Sem orvos, sem pap, sem gyógyszerész nem volt Fóton 1944-ben. Dr. Székely Lajos a faluban lakott, s mindhárom tisztséget „ellátta” a Svéd Vöröskereszt helyi gyermekotthonában, ahol több száz gyereket menekítettek meg a nácik elől. A megmentésükben, nevelésükben nagy szerepe volt az akkor még főiskolás, ma már 90 éves professzornak, aki a Humánum Napja, Raoul Wallenberg születésének évfordulója alkalmából kapott elismerést a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban múlt vasárnap.

 
Kállai Márton felvétele

A bekeretezett oklevél a dolgozószoba íróasztalán, a nyomtató mögött pihen. A jókedvű, életerős professzor nevetve veszi kézbe. „Igazából nem tudom, miért most kaptam, ennyi évvel a történtek után nem vártam semmiféle elismerésre vagy köszönetnyilvánításra. Nem ezért segítettem.” Hanem? „Nem tudom, úgy éreztem, ezt kell tennem.”

Székely Lajos Fóton született, ma is ott él feleségével. Ősei székelyek, 150 éve érkeztek Erdélyből, a helyi templom építésében nagy szerepük volt. „Ácsmester volt István elődöm, s amikor bemegyek a templomba, kicsit otthon érzem magam. Minden szöget ismerek. Én is majdnem pap lettem, a teológiát elvégeztem a váci Hittudományi Főiskolán. Apukám író, költő volt, Sík Sándorral sokat találkozott, küldözgették egymásnak verseiket, ő alapította a Fóti Iparosok Közművelődési Egyesületét.”

Székely Lajos harmadéves főiskolai hallgató volt a II. világháború idején. Nem akart pap lenni, pedig kitüntetéses volt, kérte felmentését az egyháznál, de még utána egy ideig reverendában járt. Belépett a Svéd Vöröskeresztbe, mert olyan embert kerestek, aki tudott latinul, hogy a recepteket elolvassa. „Így először gyógyszerész lettem, 1943– 44 fordulóján. Egy könyvünk volt, Issekutz gyógyszertana, nem nagyon volt használható gyógyszerünk. Főiskolán és egyetemen is tanultam pszichológiát, gyógyszertant, később doktoráltam is.” Aztán egyházi szolgálatot látott el, majd nevelőtanár lett a Svéd Vöröskereszt fóti gyermekotthonában. A kastélyt használatra kapták és mellé egy Schutzbriefet (oltalomlevél), amit rögtön kitettek a kapura, így kerültek svéd oltalom alá. „Akkoriban Raoul Wallenberg nevétől volt hangos a vidék, akivel sosem találkoztam egyébként.”

1945 elején megérkezett az első gyermekcsoport. Az árván maradt gyerekeket a gettók védett házaiból szedték össze és lovas kocsival a grófi kastélyba menekítették őket. „A XV. kerület határa már az elzárt területek közé tartozott, jobbra, a Duna-parton már lőttek is, úgyhogy veszélyes volt az út. Ideáramlott az összes orosz katona, minden pincében volt bor, volt nagy mulatozás.”

Az egykori grófi kastély teljesen üres volt, kifosztották, vittek minden mozdíthatót kiskocsikon. Be kellett szerezni a legszükségesebbeket, takarót, matracot, tányért, kanalat. „Először majdnem száz gyerek jött, pszichotikus, szorongásos tünetekkel. Sokak szüleit a szemük előtt ölték meg a pribékek. Este fújt a szél, mozogtak az ablakok, a gyerekek egyfolytában sírtak. Nem mertek emberekhez szólni, bepisiltek.”

A gróf személyzetének tagjai segítették a gyerekek ellátását, altatták, simogatták őket, a konyhán hatan dolgoztak. Azt főzték, ami megtermett a kertben: sóska, spenót, időnként az elhalt tehén húsát is megsütötték. „Egy hét alatt annyira felhizlaltuk a gyerekeket, hogy már jól néztek ki.” A kertben aknák voltak, spárgával elkerítették a részeket, egyetlen baleset történt: egy kislány egy sárga virágot akart leszedni, de átlépett a tiltott területre és felrobbant.

A segítők iskolát szerveztek, Székely Lajos hittanórát tartott. „Az Énekek énekéből olvastattam, tudtam a héber imákat, a Tóra első fejezetét. Csodálkoztak is a gyerekek, hogy ezt is tudom.” A két év alatt nemcsak zsidó gyerekek érkeztek, hanem az utcán csellengők is. „A helyiek közül gyerekeket senki nem mert befogadni, féltek. És én is féltem, nagyon.” A néhány hónapos fóti tartózkodás után a zsidó gyerekek többségének életét zsidó szervezetek, alapítványok egyengették, legtöbbjük Izraelbe ment. „A Csillag testvérek közül Yaffa Csillag Tel-Avivból küldött levelet néhány éve.”

Székely Lajosnak a háború után többször is újra kellett kezdenie. Többször volt munkanélküli. Aztán a MÁV hídépítő üzemi vállalatnál segédművezető-tanfolyamot végzett, síneket, hidakat épített, majd a vállalat pszichológusa lett. „Munkások között éltem, nem tudta senki, hogy én doktor vagyok, vagy hogy mit csináltam a II. világháborúban.” Később dolgozott az Egészségügyi Minisztériumban, aztán 1956-ban kitiltották. Majd az Orvostovábbképző Intézet pedagógiai, pszichológiai vezetője lett, és egyetemi tanárként fejezte be pályafutását. Több mint 350 pszichológiai tankönyvet írt. Óvónő feleségével ma már hatszoros dédszülők, a hetedik dédunoka is úton van. „Most láttam egyben az egész családot, voltunk félszázan a vasárnapi ünnepség után. Jó érzés volt.” Embermentői cselekedetéről azt mondja: amit tett, a történelem egy nagyon kis szelete, jó, hogy alkalma volt segíteni. „Nem mentem végig a hivatalos isteni életpályán, nekem ezt adta a mindenható. A 90. életévemet is ennek köszönhetem, megnyugodva, törtetés nélkül élek, s egyfolytában könyvet írok.” Tavaly Platónt fordított, most Jób ártatlan bibliai szenvedéséről ír, már 22 oldalt be is gépelt a számítógépbe.

Címkék: portré

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!