Darázsfészekbe nyúltak

– Nem frusztráló, hogy íróként, költőként egyre többet kell a napi politikára, közéletre reflektálni? Az újságírók is ezt forszírozzák minduntalan… Hiszen annyi minden mással is lehetne foglalkozni ehelyett!

Kemény István: Tulajdonképpen nem írok én annyi közéleti témájú szöveget, ebben a kötetben benne van szinte az összes, a verseket leszámítva. Jó ideje nem írtam olyat, amire rá lehetne mondani, hogy politikai témájú, mert nem vagyok politikus, pártpolitikus pláne nem, negatív meg nem akarok lenni, ha nem muszáj.

– Mégis a Búcsúlevél című verse, ami az elvándorlásról szól, lett az egyik legismertebb verse.

K. I.: Igen, de az zavart, hogy ebben az esetben is elsősorban bal- és jobboldali olvasata volt a dolognak, egyszerűen nem magát a verset nézték. Jobbról hazaárulásnak értelmezték, balról pedig valamiféle elvárást éreztem, hogy mondjak még ilyen csúnyákat az országról. De a Búcsúlevélnek nem a napi politika volt az alapja, hanem a csalódottság. Az, ami szerintem az elvándorlásnak is a legfőbb oka: a pozitív jövőkép hiánya Magyarországon.

– És ez a borítékolható kétosztatú értelmezési lehetőség befolyásolja az írói tevékenységet?

K. I.: Úgy érzem, hogy húsz év alatt bezárult a kör. 2010-re minden addigi politikai erő kompromittálta magát. Azóta szerencsére lett jó pár szimpatikusabb fiatal szereplő, és mintha koncepciók is formálódnának azonkívül, hogy buktassuk meg a kormányt, azt’ majd meglátjuk. De visszatérve az első kérdésre, nem fogadtam meg, hogy nem írok több közéletit. Ha úgy alakul, majd írok.

Kemény Zsófi: Engem nem befolyásolnak ezek a politikai olvasatok – egyelőre. Ezért is lepett meg, hogy az egyszerre megjelenő raplemezem és a regényem fogadtatása mennyire szélsőséges lett – kaptam hideget-meleget. Főleg annak köszönhetően,  hogy egyik interjúmból kiragadtak részeket, amiket aztán a szélsőjobbos kommentelők a maguk céljaira használtak fel: uszítóként jelentem meg, mivel a fegyveres felkelés gondolatát nem tartom feltétlenül irreálisnak. De a politikán kívül ezzel az antiszexista raplemezzel beletenyereltem a hiphop-szcéna érzékenységébe is, ugyanakkor kihívtam magam ellen az antifeministák dühét is – mintha három darázsfészekbe nyúltam volna egyidőben.

K. I.: Beleolvasgatva a kommentekbe, egyértelmű volt, hogy a gyűlölködések nem kötődnek pártpreferenciákhoz, mindkét oldalról érkeztek, de még a rapszövegek tudományos igényű megközelítői felől is. És világosan kiderült: a focin kívül egy dolog van, amihez mindenki ért, és ez a rap.

– István, nem óvta volna a lányát attól, hogy ilyen kényes témákban nyilvánuljon meg?

K. I.: Azért nehogy már a rap olyan kényes téma legyen! Hogy pont ezt kelljen megvédeni egy huszonkét éves lánytól! Pont a rap lenne az a tiszta, ártatlanka, gyengécske műfaj, amiből ideológiai támogatással kell kitakarítani a bomlasztó elemeket? Például a humort? Meg az öniróniát? Én úgy érzem, hogy itt képmutatás esete áll fenn, és a rap szent műfajának a védelme azt fedi, hogy sokan irigylik, sőt gyűlölik Zsófit mint jelenséget. Ha jós lennék, ettől óvtam volna Zsófit, de nem vagyok jós. Nem gondoltam, hogy nemcsak aljas és ostoba (ezeket borítékolni lehetett), hanem okos támadások is lesznek ellene karaktergyilkos indulattal.

– Azért pozitív visszajelzések is születnek. A minap jelent meg egy kiadvány KULT50 – A kultúra 50 arca címmel, a jelenkor meghatározó magyar alkotóit listázva. Tíz szépíró, köztük négy költő is szerepel a lajstromban. Önök hogy látják, a költők valóban ennyire hangsúlyos szereplői a magyar kultúrának?

K. I.: Nagyon fura lenne, ha nem lennének költők egy ilyen listán. És szerintem nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki járt iskolába. Egy ilyen összeállításban az arányok kérdésesek lehetnek, de a mindenkori magyar kultúrának a költészet az egyik koronagyémántja, és ezért a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy ilyen listán vannak költők.

– Ennek azért a verseskötetek fogyási példányszámai ellentmondani látszanak.

K. I.: Soha nem volt jellemző, hogy az emberek nagy tömegben versesköteteket lapoznának, azok azonban ettől függetlenül mindig léteztek és hatottak. És ha az lenne a szempont, hogy a kultúra legmeghatározóbb alkotói közül ki fogy legjobban, akkor a KULT50 mulatós zenészekkel volna tele. Akikkel egyébként semmi bajom.

K. Zs.: Mindemellett, hogy ma már az újabb médiumok is versengnek a kultúrafogyasztókért (videó, tv-sorozatok, mozifilmek), a slammer és költő Simon Márton kötetei azért 30 ezer példányban kelnek el.

– A Lúdbőr egyik esszéjében a magyar kultúra említett utóbbi kétszáz éve kapcsán aranykorról ír István – beleértve itt az írástudatlanság felszámolását is. De van aggodalom is a sorokban, hogy ez vajon meddig tarthat. Tényleg: meddig?

K. I.: Igen, arról írtam abban az esszében, hogy minden jogos panasz ellenére ma is a magyar kultúra aranykorában élünk, elképesztően gazdag kulturális intézményrendszerrel, és csak akkor derülne ki, hogy ez tényleg aranykor volt, amikor ez a rendszer komolyabban megborulna. És igen, ennek az aranykornak előbbutóbb nyilván vége szakad. De ez nem magyar jelenség, hanem sokszor érzem, hogy világszerte jön vissza valamiféle derűs, felelőtlen analfabetizmus.

– Fentebb említette a pozitív jövőkép hiányát: a fiatal generáció szemére éppen azt szokták vetni, hogy nem tudják megfogalmazni, mit is szeretnétek. A Zsófi által megírt forradalomról sem igazán derül ki, hogy mik a céljai az elit eltakarításán kívül. Miért hiányzik a – közös – jövőkép?

K. Zs.: Valóban, a szereplők tulajdonképpen nem akarnak forradalmat, az csak úgy lett, magától, egy ponton, egy állami ünnepélyen átfordulnak az események forradalomba. Megkapják a cselekvés lehetőségét… de csak káosz lesz.

– És a könyvön túli valóságban ugyanez a jellemző? A korosztályának sincs jövőképe?

K. Zs.: A generációm beleszületett egy bizonyos szabadságba és békébe, ehhez pedig körömszakadtáig ragaszkodna, s mivel sérülni érzi ezt, ideges és frusztrált. Nem tudjuk elképzelni az életünket szabadság nélkül, hogy szabadon mozogjunk a világban, külföldön tanulhassunk egyetemen, akárhol élhessünk, akkor és ott alapítsunk családot, amikor és ahol mi akarunk. Tehát jóval többet szeretnénk babzsákoknál és hosszú ebédszüneteknél – pedig ez egy közkeletű vélekedés rólunk.

– Elképzelhető tehát egy magát demokratikusnak valló állam kormányának nem demokratikus eszközökkel való elmozdítása, de vajon támogatni is készek?

K. Zs.: 17–25 éves korában az a dolga az embernek, hogy forradalmat csináljon.

K. I.: Egy forradalmi lendületű tüntetéssorozat 25 éves kor felett is el tudja ragadni az embert, engem is. De 25 fölött gyakrabban jut eszünkbe, hogy valaminek az eltüntetése után mi kerülne a helyére. És hogy a kérdésben említett „nem demokratikus eszközökkel való elmozdítás” forradalom-e, vagy puccs, vagy nettó parasztvakítás. A forradalom pedig nem öncél, hanem legeslegvégső, szörnyű eszköz.

– A forradalmi elképzelések vagy a jövőképtelenség mennyire származnak az apa-lánya beszélgetésekből?

K. I.: Azt azért szögezzük le, hogy egy disztopikus regényről beszélgetünk, ami egy képzelt közeljövőben játszódik, és aminek csak a háttere és az egyik szála a budapesti forradalom. Szóval a Rabok tovább nem egy politikai pamflet, és nem az volt a módszer, hogy Zsófi és én leültünk forradalmat csinálni… Persze Zsófi a készülő szöveget többször megmutatta nekem, és én hozzáfűztem a megjegyzéseimet. De ugyanúgy nincsenek személyes tapasztalataim a forradalomról, mint neki, mert hát ’89-ben nem volt forradalom. Úgyhogy inkább az élettapasztalatom alapján javasoltam ezt-azt.

K. Zs.: Apával inkább a lehetőségeiről beszéltünk, mi történik, történhet egy forradalmi szituációban, de jobbára én képzeltem el.

– Elég sikeresen plasztikussá formálta aztán: a jelenünkben történik jól felismerhetően. Ha, mint említette, a politikai olvasatok nem is befolyásolják még, a politika láthatóan fokozottan érdekli. Miért?

K. Zs.: 17 éves korom óta slammelek, abban a közegben vagy a traumatizált gyerekkor szövegbe foglalásával, a szerelmi bánatunk taglalásával vagy közéleti poénkodással lehet nyerni. Úgy tűnik, ezek a közös nevezők. Követem a napi politikai történéseket, képben kell lennem. De a könyv megírásának kezdetén, 2015-ben sejtelmem sem volt róla, hogy itt fogunk tartani 2017-ben.

– Regényében a kormány újratemeti Mátyás királyt, fizetőssé teszi a gimnáziumokat, és „fészekadót” vet ki a külföldön élő magyarokra, ám mégsem az „elnyomottak” lázadnak fel, a vezető elit gyerekei vezetik a forradalmat. Van ennek realitása?

K. Zs.: Abszolút. Nekik van elég eszközük, képzettségük és dühük ahhoz, hogy vezessenek egy forradalmat, ők tudnának irányítani. Azt viszont nem állítom, hogy ez így lenne jó. Vagyis a regényben épp hogy azt állítom, hogy ez így nem jó.

K. I.: A Rabok tovább-ban nagyon fontos, hogy nem a forradalomról szóló romantikus kliséket használja, hanem való- és életszerűvé teszi az eseményeket. A káoszt mutatja pontosan, és számomra ettől hiteles. És pontosan ír az elitnek és az elit gyerekeinek az ambivalens viszonyáról.

– A regény nagyon mai, a benne előforduló helyszínek a mindennapjaink részei. Foglalkoztatja, hogy mennyire lesz a szöveg időtálló?

K. Zs.: Az első változatban konkrétan
benne volt Orbán Viktor neve, ő volt a miniszterelnök, aki ellen fellázad az ország. Éppen az időtállóság miatt húztam ki végül a nevét, bár a figura így is felismerhető. Én izgalmasnak gondolom, hogy a helyszínek, a szituációk nagyon kötődnek a jelen valóságához, szerintem jó lesz ezt visszaolvasni később.


+1 kérdés
– A regényben szembetűnő, hogy a fiatal fiúk is hajlamosak a mindennapi szexizmusra, miközben egyszerű udvariassági gesztusokat tárgyiasításnak gondolnak. Ez lenne a mindennapok tapasztalata is?

K. Zs.: Igen. A többség számára egyáltalán nem tiszták a fogalmak. Van, aki még a szexizmus és a szexuális zaklatás között sem tud különbséget tenni. A „feminista” pedig egy olyan szitokszó, amelyhez rengeteg ostoba sztereotípia társul.
De ez a zavar nemcsak kortól, hanem nemtől is független – nem csak a férfiak szexisták. Néha én magam is csinálok vagy mondok olyan dolgot, ami szexista, a fiúkról is lehet sztereotípiákban, általánosítva beszélni. A slamversenyeken például a lányok is jobban figyelnek egy fiú előadóra, és hajlamosak felpontozni őket. A konferanszié is ösztönösen kiemeli, ha egy lány megy fel a színpadra, a fiú előadókra pedig egyszerűen azt mondja: slammer. Ezek nem tudatos, inkább nyelvileg kódolt dolgok.

K. I.: A túlzott szexistázás is egyfajta szexizmus.


 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!