Ötszörös csocsóvilágbajnok, a vitrinjében – ha van neki ilyen – több mint száz érem, serleg, plakett sorakozik. Imádja ezt a sportot, bárki ellen kiáll, még akkor is, ha biztos, hogy ő nyer. Civilben angoltanár, de ha itt az idő, napi nyolc órát képes gyakorolni.
Nem szokás untatni az olvasót a szerkesztőségben zajló szakmai vitákkal, de most mégis kivételt kell tennem. Mielőtt találkoztam volna Koncz Petrával, a kollégák egy része hevesen ellenezte, hogy a sportrovatban szerepeljen. Az indok egyszerű volt: a csocsó nem sport, hanem kocsmai szórakozás. „Nem csocsó, asztali labdarúgás” – vetettem ellent, de éreztem, hogy a dolog egy kicsit sántít. Aztán eszembe jutott, hogy nemrég ugyanezeken a hasábokon írtunk a dartsról, amit a sporttévék nagy előszeretettel közvetítenek (éppúgy, mint a pókert). Arról nem is beszélve, hogyha fociról van szó (legyen az asztali vagy mezei), nem állunk olyan jól, hogy ne írjunk egy sokszoros magyar világbajnokról.
Hol a labda?
„Játszunk egyet?” – kérdezte Koncz Petra, amikor az interjú végett találkoztunk egy budapesti csocsóklubban. Mivel világbajnokkal még sosem játszottam (semmiféle sportágban), azonnal igent mondtam. Bár csodálkoztam, hogy egy profi miért akar egy csocsóamatőr ellen asztalhoz állni, de Petra megnyugtatott: ilyenkor nem a győzelem számít, csak a játék.
„Versenyző típusú csaj vagyok. Bármiben. A suliban is én voltam a Jolly Joker. Petra, holnap lövészverseny van. Lőttél már valaha? Nem – mondtam –, úgyhogy beneveztek. Volt olyan évem, amikor öt különböző edzésre jártam. Pingpong, kézilabda, atlétika. Mindenfajta versenyen megjelentem. És olyan is volt, hogy nyertem!”
Aztán szabadkozik egy kicsit, mondván, ezen az asztaltípuson régen játszott, kicsit hozzá kell szoknia. Akkor még nem sejtettem, hogy most látom utoljára a fehér golyót. Pontosabban egyetlen másodpercig az én középpályásomnál volt, aztán – a részletekre már nem emlékszem – kaptam tizenöt gólt. „Na, akkor inkább üljünk le, és beszélgessünk” – mondom, mint a Fekete Lovag, aki sosem veszít, és a végén kiegyezik döntetlenben.
Petra 1997-ben hagyta abba a kézilabdát, akkor volt éppen tizenöt éves. Ekkor kezdett lejárni a szolnoki haverokkal a törzshelyükre, ahol a fiúk kártyáztak, a lányok meg jobb híján nézték őket. „Odajött két srác, hogy ha már nem kártyázok, nem csocsóznék-e velük? Megmutatták, hogy kell, és kiderült, hogy ez nekem is megy.”
Először csak hétvégéken játszott, de aztán beszippantotta a játék. Amikor Szegedre költözött a főiskolára (angoltanárnak tanult, ma is ez a szakmája), már napi nyolc órákat állt az asztal mellett. „Délelőtt 11- től játszottunk estig, miközben elküldtük egymást szemináriumokra, előadásokra.” 2003-ban eljutott a hír Szegedre, hogy országos bajnokság lesz Budapesten, és bárki nevezhet.
„Életem első versenyén nyertem. Akkori partneremmel, Dombi Pankával megnyertük a párost.” És ahogy lenni szokott, Petrát és Pankát felfedezték. Két héttel később már Bécsben indultak egy nemzetközi versenyen.
Illúzió, húzás, bepassz
„Imádtam versenyezni. A csocsóval gyakorlatilag bejártam a világot, sok ezer emberrel ismerkedtem meg, ha valamit nem hagynék ki az életemből, akkor ez a játék az.”
Petra „felfedezése” nagyjából egybeesett az asztali labdarúgás hőskorával.
2002-ben alakult meg a sportág nemzetközi szervezete, az International Table Soccer Federation (ITSF), amely azóta is évente 5-6 világbajnokságot rendez. Azért ennyit, mert ennyi hivatalos versenyasztaltípus van. Ezek az asztalok szinte mindenben különböznek egymástól: más a méret, az anyag, a borítás, mások a játékosok és a labda. Az egyik jobban csúszik, a másikon nem lehet kivitelezni egy-egy trükköt.
„Az én igazi asztalom a Tornado. Ennél a kapussal egy vonalban van még két játékos a hátsó sorban. Ezekre azért van szükség, mert nincs rámpa a sarokban, ahonnan visszacsoroghat a labda. Ez a legmasszívabb az összes közül, ehhez kell a legnagyobb erő. Ezen tudom a legjobban megcsinálni az illúziót, a húzást és a bepasszt.” A csocsóhoz nem elég kemény kéz. Nagyon fontos a tiszta fej, a jó reflex és az állóképesség. „Minden a lábujjaktól indul. Az egész testnek jó állapotban kell lenni ahhoz, hogy jól tudjál szerepelni.” Egy-egy meccs nagyon sokat kivesz az emberből. „A játékosok különböző stílusban játszanak, nem mindegyik veszi úgy igénybe az izomzatot, mint az én stílusom.
Az illúzió, húzás és bepasszok a derekat, a hátat, a kart, a csuklót dolgoztatják meg nagyon. Van, hogy egy versenyről úgy érkezem haza, hogy két-három napon keresztül izomlázam van. A snake és pin shot lövések leginkább az alkart és a bicepszet dolgoztatják meg, ezeknél az izomzat kevesebbet dolgozik. Régebben, amikor még egyhetesek voltak a világbajnokságok, olyan kimerülten érkeztem haza, hogy két napot simán végigaludtam.”
Az igazán pörgős meccseket még élőben, a helyszínen is alig lehet szemmel követni. Amióta a világbajnokságokat adja az egyik sporttelevízió, azóta – hála a sok kamerának és a lassításoknak – már majdnem minden trükköt élvezhet a közönség.
A világbajnok
A versenyek többsége ebben a sportágban önköltséges. A játékos kifizeti a nevezési díjat, az útiköltséget, a szállást, és ha elég jó, a végén az egészet visszanyeri. Sőt! A legnagyobb versenyeken akár 40-50 ezer euró is lehet az összdíjazás. Az európai elit nem maga fizet, nekik szponzoraik vannak. Koncz Petrának is volt szponzora, de már nincs. Igaz, most éppen nem aktív, de azt mondja, itthon szinte lehetetlen támogatót találni.
„Egyre drágábbak a versenyek. Ma egy jobb tornára legalább ezer eurót kell összeszednem, és akkor még semmi garancia nincs arra, hogy a visszatérésem után azonnal nyerek. Szponzor nélkül, egy angoltanári fizetésből ez elég nehézkes, de már nagyon hiányzik a versenyzés.”
Petra több mint száz kupát, serleget és aranyérmet csocsózott össze, köztük öt világbajnoki aranyat – párosban és vegyespárosban. Már csak a női egyéni arany hiányzik.
„Az első világbajnoki címemet Malajziában nyertem, 2010-ben. A párom egy ötvenéves olasz fickó, Arturo Carletta volt. Arturo egy legenda: néhány hónappal a győzelmünk előtt hajtottak végre rajta szívátültetést. Miközben játszottunk, folyton lestem, meddig bírja még. Úgy izzadt, mint egy ló, féltem, ott esik össze az asztal mellett. Isten bizony, a döntő szettben már csak érte küzdöttem.” Carletta példája azt is mutatja, hogy az asztali labdarúgás szinte kortalan. „Gyakorlatilag bármeddig lehet csinálni, sőt. Minél idősebb vagy, minél nyugodtabb vagy fejben, annál jobb vagy” – állítja a bajnok. Aki azt is hozzáteszi, hogy a fiúk nem jobbak a lányoknál. Legfeljebb nagyobb a merítés.
A lányok általában félénkebben állnak az asztalhoz, de ha már benne vannak, simán lenyomják a fiúkat is. A világon számos női versenyző van, akik a nyílt bajnokságokon győznek a férfiak ellen. Minden csak gyakorlás kérdése.
A világbajnokságokon ma már sok junior játékos van, akik hihetetlen tehetséggel játszanak. „Mondjuk úgy, hogy nekik egyszerűbb a dolguk. Amíg mi a játékstílusok kialakításán ügyködtünk és fejlesztettük magunkat a 2000-es évek elején, ők már kész stílusokat láthatnak és sajátíthatnak el tőlünk” – mondja Petra.
Ma már ott tart az asztali labdarúgás, hogy a rendes versenyek mellett senior és junior bajnokságot is rendeznek. Sőt! A mozgáskorlátozottaknak speciálisan kialakított asztaluk van: ez alacsonyabb és oldalra íveltek a lábai, hogy két kerekes szék elférjen mellette. Már a gyártók is gondolnak a sérült versenyzőkre: egy osztrák kerekes széke például úgy van kialakítva, hogy magát a székhez szíjazva felemelje az embert álló helyzetbe, így sztenderd asztalnál is tud játszani az épek ellen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!