Brutális képet fest a kórházakról az ÁNTSZ jelentése. - Az egészségügyi államtitkár szerint elavult feltételrendszerrel dolgoztak a tisztiorvosok. - Dühöngnek a fertőzések az intézményekben.

 
 

Van, aki belső vizsgálatnak nevezi, mások szerint az egészségügyi reformok előkészítő anyaga, illetve egyesek a sajtó agyszüleményének titulálják.

Arról az ÁNTSZ-jelentésről van szó, ami a kórházi szektort vesézi ki, és nem tesz hízelgő megállapításokat – sommásan fogalmazva: kész csoda, hogy túléli valaki, ha kórházba kerül. Egyik tisztiorvosi forrásunk szerint az ÁNTSZ előző vezetője (Paller Judit) által elvégeztetett kutatás egyértelműen létezik – az államtitkárság kérésére készült, hogy megalapozza az egészségügy átalakítását.

És mint ilyen jogfolytonos, ugyanis a minisztérium nem emelt kifogást ellene. A tisztiorvosi szolgálat hivatalos kommunikátora viszont első körben azt állította, nem létezik a kórházi szféráról szóló jelentés, így a sajtóban megjelent megállapításokat az újságírók agyszüleményeként állította be. Második körben aztán finomodott az ÁNTSZ-es álláspont (lásd keretes írásunkat).

Igaz, az egészségügyi államtitkár verifikálta a Népszabadságban megjelent tanulmány létezését, mondván: nem kell túlfélni a vizsgálat megállapításait.

Pedig azok meglehetősen súlyosak.

Az első, hogy gyakorlatilag nincs olyan kórház, aminek minden „részlege” megfelelne a gyógyítás minimális szakmai követelményeinek. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a fekvőbeteg-ellátó intézmények több mint ötödében a minimális közegészségügyi feltételek sem biztosíthatóak. (Ez annyit tesz, hogy aki bekerül a kórházba, az sokkal nagyobb eséllyel fertőződik a higiénia hiánya miatt, mint az, aki a mindennapi élet tereiben – otthon, munkahely, közért etc. – mozog.) És persze az emberanyag is hibádzik, pontosabban hiányzik: az intézmények 70 százaléka küzd orvos- és/vagy ápolóhiánnyal.

Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár szerint azonban a jelentés megállapításai nem olyan baljósak – mégpedig azért, mert az ÁNTSZ az 1995-ös, úgynevezett minimumrendelet alapján mért. Márpedig a 21 éves, a kórházak működési feltételeit felsoroló szabályzat elavult, az államtitkár úgy látja, hogy nincs olyan súlyos helyzetben a kórházi ellátás. A szakemberhiány pedig azért nem aggasztja, mert a magyarországi orvoshelyzet megfelel az OECD-átlagnak – következésképpen orvosból és ápolóból is pont annyi van, amennyi kell.

A magyar kórházakban a helyzet nagyon egyenetlen, és az érvényes minimumfeltételeknek valóban nem felelnek meg teljes körűen az intézmények, mégis hiba lenne azt állítani, hogy ezek a betegek ellátására képtelen halálgyárak. Az ÁNTSZ-jelentés eredménye ugyanis nemcsak a kórházak, de a szabályok elégtelenségét is jelzi. „Amikor a minimumrendelet készült, az orvosszakma vezetői azt hitték, hogy a rendeletbe minden lehetséges feltételt bele kell írni, mert amit belevesznek, azt a politika meg is finanszírozza. Így a jogszabály inkább egyfajta jövővízió lett, mintsem a szükséges minimumok gyűjteménye”, árnyalja a képet Kincses Gyula. Az egykori egészségügyi államtitkár ekként maga sem vitatja a minimumrendelet korszerűtlen voltát, sőt azt állítja: ha egy jelentést ez alapján állítanak össze, akkor az nem ad valódi képet a kórházak tényleges helyzetéről, sőt. Kincses például biztos benne, hogy nem igaz az, miszerint a betegek több mint fele olyan intézményben köt ki, ahol bizton nem tudják ellátni.

A volt államtitkár úgy véli, új, az orvostudomány fejlődését követni képes, rugalmas minimumfeltételekre van szükség. Nem egyenfeltételeket kell az intézményekre erőltetni, hanem az egyes tevékenységek feltételeit kell meghatározni – azaz nem azt kell mondani, hogy például egy orr-fül-gégészet osztálynak általánosságban mit kell tudnia, hanem azt, hogy egy adott kórház konkrét részlegének mit kell tudnia. És ennek a pontosan meghatározott feladatnak kell a feltételeit előírni.

Szakemberhiány-fronton sem a minimumfeltételek teljesíthetősége az igazi kérdés a volt államtitkár szerint, hanem az, hogy ki lehet-e állítani a szükséges diagnosztikai, műtéti és ügyeleti csoportokat az egyes kórházakban. És ez egyre nehezebb.

Különösképpen Budapesten, hiszen a főváros összes kórháza áprilistól folyamatos munkarendbe kényszerül. Kincses szerint biztos, hogy jobban meg kellene becsülni azokat az orvosokat és ápolókat, akik kitartanak idehaza – pedig a munkaterhelésük csak növekszik.

Tisztiorvosi közlemény:
Az ÁNTSZ nem állított és nem állapított meg a fekvőbeteg-ellátó osztályokkal kapcsolatban a sajtóhírekben szereplő adatokat. Az Országos Tisztifőorvosi Hivatal valóban végzett egy felmérést, melynek során azt vizsgálta, hogy az egészségügyi szolgáltatások nyújtásához szükséges szakmai minimumfeltételekről szóló 60/2003. (X. 20.) ESZCSM rendelet előírásai, továbbá a közegészségügyi feltételek, valamint a működési engedélyben foglaltak, illetve egyes dokumentációs kötelezettségek hogyan érvényesülnek a közfinanszírozott egészségügyi szolgáltatóknál. Az eredmények elemzése, értékelése azonban még folyamatban van.


Belsős bacik
Magyarországon a kórházi fertőzések száma növekszik, kórházi fertőzési vészhelyzet van, de ezeket az adatokat titkosították, mondta Hegedűs Zsolt az ATV-ben. Márpedig a kórházi fertőzés nem játék, ugyanis az egészségügyi intézményekben edződött vírusok és baktériumok rendkívül ellenállóak, gyakran az antibiotikumtól sem rezzennek meg. A Rezidensek és Szakorvosok Szakszervezetének alelnöke szerint a kórházi fertőzéseket ugyan nyomon követik, de gyakran felületesen – megfelelő szakember vagy számítógép hiányában. Pedig az effajta vészhelyzeteket az intézményeknek kötelező lenne jelenteni.


Kórházi maszek
„A jövőben nem lehet majd állami kórházban magán-egészségügyi szolgáltatást nyújtani” – mondta igen határozottan az egészségügyért felelős államtitkár 2014 novemberében. Zombor Gábor ötletével akkor a kórházszövetség és több kórházigazgató is egyetértett. Azóta Zombor már nincs a helyén; és bár az egyetértés továbbra is töretlen, a gyakorlat is az. A magánorvosok előszeretettel operálnak közkórházakban (természetesen megfelelő mennyiségű hálapénzért), és rendelnek vissza az államiban kezelt betegeket magánrendelőjükbe kontrollra, utógondozásra. A rendszer „tökéletesen” működik. B. ma már egy magánklinikán dolgozik. Meséli, hogy egy ideig próbálkozott állami kórházban is, de nem vették fel. Pontosabban úgynevezett önkéntes segítőként bejárhatott. Ez nagyjából orvosi segédmunkát jelentett: kampózást műtéteknél, részvételt konzíliumokon, adatfelvétel, ilyesmi. Fizetést nem kapott, de az osztályvezető felajánlotta neki: hetente egyszer két órára használhatja a műtőt. „Akkor már volt magánpraxisom, de nem volt műtőm. Persze, hogy éltem a lehetőséggel. Ilyenkor a beteg a műtét után annyit fizetett, amennyit gondolt, nem volt szabott tarifa” – mondja B., aki azóta csatlakozott az 1001 orvos a hálapénz ellen nevű csoporthoz, és már csak ingyenes önkéntesként dolgozik időnként állami kórházban. A gyakorlat azonban továbbra is változatlan. Sőt! B. meséli: nem ritka, hogy egy orvos az állami kórházban felvett beteget a magánpraxisában készíti fel a műtétre, az állami kórházban operálja, a magánrendelőben szedi a varratot, de ha sürgős segítség kell a betegnek, és ő éppen éjszakai ügyeletben van, akkor a kórházban látja el – természetesen nem ingyen. 


 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!