Tamás már pénteken kitűzi a kokárdát, pedig tizenötödike idén keddre esik, de a hosszúnak mondott hétvégén végig viselni akarja, mert ha ott van a szívén, akkor nem fáj, ha meg nincs ott, akkor igen. Olyankor retteg, hogy ennél rosszabb is lehet, hogy még mindig visszajöhet valami a régi időkből, még lehet abból a kútból meríteni, ahonnan, remélte, már sosem jön fel a gyűlölet és a rettegés állott vize. De most már tudja, itt sohasem lesz jobb. Hogy el lehet földelni a gyűlöletet, de a mélyben izzani fog, itt még a halálból sem tanulnak, a vértanúk, az áldozatok emléke sem jelent semmit, csak a vágyat az újabb vértanúkra és áldozatokra. Miről fog beszélni az embereknek, ha magában ilyeneket gondol? Mit mond majd az ünneplő közönségnek? Ezt? Hogy itt sose lesz jobb? És hogy a márciusi ifjakat el lehet feledni, pontosabban el vannak azok már feledve?
Hajnalban elindult, hogy tízre leérjen beszédet mondani abba a határ menti faluba, ahová vezető szónoknak hívták. „Végre egy történészt akartak.” Nehezen talált oda a művelődési házhoz, nem hitte volna, hogy ilyen kicsi, és amint belépett, belediktáltak egy pálinkát. Émelygett és dühös volt magára, hogy miért nem utasította vissza, nem elég, hogy így nem egészen jól pörög a nyelve, és nem tud időben visszaindulni Pestre. Elmerült a gondolataiban, észre sem vette, hogy a társalgóban mekkora tömeg gyűlt össze.
Hirtelen elcsendesültek az emberek, Tamás zavartan nézett körbe, valamennyien őt figyelték, és még a nők kezében is felespohár volt. „Igen nagy tisztesség minékünk”, mondta a polgármester, „hogy egy tanár… vagyis egy történész… a mi falunkat meglátogatja. Isten hozta minálunk, Doktor Szabó… hogyis?” „Tamás vagyok”, mondta Tamás. „Ja, hogyisne, biblikus név, Tamás… urat. Érezze jól magát minálunk!”
Még egy pohár várta, színültig töltve. Tamás körbenézett, hogy nem, ezt már nem, most fogadta meg, hogy ennyi volt, mi értelme, hogy idejött, ha nem tud szónokolni, de végül jobbnak látta, ha iszik. Az émelygés pillanatra hányingerré erősödött, a hangok távolról, vastag szűrőn át érkeztek.
Az egyik férfi meglökte a mellette állót, a polgármester közbeavatkozott, határozottan az egyik oldal pártját fogta, hogy miben, azt Tamás nem értette. Idősekről volt szó meg cigányokról és parasztokról. Tamás öklendezett, egy köpcös férfi csapkodta a hátát, és azt hajtogatta, bogárka lehet az oka, ha nem vigyáz, a muslicák belerepdesnek a szájába. Aztán a köpcös megfogta a vállát, és azt kiáltotta: „Állj, majd a pesti ember igazságot tesz! Ki, ha ő nem? Ő bizonyosan meg tudja mondani, mi az okosság!” Tamás megrémült. „Milyen ügyben?”, kérdezte. „A helyi dolgokban, úgy vélem, nem vagyok illetékes.” „Hát… amiről beszélünk”, felelte a köpcös. „Ne haragudjon”, mondta Tamás, „nem látok tisztán”.
A polgármester erre odalépett, és azt mondta, szerinte igenis jót tesz az együttélésnek és egymás elfogadásának, ha gazdagok meg szegények, cigányok és magyarok közösen élnek egy fedél alatt. És ennek egyik okos módja lehet az is, ha aki megunta az anyját, eladja. Mert szabadul a hely. Igaz, hogy egyesek szemében ez szálka, merthogy az egészet környezetéből kiszakítva adják elő, csak a csupasz tényt, hogy háromezer-hétszáz egy nem pelenkázós nyugdíjas, és ezerkilencszáz volt a Sandai mama, aki a legolcsóbban kelt el eddig, de szaros is, és járkál világnak, a kettő együtt meg, na… nem praktikus.
Az emberek egy része tiltakozott, hogy legalább a nemzeti ünnepen ne pártolják az emberkereskedelmet, elég nagy szégyen, hogy vannak parasztok, akik képesek eladni az anyjukat. A polgármester győzködte Tamást, hogy nem eladásról van szó, eltartási viszonyról, a szegények megkapják a mama nyugdíját, cserébe főznek a mamára is, a mama meg családban van, nem egyedül, mindig van egy jó szó hozzá, és ahol tíznek fő, fő a tizenegyediknek is. Ott van a jó példa, Süket Jóska bácsi, még akkor is, ha néha haragszanak rá a Gazsóék, mert a gitártól besípol a hallókészüléke, de máskülönben jól megvan náluk, eljött érte a fia, hogy beviszi Makóra a szeretetotthonba, és nem ment. A polgármester öntudatosan körbenézett, „Ment? Nem ment. Nahát”.
Valaki ismét üvöltözött, hogy a Süket Jóska teljesen hülye, azt sem tudja, hol van, és a moslékból kap ebédre. Tamás borzadva hallgatta a vitát, nem akart hinni a fülének, még mindig nem értette tisztán, ki fizet kinek és miért, de mikor ideértek, hogy a Süket Jóska a moslékból kap ebédre, és már röfög, akkor a köpcös, aki arra kérte, ítélkezzen, és akit, mint Tamás kikövetkeztette, Gazsónak hívtak, ismét eszébe jutott, hogy vallatóra fogja őt.
„No, mit szól, szónok úr! Tegyen igazságot! Ki tudja azt bizonyítani, hogy moslékot kap a Süket Jóska minálunk? Nem? Nem azt kap, és slussz.Ha meg megeszi a moslékot, hát egészségére. Maga a Süket Eszti adta el nekünk, a lánya. Háromezer-hétszázat fizettünk érte egy összegben, papír is lett írva, akkor meg hiába jön replikázni a városból a fia, kuss. Két évben egyszer idetolja a képét Londonból, nem találja otthon a fatert, erre lármázik. Hogy rendőr. Minek rendőr? Jöjjön a rendőr, megmondom én neki is az igazat, mi vagyunk itt az igazi március ifjak! Vagy nem?”
Baljós csönd lett, mindenki Tamásra nézett. Ő megfogta a hajtókáján a kokárdát. Hátha jobb lesz. Nem lett.
Grecsó Krisztián
Szerzőnk az Élet és Irodalom munkatársa
Mit kíván a magyar nemzet?
Grecsó Krisztián, Lackfi János, Szabó T. Anna,
Kemény István, Péterfy Gergely válaszai a március 12-én megjelent Vasárnapi Hírekben
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
