Most bezzeg mindenki búcsúzik tőle. Pedig akkor kellett volna figyelni rá, amikor a színpadon, a kamera előtt állt; amikor magára maradt összes bánatával, családi tragédiák súlyával, majd sorra jelentek meg leleplező írásai a hatalmi korrupcióról.
Utóbbiakra jobban emlékszik a jelen. Azt írják: ő az utolsó nagy oknyomozó újságíró, aki a végtelenségbe nyúlva volt képes belebonyolódni bármilyen témába, és az sem zavarta, ha csak kevesen értették, miért megy újra és újra előre. Mindig tovább. Pedig hiába írta meg a politika és a vagyonok barátságának természetrajzát, hiába mutatott rá a magyar nepotista politika működésének lényegére, csak kevesen vették észre, hogy az írások sokkal többről szólnak, mint a bíróság elé szinte soha el nem jutó vagy elhalasztott ügyek sorozatáról. A kordokumentumok ugyanis olyanok, mint egy társadalmi dráma jelenetei. És ez nem csak Magyarország, de Kriszta életének drámája is: feldolgozta, színpadra vitte, bemutatta a politikai elit bűneit – majd megtapsolták. Éppen ezért nem búcsúzni kell tőle, hanem emlékezni rá. Elővenni munkáit, beleolvasni és felolvasni belőlük. Újra és újra. Mindig tovább.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!