Siófokon álltam egy nyaraló teraszán. A legjobb barátom szülei vittek el nyaralni, nekünk nem volt pénzünk. Július volt, pökhendi nyár, és mégis, hirtelen úgy sütött a tóparti nap, mintha fáradna, mintha osonna be az ősz. A legjobb barátom szülei hittek a rendszerben, az egyenlőségben, hogy egyformának születünk, hogy a parasztgyerekeknek is van joga tanulni. Hogy nem muszáj az Alföld szívében sem nyomorban élni. Szomorúak voltak, mintha egy családtagot veszítettek volna el. Szomorúak voltak, mert meghalt. Mert oda a fiatalságuk és vele egy életforma és hit, ami az övék volt, ami a mi falunkból nézve kegyes volt és gondoskodó, lassú és nyugodt, kiegyensúlyozott és biztonságos. Az ő életükből az a rendszer csinált élhető életet, szerethető fiatalságot, kockaházat és évi egy nyaralást, idővel Ladát és háztájit. Ahhoz az emberhez kötötték a belátható életet, hogy nem a Károlyi gróf birtokán kellett cselédnek lenni, vagy napszámosnak, nyomorúságos tál krumpliért. Gondoljátok meg, ahogy írta a költő, proletárok.
Nem tudom, tudták-e, mennyi vér tapad a kezéhez. Nem tudom, hogy ilyesmiről lehet-e nem tudni, elfeledni, nem törődni. A faluban volt némi hőzöngés, aztán egy csöndes, becsületes szocdemes ember, aki persze a pártjával együtt beolvadt a nagy egységbe, arra kérte a kiabálókat, menjenek haza. Az Alföld mélyén, a Tisza partján eddig tartott a forradalom. Ott még az én gyerekkoromban is kétkedve fogadták poharazgatás közben, hogy Pesten lőttek. Nem tudom, hogy azért-e, mert kényelmesebb volt ezt gondolni. Mert a faluban nem hiányzott a szólásszabadság, sőt, semmilyen szabadságnak nem voltak híján. A Horthy-féle, röghöz kötő nyomorhoz képest „az apánk” világa maga volt a lehetőség. És mit törődték ők a nagyvilág, a nagyváros problémáját.
Nem tudom, így volt-e, mert nem voltam felnőtt abban a világban. Tizennégy éves vagyok, amikor állok azon a siófoki, vadszőlős teraszon, és azt mondja nekem a legjobb barátom, hogy meghalt Kádár János. Engem az foglalkoztat, hogy este el kellene menni és űzni a lányokat. Hajt a vérem, egy pillanat jut csak a figyelmemből a nép vezérének, mert bikinis lányok mennek le a partra.
Jó látni azt a naiv fiút, ahogy ott áll, és biztonságban van, mert fogalma sincs, mitől mozog körülötte a világ. Jó látni a nyugalmát. A mostani énem irtózik Kádártól, és ha a mai ember állna ott, ha nem is örülne a halálának, de értené, hogy véget ért egy gyalázatos korszak. Másik gyalázatos korszakok jönnek. A mai énem tudná, hogy az az ember ment el, aki lassú évtizedek alatt elkártyázta a baloldaliság nagyszerű eszméjét, a szabadság, egyenlőség, testvériség gyönyörű távlatát. Aki úgy ment el, hogy örökre itt maradt, mert abban a korban jó volt kisembernek lenni, nem tartozni felelősséggel semmiért, jó volt tudatlannak és érintetlennek maradni. Nem is tudom, mi ivódott ilyen mélyen bele a nép szívébe, mint ez a vágy: semmiről sem tudni, semmihez sem érni.
Kádár örökségéből minden megmaradt, ami rossz volt, és ha hajlamos lennék nosztalgiára, akkor csak el kell olvasnom a híreket, hallgatni kell nyilatkozni felelős embereket, akik egyszerre hozzák a horthysta nyomort és a kádári apaságot: a felelősségtől, döntéstől és szabad gondolkodástól mentes életet. A „jobb a békesség”, és a csak „ne tessék hőzöngeni” örök magyar bölcsességét.
Huszonöt éve halt meg, és nekem be kell pótolnom, hogy akkor nem értettem, miben vagyok gyerek. Ugyanabban kell felnőttnek lennem, illetve a fonákjában, ugyanazok a minták, csak a másik oldalon. És ma már lehet nyomorogni is, az új földesúr megveti, megalázza a napszámosait, az árokparton kapirgáló közmunkások vidékén újra nagy dolog egy tál krumpli, és mosolyog a fogatlan száj, ha hétvégén jut bele babér. Az egyenlőség eszméjéből semmi nem maradt, attól a szegény falutól alig harminc kilométerre felnőtt egy ember, akiből úr lett. De legalábbis urakkal fácánozik, és mindent megtesz, hogy aki oda született, ne követhesse őt. Hogy egy alföldi gyereknek – nem is kell, hogy mélyszegény legyen, csak amolyan egyszerű sihedernek – esélye se legyen az életre. Nagyon jól csinálja, meg kell hagyni.
Kádár elvtárs örökösei már nem hisznek semmiben, nem kényszerből és jobb híján gyaláznak meg egy eszmét, a mai apák tudják, mit cselekszenek. És szépen csöndben múlnak el fiatalságok, állnak a mai kamaszok a vadszőlős teraszon, talán ők sem értik, miben élnek, és hogy nincs előttük út, mert beszántották, mint a kishantosi vetést. És milyen jó, milyen nagyon jó nekik, hogy nem értik! Maradjanak csak ilyen tudatlanok, és adja az ég, hogy ne kelljen bepótolniuk, megérteni már megint és mindig ugyanazt.
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
