„Édes fiam, maga egy olyan képzett, okos ember. Miért nem foglalkozik képekkel? – kérdezte az amerikás magyar kereskedő az amerikás magyar életművésztől. A hatvanas évek Amerikájában járunk. Az ’56-os disszidens, Paul Kövesdy a helyét keresi az Újvilágban.

Próbálkozik mindenfélével, kétkezi munkával is, de leginkább csak egy dologhoz ért: az énekléshez. De pechje van: az apró termetű, kelet-európai baritonistára nem vevő a Metropolitan.

Úgyhogy énekes pincérként helyezkedik el. Az énekes pincér olyan ember, aki nappal pincér, éjszaka pedig szívhez szóló dalokat énekel a kuncsaftoknak. Ez megy neki, de nincs benne sok perspektíva. Ekkor találkozik az öreg kereskedővel, aki nemcsak az ő életét változtatta meg, hanem – tudtán kívül – a magyar képzőművészet nyugati megítélésén is sokat lendített.


Maga lesz a csicskásom

Kövesdy Pál nagyon szeretett énekelni. Nem meglepő tehát, hogy a szülei vegyésznek szánták… Végül aztán kénytelenek voltak beletörődni, hogy Pali énekes lesz. A tehetséges baritonistára többen felfigyeltek: a világhírű karmester Otto Klemperernek és Ferencsik Jánosnak is tetszett a hangja, de nagyobb szerepet – többek között alacsony termete miatt – nem kapott. Így maradt a külföld: egy olasz énekes hívására Olaszországba utazott, de hamar belátta, az nem az ő világa. A legjobbkor jött haza – ahogy Királyhegyi Pál mondta –, nem akarta lekésni az auschwitzi csatlakozást.

Végül nem került koncentrációs táborba, viszont többször elvitték munkaszolgálatra. Az utolsó behívó egyenesen a Don-kanyarba szólt.

Elképesztően kalandos életének egyik legszebb pillanatát itt élte meg. Társaival mínusz negyven fokban vonszolták magukat keresztül a sztyeppén, enni nemigen volt mit, mindenki fejvesztve menekült az előrenyomuló orosz csapatok elől. Ekkor megállt mellettük egy katonai terepjáró, és kiszólt belőle egy magyar tiszt: közölte, mindenkit lelő, ha nem szereznek neki fűtött szállást éjszakára. Rámutatott Kövesdyre: „maga lesz a csicskásom”. Ami ezután történt, azt Bánó András, Kövesdy Pál életrajzírója írja le az Észbontó élet című könyvében.

Miután az elcsigázott fiatalember talált megfelelő szállást, behívta, bezárta az ajtót, és azt mondta: „Ide figyeljen, Kövesdy. Én hallottam magát énekelni, és most segítek magának.” Mekkora lehetett az esélye mindennek? A matematikában soha nem jeleskedő Kövesdy nem számolgatott, csak köszönte szépen a sorsnak, és élt vele. Kalandos úton került haza Budapestre, ahonnan percek alatt vitték el a felszabadítók kényszermunkára, málenkij robotra. Szerencséjére csak Aradig jutott, ahonnan – néhány ismerős segítségével – újra Pesten találta magát.

Ismét nekiveselkedett az éneklésnek. Voltak sikerei – szerepelt a rádióban –, de leginkább kisebb szerepeket osztottak rá. Aztán amikor megindult volna felfelé, az Operaház mindenható ura, Tóth Aladár tett keresztbe neki. Ki tudja, miért, nem kedvelte Kövesdyt.


Újvilág, új élet

1956-ban, a zeneművész szakszervezet egyik vezetője lett, és egyik kezdeményezője annak a petíciónak, mely kimondta: magyar művész nem lép fel addig, amíg itt tartózkodnak a szovjet csapatok. Tudta, hogy keresni fogják, és azt is, ha most nem megy el, soha többé nem teheti meg. 33 évesen nekivágott a nagyvilágnak. Bécsen és Milánón keresztül New Yorkba utazott, ahol lemezügynök, énekes pincér és még ki tudja, mi minden volt az első időkben.

Kövesdy Pál, illetve akkor már Paul Kövesdy – és itt kanyarodunk vissza oda, ahonnan elindultunk – hallgatott az öreg zsidó kereskedőre, és belevágott a képbizniszbe. Először egy ismerőse giccsképboltjában árult szép, színes mázolmányokat (saját szignóval, mert úgy hiteles), később képkereteket adott el furgonról. Aztán jött az áttörés: egy barátja ismerőse néhány igen jó minőségű, Európából kicsempészett képet vitt el hozzá: mondván, neki lehetnek jó kapcsolatai, próbálja meg eladni őket. És az üzlet beindult. Továbbra is élte a vándorkereskedők életét, de egyre jobb képekkel. És közben folyamatosan tanult.

A hatvanas évek közepére már úgy érezte, eleget tud a képekről, hogy megcsinálja „élete üzletét”. Megvásárolta egy Franciaországban nemrég elhunyt japán festő, Tanaka Jaszusi teljes hagyatékát. Tanaka nem volt rossz festő, de annyira jó sem, hogy gyors pénzt hozott volna Kövesdynek. Már éppen kezdte feladni, amikor megjelent nála egy japán úriember, hogy ő megvenné a festményeket. Kiderült, hogy ezúttal egy nála is jobb üzletemberrel hozta össze a sors: a férfi Tanaka szülővárosa, Szaitana számára vásárolt. Sikerült rávennie ugyanis a városi tanácsot, hogy építsenek múzeumot Nagy Halottjuk emlékére, és ott helyezzék el a teljes életművet.

Kövesdy néhány évvel később, 1968-ban jött vissza először Budapestre. Kinti barátaitól hallotta, hogy bizonyos magyar giccsfestőkhöz olcsón lehet hozzájutni az Artex nevű kereskedelmi vállalaton keresztül (ezek valódi, kvalitásos giccsképek voltak, és jól eladhatók Amerikában).

A giccsképek mellett azonban volt egy új „őrület”. Ez idő tájt volt felívelőben a ’20–’30-as évek avantgárdja, miközben az itthoni avantgárd festők képeihez fillérekért lehetett hozzájutni. Tagadhatatlanul ez is közrejátszott abban, hogy új „hivatást” talált magának a magyar avantgárd külföldi elismertetésével.


Elévülhetetlen érdemek

A pénz azonban nagyon hamar másodlagos lett: beleszeretett Scheiber Hugó, Schönberger Armand, Kádár Béla, Bortnyik Sándor és Kassák Lajos képeibe, és apró galériát nyitott New Yorkban, ahol kizárólag ezeket árusította.

Az Artexen keresztül százával vásárolta fel a fantasztikus és méltatlanul mellőzött festők képeit. Amerikában azokat a gyűjtőket, múzeumokat célozta meg, akik nem tudtak a tízes-húszas évek expresszionista, futurista sztárjaiból vásárolni, és kollekciójuk lyukait a jó minőségű másodvonallal, szemtelenül olcsón ki akarták pótolni. Kutatta az alkotók életrajzát, tanulmányokat, brosúrákat írt és íratott róluk, hogy amikor egy-egy képe bekerül valamelyik aukciósházba, ezekre hivatkozva magasabbra értékeljék az amúgy kitűnő, de jobbára ismeretlen alkotóikat. Árverésekre járt, ahol – ha másképp nem ment – maga licitálta túl saját kikiáltási árát, csak hogy felhívja a figyelmet egy-egy képére.

A nyolcvanas évekre elérte, amit akart: a nagy nyugati aukciósházak egyre magasabbra értékelték a magyar avantgárd festőket. „Egy Kádár Béla még ma sem ér annyit Nyugaton, mint amekkora a valós értéke, de abban, hogy végre elismerték ezeket a nagyszerű művészeket, Kövesdynek elévülhetetlen érdemei vannak” – mondja életrajzírója. Bánó azt is elmesélte, hogy Kövesdy Pál a rendszerváltáskor visszaköltözött Magyarországra, mert azt remélte, óriási tapasztalatával és kapcsolatrendszerével hasznára lehet a magyar képzőművészetnek külföldön. De nem keresték.

És ez volt élete nagy csalódása. Meg az, hogy nem sikerült összehozni egy monstre kiállítást a magyar avantgárd festőkből. „Micsoda kiállítást lehetne csinálni a Nyolcaktól a szentendrei iskoláig, kiemelve száz jelentős képet! – mondta nem sokkal 90. születésnapja után.

– Ez a tárlat adhatná meg a magyar avantgárd igazi rangját, ezzel lehetne büszkélkedni a külföld előtt, hiszen kinn Munkácsyn, Rippl-Rónain kívül Moholy-Nagyot és a magyar avantgárd művészeit ismerik, nekik is van már igazi áruk.” Amikor meghalt, már csak néhány gyönyörű képe maradt a régi gyűjteményéből. Szinte mindenen túladott. Gyűjteménye egy részét a bécsi Modern Művészetek Múzeumának ajánlotta fel (a magyar múzeumok nem voltak vevők rá), de volt olyan sorozata, amelytől nem szívesen vált meg. Így megállapodott a vevővel (bizonyos Soros Györggyel), hogy az általa megvásárolt képek a haláláig a szobájában maradhatnak.

A csóró énekesből és hanglemezügynökből kiváló gyűjtő és tehetős ember lett, de igazán soha nem gazdagodott meg. A világot tette gazdagabbá azzal, hogy nem hagyta feledésbe merülni a magyar avantgárd festőit.


KÖVESDI PÉTER
(AKI NEM ROKONA KÖVESDY PÁLNAK)
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!