A kultúra legújabb korszakát hozhatják el a sci-fi és a fantasy regények
- Lady Gaga mint avantgárd Alien; jedik a hidegháborúban
- A populáris kultúra útvesztőiben H. Nagy Péter irodalomtörténész, kultúrakutató kalauzolt el bennünket

Már a ’90-es évek közepén sem keltett visszatetszést a hazai egyetemeken, ha valaki a tünde, ork és törp nyelvjárások összehasonlító elemzését végezte A Gyűrűk Ura alapján, vagy a Metallica dalszövegeiből kibontakozó világszemlélet-változásban mélyedt el irodalom-szakdolgozatában. Azóta filozófusok által jegyzett könyvek jelentek meg a Mátrix című film gondolatvilágáról, Tankcsapda-szövegeket elemeznek középiskolai magyarórán, a hagyományos irodalomtörténeti oktatásnak pedig jórészt befellegzett, helyettük kulturális kontextusokban vizsgálódó szemináriumok értelmezik többek között nemi orientáció, politikai és társadalmi hovatartozás szerint a művészeti alkotásokat.

És nincs ma magára valamit is adó bölcsészettudományi kar, ahol ne lenne nyitás a populáris kultúra számtalan szegmense felé. „A régi irodalmi, művészeti rangsorokat (kánonokat) felváltották az alternatív kánonok (sci-fi, fantasy, krimi stb.), ezért ma már nem tudjuk szembeállítani a populáris és az elit irodalmat – mondja H. Nagy Péter, az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagja, a Selye János Egyetem adjunktusa. – Inkább egyfajta zajszerűen keveredő, értékmentes mű- és műrészhalmazt (aktív kánont) kell elképzelni, ami nemcsak szövegekből, hanem mindenféle médiumok hordozta elemekből képződik. Ennek részei az egyes alternatív kánonok, melyek a 20. századi tömeg- és magazinkultúrából eredeztethetőek a saját értékszemléletükkel, amik szintén létrehozzák a maguk rangsorait.” (Például a heroikus fantasy irodalom csúcsán nyilván Tolkien áll, míg a dark fantasyén a Chtulu-mítoszt gyártó Lovecraft.)


De hogyan, milyen szempontok szerint közelíthető
meg a populáris kultúra, mit is kutat a
popkultúra-kutató?


H. Nagy Péter fontosnak tartja megjegyezni, hogy nincs azonosság a tömeg- és popkultúra, valamint a giccs és a populáris jelenségek között, a popkultúra ugyan építkezik mindkettőből, de egészen más reflektáltsági szinten működik.

Ezzel összefüggésben az alapvetően médiakultúrának tekintett popkultúra nyitott a természettudományok irányába is, sokan a tudománynépszerűsítés egyik formáját látják benne. Nem véletlen, hogy a sci-fit igen fontos társadalomkritikai és tudományostechnikai ismeretterjesztő zsánernek tartó, világszerte ismert zoológus, Richard Dawkins megszűnőben látja a korábbi óriási ellentétet a bölcsészettudományos és a természettudományos írásművek között. Megpendíti, hogy talán egy kulturális korszak harmadik szakaszába lépésének tekinthetők azok a tünetszerű jelek, amiket például az újabb sci-fi és fantasy művek képviselnek. Ilyenek lehetnek, mondjuk, a geológiai fantasyk (lásd James Cameron Avatarját vagy N. K. Jemisin Az ötödik évszak című regényét), a genetikai sci-fik (Joan Slonczewski: Génszimfónia), vagy akár az olyan világokról szóló hibrid (fantasy és sci-fi) művek, melyek a mágia és a technológia összecsapását viszik színre. Bizonyos értelemben J. K. Rowling Potter-univerzuma is e két világ találkozása: a mágiahasználó varázslóké és a varázstalan mugliké – legújabb hadakozásukat egy hét múlva láthatjuk a mozikban a Legendás állatok és megfigyelésük című filmben.

Hangsúlyozottan fontos, hogy „a popkultúra (ide értve az ellenkultúrákat és a szubkultúrákat is) sokkal gyorsabban reagál társadalmi jelenségekre, mint a régi értelemben vett magas irodalom, mely miközben újratermeli »az élet és az irodalom nagy kérdéseit«, az aktuális társadalmi valóságtól és a nyilvánosságtól túlságosan messze van. A legrangosabb műfaji elismeréseket begyűjtő angol író, Richard Morgan legújabb, részben már magyarul is olvasható fantasy trilógiájában a »Conan, a barbár«-szerű főhős például homoszexuális. De a popzene világából említhető az irodalmi Nobel-díjjal frissen jutalmazott (s később még szóba kerülő) Bob Dylan, aki dalaiban sokkal előbb reagált a vietnami háború felvetette társadalmi kérdésekre és a posztvietnami korszak identitáskínálatára, mint »írótársai«”.


Star Wars-hőstörténet

A reakcióidő minimalizálása mellett persze számos oka van egy-egy popkulturális jelenség a kultúra egészére ható népszerűségének. A december 15-én a világ mozijainak vetítővásznaira kerülő Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történetet minden bizonnyal intenzív fénykardlengetés ünnepli majd a széksorok felől. A minden részletében kulturális ikonná lett Star Wars-univerzum sikerének titkát azonban nemcsak a minden korábbi mértéket túlhaladó marketingkampányokban kell keresnünk 1977 óta. Egyik legfőbb hatóereje magában a történetben található. Joseph Campbell amerikai mítosz- és valláskutató Isten maszkjai (The Masks of God) című korszakos munkája 1968-ban jelent meg először, s a világ népeinek meséit veti össze, a legkisebb közös többszöröst keresve bennük. Sikerrel. A George Lucas által is tanulmányozott tudományos-etnográfiai alapmű szerint az idők kezdete óta legnépszerűbb és  legelterjedtebb emberi történetvariáns a „hős utazása”, melynek része a „fiú felemelkedése”. Lucasnak nem kellett mást tennie, mint csupán „egy messzi-messzi galaxisba” helyeznie ezt az alapsztorit, és erre építenie az űropera kelléktárát – mutat rá a tudományos eredmények popkulturális felhasználhatóságára H. Nagy Péter. A kultúrakutató e mellett az amerikai western elhaló celluloid mítoszát követő űr betöltését, a filmtrükkök történetmesélő funkciójának újdonságerejét, valamint a társadalmi valóság kérdéseire adott választ emeli még ki a siker meghatározó összetevői közül. Pár évvel a vietnami kudarc után „a Star Wars újrateremtette Amerikában az igazságos háború mítoszát”, másfelől pedig „a hidegháború ideje alatt, az Apollo-program után levezette a technológiai szorongást. A csúcstechnológiával való szembesülés, az atomfenyegetés keltette nyugtalanságot ellensúlyozta a történet egy fontos eleme: a  szeparatisták képesek legyőzni a hightech birodalmat.”

390 ezer ember vallotta magát jedi vallásúnak
Nagy-Britanniában a 2001-es népszámláláskor.
2011-ben már csak fele ennyien.
A 2015-ös Az ébredő Erő hatására azonban
ismét gyarapszik a létszámuk.



Giger alakváltozatai

Egy másik filmes popikon kapcsán érdemes szót ejteni a kortárs képzőművészet mindennapi életünkre gyakorolt – elsőre talán idegennek tűnő – hatásáról. A horror és a sci-fi műfaji keresztmetszetében elhelyezkedő Alien-filmek 1978 óta borzolják az idegeinket, elsősorban biomorf kreatúráik révén. Noha a 2017 nyarán újabb résszel (Prometheus: Covenant) bővülő sorozat emblematikus alakjának megformálóját, a két éve elhunyt svájci képzőművész H. R. Gigert a nem éppen bő szakirodalom sem tartja igazán formabontó művésznek. Míg ugyanis festett képeinek erotomán biomechanoidjai újrafogalmazták az ember archetipikus modelljeit, a kortárs neoavantgárd képzőművészeti törekvésekkel szemben, melyek leginkább a mobilitást, a folyamatszerűséget hangsúlyozták, ő anyaghasználatában inkább a hagyományosabb formákat
kedvelte. H. Nagy Péter szerint a sci-fi legikonikusabb designját megalkotó művész innovációját talán az irodalmi művekhez (A Gyűrűk Ura, Nekronomikon, A Mester és Margarita) készített illusztrációiban találhatjuk meg, ezeknél a képi megjelenítés jóval absztraktabb a megszokottnál.

Ettől függetlenül az űrszörny figura és hasonszőrű társai jöttek, láttak és győztek, és a Ridley Scott-filmekből kilépve felkerültek lemezborítókra (Celtic Frost: To Mega Therion; Dead Kennedys: Frankenchrist), lett belőlük mikrofonállvány (Korn zenekar), kávézó, diszkó és szobabelsődesign, vagy éppen divatdiktátor cipősorozat (lásd Lady Gaga gigasláger Bad Romance-ének klipjét), netán monokróm fantáziatetoválásként a felsőkaron.


Jeltámadás

Az avantgárd és a popkultúra érintkezésére – a festőművész életműve előtt nemegyszer tisztelgő énekesnő – Lady Gaga klipjeinek látványvilága is jó példa.

„Ahogy a popkultúrában, úgy az elektropop világában is megfigyelhető, hogy egyesek inkább az avantgárd, mások a giccs felé nyitottak. Az ausztrál énekesnő, SIA például az avantgárdot preferálja, míg az ő dalait is előadó Beyoncé a giccs irányába mozdul el, ahogy Kate Perry is, míg Lady Gaga a pop-art felé kacsintgat” – vázolja a sikerlisták éléről ismert előadók munkásságát a popkultúra-kutató H. Nagy Péter. Az október végén új albummal (Joanne) jelentkező Lady Gaga korábbi, Born This Way című dalának klipjében a(z akár bennünk élő) szörnyeteg elfogadására, másságának tiszteletére szólít fel [az Alien: Resurrection (Feltámadás) űrszörnyszülöttjére tett utalásokkal].

Kiállása több szubkultúra hivatkozási pontja lett.

Ám az utalási rendszer nem mindig egyértelmű – a popkultúra esetében sem, hiába hiszik úgy sokan, hogy redukált üzenetekre épül – figyelmeztet az irodalomtörténész.

Lehet, hogy a sok értelemben Lady Gaga elődjének tekinthető Madonna csak azért vett magára egy mindenféle szimbólumokat, kulturális jeleket tartalmazó ruhát, mert tetszett neki, nem pedig azért, mert utalni akart konkrétan valamire.

Ez esetben a kulturális jelelmélet nem tud vele mit kezdeni, mondja H. Nagy Péter, hozzátéve: elképzelhető, hogy éppen a jelek és jelentéseik kapcsolatának felszámolásában, felfüggesztésében nyer értelmet a popikonok gesztusa – azaz újragondoltatják velünk az előítéleteinket, beidegződéseinket.


Az új hangja: Bob Dylan

Hogy mennyire nem egységes a jelen kulturális jelenségeinek értelmezése, mi sem mutatja jobban, mint a svéd királyi akadémia október 13-án kinyilvánított döntésének megítélése.

Az amerikai dalszerző Bob Dylan irodalmi Nobel-díja kapcsán – melyet az amerikai dalszerzői hagyományokon belüli újfajta költői kifejezésmódjáért kapott – fellángoltak az indulatok: a nagy presztízzsel bíró elismerés „kategórián kívüli” adományozása feletti ironikus döbbenetet a „kémiai Nobelt Keith Richardsnak” komment foglalja talán a legjobban össze, utalva a Rolling Stones-gitáros drogok iránti szenvedélye és a természettudomány „közvetlen” kapcsolatára.

A könnyűzenei dalszövegek irodalmiságának elfogadása, azaz a popkultúra és „az élet nagy kérdéseivel” foglalkozó elit irodalom közti határmezsgye átlépésének (vagy megszüntetésének) elismerése azonban ma már egyáltalán nem a leghelyesebb út a díjazás keltette ellenérzéseink leküzdésére. H. Nagy Péter két olyan szempontot is említ ennek kapcsán, melyek együttes hatása magyarázhatja a bizottság döntését, és jelentősen kimozdíthatja a békétlenkedőket előítéleteikből.

Egyfelől rávilágít arra a változásra, ami a technológiai környezetünk és az irodalmi művek között az elmúlt több mint száz évben lezajlott. Míg korábban az irodalom kitüntetett művészi közvetítője volt a tárgyi és szellemi valóságnak, az optikai és technomédiumok (fotó, mozgókép, rádió, telefon, televízió, világháló stb.) megjelenésével ez a privilégiuma elveszett.

„A 19. században a tájköltészet versei révén a költő szemével láthattuk a virágos mezőket, az optikai médiumok elterjedésével erre már nem volt szükség, meg is szűnt a tájlíra” – hoz példát a kutató, aki szerint ennek függvényében az irodalomról való beszédmód is átalakult, az irodalomtörténetről ma már a médiatörténet részeként érdemes szólni.

A másik fontos együttható annak a ténynek az elfogadása, hogy egy korszak irodalmának megítélése nagyban függ az intézményrendszeri háttértől, ami meghatározza, mit is tekintünk irodalomnak. Az irodalom pedig, nem függetlenül a fent említett technológiai felfutástól, már a múlt századelőn kilépett a könyvek lapjainak síkjáról, kiterjeszkedett a vizualitás, a képzőművészet irányába, a nyelvi közeg mellett megjelentek más közvetítő formációk is – így például a hangköltészet (lásd avantgárd mozgalmak). Azt mondani egy Kassák-képversről vagy egy Tandori-költeményről, hogy nem irodalom, csupán egy korábbi értékszemlélet maradványa.

A régi (monomediális) irodalomfelfogás ideje tehát lejárt, az új (intermediális) megközelítés vette át a helyét. És pontosan ez az, mutat rá H. Nagy Péter, ami miatt igen fontos a Nobel-bizottság döntése: a technikai környezet és az irodalomértés megváltozása kettős folyamatát ismerték így el. Nem olyan szerzőnek adták a díjat, aki az elmúlt fél évszázadban egyre-másra (akár egyre kevésbé produktív módon) írta hagyományos könyveit, hanem annak, aki hangot adott egyéb mediális hatásoknak, formáknak is.

A sötét oldal esztétikája, posztcyberpunk disztópiák, Escher festői látványvilága a sci-fi-ben, a fantasy irodalom városképei, a popkultúra testábrázolásai, Lady Gaga anyagszerűsége – csak pár téma a 2013 tavaszán, a komáromi Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének keretein belül alapított MA Populáris Kultúra Kutatócsoport tudományos alapossággal vizsgált érdeklődési területeiről.
A kutatócsoport alapító oktatói – H. Nagy Péter, Keserű József, Sánta Szilárd, Hegedűs Norbert – mellett nyitrai és magyarországi irodalomtörténészek, doktoranduszok, egyetemi hallgatók alkotják a szakszemináriumokat tartó, nemzetközi szimpóziumokat, témába vágó író-olvasó találkozókat rendező tagságot, akik eredményeiket az Opus, a Partitúra és a Prae című folyóiratokban közlik rendszeresen tematikus blokkokban (l. Gaiman- és Giger-szám) vagy könyv formájában: Hegedűs Orsolya: A mágia szövegéke: Bevezetés a magyar fantasy olvasásába, 2012; H. Nagy Péter: Az éjszaka gyermekei: Tanulmányok a vámpírizmusról, 2012; Sánta Szilárd: Mesterséges horizontok. Bevezetés a kortárs sci-fi olvasásába, 2012. Kiadás előtt: H. Nagy Péter: Alternatívák: A popkultúra kapcsolatrendszerei, 2016; Hegedűs Norbert: Szinkretizmus Neil Gaiman életművében, 2017. A kutatócsoport írásai blogjukon, a mapopkult.blog.hu oldalon is elérhetőek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!