik a második interjú felvétele, Novák Tatával.

Nem kéreti magát

Mi pedig hazaindulunk. A kocsiban Mari megsúgja: elfáradt.

Kérdezem, miért vállal pluszszerepléseket a színházon kívül. Azt mondja, nem akar nemet mondani, nehogy azt higgyék, kéreti magát. De megígéri – persze nem először –, januártól leáll. Majd rögtön hozzáteszi mosolyogva: maximum Zsótérnak mond igent. A kocsiból hazatelefonál: kéri a sörét, ma már úgy sincs több dolga. Budapest felé utazva elhunyt férjéről, Maár Gyuláról beszél, de elmondja a véleményét a sok stadionépítésről és a rengeteg éhező gyerekről is.

A Dunáról a velencei utazása ugrik be, és hogy megy hozzá a főpolgármester a születésnapja alkalmából.

Az ünnepeket Velemben tölti majd a lányáékkal, persze előtte még szerepel legalább egy tévéműsorban és egy koncerten. Januárban pedig folytatja Ibsen Brandját a Nemzetiben: háromszor is játsszák a szünet nélkül 2 óra 20 perces darabot.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!