Ez is Madrid, de nem olyan

Madrid focilázban ég. Mi nem, még nem. Inkább teszünk egy laza városi sétát, rögtön az érkezés után. Csak pár percet kell menni, hogy arcon csapjon, hová tévedtünk: a városháza épületén, a büszkén lobogó nemzeti zászlók közt, a homlokzat közepén hatalmas Refugees Welcome (Köszöntjük a menekülteket!) felirat lóg. Nem másfél éve, ma is. Nyugalom, lazaság, közvetlenség – ezek a kulcsfogalmak Madridban. Meg vannak őrülve? Nyilván nem, mégis idő kell hozzászokni a mediterrán tempóhoz az államilag táplált gyűlölet és gyanakvás földjéről érkezve. Ismerjük Dél-Európát, sokszor jártunk ott, mégis csodálkozunk, magunkon is. Lehet ezt így, ennyire másképp? Maradj nyugodt. Lehet.

A Clásico hétvégéjén teljes természetességgel jönnek-mennek Real- és Barca- mezes emberek a városban, sehol egy verekedés, még egy szúrós tekintetet sem kapunk el. Persze a két óriásklub csatája ma már színház is, globális produkció.

Éppen ezért mi inkább egy alternatív úton sétálunk tovább. Délnek tartunk, Vallecas negyedbe, ami már nem a turistáké, hanem a madridiaké.

Néhány metrómegálló a központtól, út közben egyetlen embert látunk a helyi csapat, a Rayo Vallecano mezében, te jó ég, mi lesz ebből. Aztán a metróból kisétálva már tömegek veszik körbe a zavarba ejtően ismerős stadiont. Kissé lepukkadt épület, valahogy mégis őrzi a méltóságát, nagy derbik emlékfoszlánya a levegőben, a hangulat a gyerekkori meccsekét idézi. Szakadt kis ajándékbolt, úgy aránylik a városi rivális Atlético és Real üzleteihez, mint családi sufnicég egy prosperáló multihoz. Megérkeztünk.

A Rayo Vallecano a magyar szurkolók jó részének is ismerős a Primera Divisiónból, de most épp a Segundában szerepel, az idény java részében a kiesés ellen küzdött. Nem újdonság, a balos klub világéletében vívta a maga osztályharcát, ingázott él-, másod- és harmadvonal közt. Szerény, de ad magára: nem csak ajándékboltja, trófeaterme is van, elsősorban kisebb helyi kupákkal, alsóbb osztályú bajnoki címekkel.

Merthogy a Rayo egyetlenegyszer lépett ki a nemzetközi színtérre, 2001-ben negyeddöntőig jutott az UEFA-kupában.

A szintén spanyol Alavés állította meg, amely aztán felejthetetlen döntőt vívott a Liverpoollal (5-4 az angoloknak).

Most valódi focicsapatok játszanak a pályán, nem cégek, mint a topligák tetején – és ez a levegő minden részecskéjében érződik. Jegyárak 20 és 35 euró közt, a szünetben a csapatnak két indulót is író antifasiszta zenekar, a Ska-P szól, a játék mindig elszánt, sosem briliáns. Ez nem a kínai tévénézők klubja, nem az arab befektetőké, és nem a brazil légiósoké. Itt bukkant fel Diego Costa, itt vezetett le Hugo Sánchez, de a fénykorát egyetlen világklasszis sem töltötte itt. Nem is várunk egyet sem. Cserébe 90 percre részévé váltunk egy összetartó közösségnek. És ezek nem csak üres szavak. „A Vallecanos, azaz a városrész lakosai mellett csak a szomszédos kerületekből érkeznek a drukkerek” – magyarázza a szünetben egy helyi srác. A csapatkapitány, Roberto Trashorras pedig úgy nyilatkozott nemrég: „Játszottam a Real Madridban és a Barcelonában is, de itt sokkal többet kaptam sportolóként és magánemberként is. Ott nem kerülhettem volna ilyen közel a helyiekhez, nem ismerhettem volna meg a problémáikat, márpedig ez jobb emberré tett.”

2014-ben az önkormányzat kilakoltatott egy 85 éves vallecasi hölgyet, Carmen Martínez Ayusót, mert a fia eladósodott, így nem tudta tovább fizetni az albérletét. Trashorras hallotta a történetet, elmesélte a csapatnak, majd a klub úgy döntött, élete végéig fizeti Carmen albérletét.

A csapat 2012-ben kihagyott egy edzésnapot, hogy csatlakozzon a spanyolországi megszorítások elleni tüntetésekhez, a Rayo játékosai pedig időről időre együtt főznek vacsorát a helyi szociális központban.

A klub ultrái, a Bukaneros egy-egy performanszára külföldön is felfigyeltek: megtörtént, hogy az egész szektor narancssárgában ment meccsre Guantanamo ellen tiltakozva, máskor üresen maradt a komplett lelátórész Jimmy Roberto emlékére – a Deportivo szurkolóját atléticós huligánok megverték, majd a  Manzanares folyóba dobták. A Bukaneros kiállt a gyerekek jogaiért, de rendszeresen fellép a homofóbia és a rasszizmus ellen is.

A drukkerek a klubvezetést sem restek bírálni, tiltakoztak például a Rayo Oklahoma ellen. Az önmagát modernizálni igyekvő klub ugyanis 2015-ben többségi tulajdont szerzett az amerikai város klubjában. „Teljesen abszurd, hogy egy ízig-vérig helyi klub terjeszkedni akar – fogalmazott az egyik ultra. – Talán majd miután az itteni problémákat már mind megoldottuk.” Nem is működött az elképzelés, a Rayo OKC jelenleg nem üzemel. Korábbról azért van amerikai kapcsolata a Rayónak: a jellegzetes, fehér alapon piros harántcsíkos mezét az argentin River Plate-től kölcsönözte. Ennél több talán nem is kellett volna. Mindenesetre az érthetetlen oklahomai kitérő és az első osztályból való kiesés után most nagyon úgy tűnik, hogy a Rayo kezd magára találni, és visszatér a gyökereihez, ahol a közösség és a szolidaritás  fontosabb a pályán elért eredményeknél is. De ezen a hétvégén azzal sincs gond: a Rayo egy tizenegyessel, és egy remek centerezéssel 2-0-ra győz, fellép a 13. helyre a másodosztályban. Tízezer elégedett szurkoló indulhat haza: marad a másodosztály jövőre is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!