Felvásárolja a világot - Valóban megéri az 'olcsó' kínai pénz?

Kék ég, szmogmentes levegő és ragyogó napsütés várta a múlt hét végén a világ azon vezetőit, akik ellátogattak Pekingbe a kínai elnök meghívására. Az ázsiai óriás az „Övezet és Út Fórum” elnevezésű rendezvénnyel világhatalmi pozícióit igyekezett erősíteni, ezért nem is lett volna ildomos, ha nem kifogástalan időjárás fogadja az oda érkezőket. Ehhez pedig csak pénz és technológia kell: Pekingben ezt már-már rutinszerűen intézik, többek közt a 2008-as nyári olimpiai játékokra is megoldották, hogy tiszta legyen az égbolt. És hogy nehogy bárki elfelejtse, mekkora erőfeszítést tett Kína közel egy évtizede, amikor megrendezte a nyári játékokat, a találkozót az olimpiai parkban tartották, ahol a televíziók képernyőjéről ismert stadionok ismét fényárban úsztak.

A találkozó a CNN elemzése szerint a G20-csúcstalálkozók versenytársa akar lenni. Az amerikaiak és az európai államok vezetőinek többsége nem ment el Pekingbe – utóbbiak közül Csehország, Magyarország, Lengyelország, Görögország és Spanyolország képviseltette magát állam- vagy kormányfői szinten. Ott volt viszont Recep Tayyip Erdogan török, Vlagyimir Putyin orosz és Alekszandr Lukasenka fehérorosz elnök is. Egy nem túl népes észak-koreai delegáció is megjelent, csakúgy, mint Roberto Duterte fülöp-szigeteki elnök, aki véres rendpárti módszerei miatt világpolitikai körökben egyre kevésbé szalonképes.

Xi Jinping a találkozón bejelentette, hogy az „Övezet és Út” program további 124 milliárd dollár forrást kap, valamint felajánlott a fejlődő országoknak 8,7 milliárd dollár segélyt. A kínai állami média szerint az „Új selyemútnak” is nevezett programra Peking már eddig is „több billió” dollárt költött (a billió jelentése: ezermilliárd, az egyes után 12 darab nullával).

Mégis, mi az a program, amelyre Peking ilyen sokat költ, és amelynek a megünneplésére összejöttek a világ autokratikus vezetői? A CNN által megkérdezett szakértők szerint nem lehet pontosan megmondani, annyira szerteágazó. Az biztos, hogy 68 ország vesz részt benne, amelyek a világ GDP-jének 40 százalékát termelik. A kínai vezetés szerint „milliókat fog kiemelni a szegénységből” világszerte az „Övezet és Út”. A program alapvetően számtalan kereskedelmi egyezmény és infrastruktúrafejlesztési projekt összessége, melynek célja Kína gazdasági és politikai hatalmának megerősítése. Kína egyszerre keres nyersanyagot az ipara és piacot a termékei számára, miközben politikai támogatókat igyekszik megnyerni magának elsősorban a Tajvannal folytatott vitás kérdések ügyében.

A program „egyszerre jelent mindent és semmit”, mondta az amerikai hírtelevíziónak Christopher Balding, a pekingi egyetem közgazdaságtan-professzor.

Az „Övezet és Út” az elmúlt években szlogenné vált, amelyet a kínai vezetés mindenütt bevet, amelyet a politikusok „olyan gyakran emlegetnek, mint az amerikai honatyák a szabadságot”. Egy hongkongi egyetemi professzor, Chenggang Xu szerint az „Övezet és Út” ma már inkább „filozófia” vagy „pártprogram”, mint valami konkrét fejlesztés. Pekingben varázspálcaként állítják be a programot, amely majd elősegíti (többek közt) a közelkeleti békefolyamatot, támogatja az abu dhabi kisvállalkozókat és a lengyel gyümölcstermelőket, és úgy általában megmenti a világot.

Ám számos gond is van a kínai elnök terveivel. Jörg Wuttke, az Európai Unió kínai kereskedelmi kamarájának leköszönő elnöke szerint a kínai nagyvállalatok „eltérítették” az eredeti céljától az „Övezet és Utat”, és arra használják, hogy kérdések nélkül csempészhessenek forrásokat külföldre úgy, hogy nemzetközi befektetésnek vagy segélynek álcázzák a pénzmozgásokat.

Arra a képmutató működésre is felhívta a figyelmet, hogy az „Övezet és Út” barátságról és együttműködésről hangoztatott szlogenjeivel ellentétben, ha egy külföldi cég Kínában akar befektetni, ma is nagyon sok falba ütközik. Politikai feszültségeket is okoz a program, hiszen India például egyre gyanakvóbban nézi Kína és Pakisztán együttműködését, különösen, mióta kínai pénzből valósulnak meg fejlesztések Kasmírban – utóbbi terület India és északi szomszédja között a legsúlyosabb konfliktusforrás. Amiatt is sokat támadják Kínát, hogy vajon mennyire fenntarthatóak az általa adott „ajándékok”.

Afrika ma már teli van olyan omladozó stadionokkal, amelyek kínai pénzből épültek. A „kínai stadiondiplomácia” már bejáratott fogalom, melynek jelentése:

Peking úgy igyekszik megnyerni afrikai országok jóindulatát, hogy csillogó stadionokat épít nekik, hogy meg tudják rendezni az Afrika Kupát. Utóbbitól minden afrikai ország csodát vár: turizmus fellendülését, gazdasági szárnyalást. Ám legtöbbször csak egykét fantáziátlan és rossz minőségben megépített stadion marad utána. Még a szakértelem sem marad otthon: a legtöbb afrikai országban nincs elég képzett munkaerő a nagyszabású építkezésekhez, és Peking nem kiképzi azokat, akikre szüksége van, hanem inkább a munka idejére Kínából Afrikába költözteti őket.

És hogy miért éri meg stadionokat építeni Afrika-szerte, legtöbbször „ajándékba”? Mert az adott afrikai kormányok így sokkal nagyobb lelkesedéssel nyitják meg a piacukat a kínai termékek számára és adnak bánya- és egyéb nyersanyag-koncessziókat. A kínai óriás energiaéhsége is hatalmas, és Afrika olajához is a stadionépítés az egyik kulcs.

A hongkongi lap, a South China Morning jegyzi meg: Gabonban például már korábban épített Peking egy stadiont, és az idei Afrika-kupára még kettőt fel fog húzni. Nem meglepő, hogy Gabon exportjának 14,2 százaléka Kínába megy, és vajon mi Gabon legfontosabb exportcikke? A nyersolaj. De nagy mennyiségű mangánérc is érkezik az országból Kínába. Ghána 2008-ban, Angola 2010-ben kapott 4 stadiont Pekingtől. Mindkettő olajexportőr ország.

Természetesen Kína nem csak stadionokat épít Afrikában. Repülőterek, vasútvonalak és autópályák épülnek. Mozambikban még a parlament új épületét is a kínaiak építették. Afrikának nagy szüksége van mindezekre a fejlesztésekre, ám amíg Kína saját szakembereivel építteti meg mindezeket, az afrikaiak tudása nem fejlődik. És ha Kína elviszi a nyersanyagot, majd az otthon abból gyártott késztermékekkel árasztja el az afrikai piacokat, az a gazdaság fejlődésének is gátja lesz.

Igaz, Afrikában nem ellenkeznek ezzel a módszerrel, különösen az autokratikus módon berendezkedett államokban. Hiszen az Amerikai Egyesült Államokkal, az IMF-fel vagy a Világbankkal szemben Pekingnek nincsenek politikai követelései a pénzért vagy a fejlesztésekért cserébe. Nem követeli a gazdaság átalakítását és demokráciáról sem beszél senki – csak üzletről.

Épp ezért tűnhet remek finanszírozó országnak az Orbán-rezsim számára. Az ethoszát egykor kommunistaellenességre építő miniszterelnök szemrebbenés nélkül koszorúz a Tienanmen téren, ott, ahol tankok taposták el a kommunista párt diktatúrája ellen tüntetőket. Csakhogy egyelőre csak csetlik-botlik a magyar gazdaságdiplomácia, és nem tudott aláállni a befektetési pénzesőnek. Az egyetlen tető alá hozott egyezségből – az 550 milliárd forintért megépítendő Budapest–Belgrád gyorsvasútból – egyedül Kína profitál (lásd cikkünket az 5. oldalon: Nagy B. György: Áthidaló hitelek).

Cserébe viszont Magyarország óhatatlanul távolodik nyugati partnereitől, miközben például a gazdaság alapvetően az évi uniós 2000 milliárd forintos támogatástól, illetve a német befektetésektől függ. Hogy mennyire veszi a kormányt komolyan Kína, az majd kiderül. A Mennyei Birodalommal szemben – Németország kivételével – minden országnak (beleértve az Egyesült Államokat is) óriási kereskedelmi passzívuma van. Magyarán: Kína jóval több árut ad el külföldre, mint amennyit onnan befogad.

A tízmilliós Magyarország egy közepes méretű kínai nagyváros népességének felel meg, azaz érdemi piacként nemigen jöhet szóba. Még a legnagyobb magyarországi beruházások sem láthatóak szabad szemmel – például ilyen a Borsodchem megvásárlása vagy az említett Budapest–Belgrád vasútvonal.

Mégis: mindkét befektetés kőkeményen racionalitás a kínaiak szempontjából, magyarázza Pető Ernő. A ChinaCham Hungary Magyar–Kínai Gazdasági Kamara elnöke szerint a vegyipari cég lenyelésével a Wannhua vállalat két olyan termékhez jutott hozzá, amivel világviszonylatban piacvezető lett. A 400 kilométeres Budapest–Belgrád vasútvonal (a kínai építőipar évente ötezer kilométer gyorsvasutat prezentál) jelentőségét pedig az adja, hogy Közép-Európában építik, és két olyan ország között, amelyek közül az egyik uniós tag, a másik nem.

Bevallottan mintaprojektnek szánják, magyarázza Pető Ernő, szeretnének beletanulni az európai szabályozásba, a közbeszerzési eljárásokba. De ez csak az egyik ok. A másik az, hogy a kínaiak az athéni Pireuszban bővítették a kikötőt a saját hajóik számára. A kamarai elnöknek nincs kétsége afelől, hogy így tíz éven belül megépül a Pireuszt Belgráddal összekötő vasút.

Az így létrejövő vonal pedig oly módon lesz képes csatlakozni a nagy közép- és dél-európai hálózathoz, hogy azzal napokat takaríthatnak meg az áruik számára.

És éppen ez az, amit Magyarország adhat a nagyhatalomnak: egy platform, amit felhasználhatnak a nyugat-európai expanziójukhoz.

Pető Ernő szerint Magyarországnak arra kellene ráébrednie, hogyha a szó hagyományos értelmében vett tranzitország marad, akkor az „átfolyó kereskedelemből” nem profitál semmit. Úgynevezett „,megállító tranzitországgá” kell válnia – és ebben segíthetnek nekünk a kínaiak. Hogy regionális disztribútorország lehessünk, hogy úgynevezett értéknövelő szolgáltatásokat adjunk a rajtunk áthaladó áruknak. Például az e-kereskedelem terjedésével már nem mindegy, hogy egy olasz megrendelő két hónap alatt jut hozzá az áruhoz Kínából, két hét alatt valamelyik északi vagy nyugat-európai depóból, vagy három nap alatt egy jól szervezett kelet-közép-európai raktárközpontból.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!