Jelenleg mindenhol van víz Ózdon. Igaz, most épp nincs is 40 fok. Amikor volt, akkor viszont egy ideig víz nem volt. Miért? A polgármester csak annyit mondott: rend kell, hogy legyen, és egyesek lopják a vizet. A közkutak elzárása azonban olyan mértékű felháborodást szült, amivel kezdeni kellett valamit. A jelenség viszont fontos hiányosságokra mutat rá. A víz ugyanis hatalom, csak egyáltalán nem tiszta, hogy ki és hogyan élhet (vissza) vele.

„A lakosság ivóvízzel való ellátása a legfontosabb közszolgáltatások egyike, amely nélkülözhetetlen emberi szükségletet és társadalmi-közegészségügyi igényt elégít ki. A lakosság egészséges ivóvízzel való ellátása az önkormányzatok kötelező feladata” – mondja ki a III. Nemzeti Környezetvédelmi Program. Az a program, ami a 2009–2014 közötti időszakra alapcélként fogalmazta meg az ország fenntartható fejlődési pályára történő állítását. Mindezt a Víz és Egészség Jegyzőkönyv 5. cikke a következőképp erősíti meg: „Biztosítani kell az egyenlő mértékű hozzájutást a vízhez, mind mennyiségben, mind minőségben a népesség minden egyes tagja számára, de különösen azok számára, akik hátrányos helyzetben vannak vagy társadalmilag kirekesztettek.”

De van elég, megfelelő minőségű ivóvíz hazánkban? Az adatok szerint nincs. Magyarországon a lakások 94 százaléka csatlakozik a vezetékhálózatra, 4-5 százalék él olyan környezetben, ahol 150 méteren belül elérhető valamilyen közkút, ám a lakosság 1-2 százaléka ennél nagyobb erőfeszítést kell, hogy tegyen azért, hogy vízhez juthasson. Ez természetesen azokat a mélyszegénységben élőket jelenti, akik telepeken, jóformán négy vályogfal közt élnek, víz, gáz, villany nélkül. Vagyis a hátrányosak és kirekesztettek.

És persze (az ózdi polgármester szavaival élve) mindig vannak „egyesek”, akik lopják a vizet. De azt azért sejteni lehet, hogy az esetek többségében nem a mélyszegénységben élők mossák a (nem létező) kocsijaikat, mint ahogy a kertjeiket sem igazán tudják locsolni, minthogy nincs bennük semmi, amit locsolni kéne. Ettől azonban a víz fogy, feltartóztathatatlanul, és ró egyre nagyobb költségeket az önkormányzatokra. Akik viszont helyenként a közkutak vízdíját igyekeznek áthárítani azokra, akik a kutakat használják.

A kör ördögi, jó megoldás egyelőre nem született. A bizonytalanság oka elsősorban jogi: nincs ugyanis tisztázva, mire terjed ki a polgármesterek hatalma, és mire nem. A TASZ idén év elején kért segítséget az ombudsmantól a helyzet tisztázására. Romaprogramjuk keretében ugyanis több Heves és Borsod megyei településen találkoztak a problémával, miszerint a helyi képviselőtestületek önkormányzati rendeletben szabályozzák a közkútról vett víz díját. Főként olyan területeken, ahol a vízhálózatba be nem kötött, vagy éppen arról már (nyilván tartozás miatt) leválasztott ingatlanok lakói, vagyis szegény, rendkívül rossz körülmények közt élők használják ezt a vizet. Az alapvető jogok biztosa júniusban tette nyilvánossá az elvégzett vizsgálat eredményeit, és ekkor hívta fel a figyelmet arra, hogy jelenleg hazánkban tisztázatlan a vízhasználati díj önkormányzati kivetésének jogszabályi háttere. Szúrópróbaszerűen vizsgálták meg néhány, a fent említett területeken elhelyezkedő önkormányzat vízhasználati rendeleteit (többek közt olyan településeknél, mint Hernádnémeti, Felsőzsolca és Gyöngyöstarján), és azt tapasztalták, valóban nagy eltérések vannak arról, ki, mennyit és kire hárít át a vízdíjból. Az érintett minisztériumok közt sincs ez ügyben egyetértés: a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium álláspontja az, hogy a vonatkozó jogszabály lehetőséget ad az önkormányzatoknak arra, hogy másra terheljék a költségeket. Ezt azonban még ők is aggályosnak találják, így javasolták a közvíz beszedett helyi adópénzből történő kifizetését. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma viszont úgy látja, kizárólag az önkormányzat dolga, hogy biztosítsa a vizet mindenki számára, akinek szüksége van rá, a használatra vonatkozó díjat pedig nem állapíthat meg. Szabó Máté ombudsman tehát felkérte az emberi erőforrások miniszterét, hogy az érintett minisztériumok bevonásával dolgozzon ki egy vízdíj-támogatási rendszert a szociális alapon rászorulók részére.

Igazságot tenni ebben az ügyben szinte lehetetlen. Helyi adókból a hátrányos helyzetű térségekben lévő önkormányzatok nehezen tudják kifizetni a közkutakból elcsorgó vizet, pláne akkor, ha abból jóval több fogy a szükségesnél. Ha másra terhelik át a vízdíjat, akkor az jár rosszul, aki amúgy is szinte a semmiből él (következésképp fizetni sem tud). És az is, aki rendelkezik vezetékes ivóvízzel, és nem használja a közkutat (még autómosásra sem). A szociális alapú támogatási rendszer megoldást jelenthetne erre, kérdés, hogy lesz-e rá fedezet, és hogy mikor vezethetik be (ha elkészül egyáltalán). Addig azonban csak retteghetünk a hírektől, hol és mikor zárják el újra a vizet.

Ám mindez nem történhet meg nevelő szándékkal. Úgy, ahogy egyébként történt nemrég a Miskolc melletti Lyukó-völgyben, ahol a helyi Jobbik vezetésével, egy markolóval vágták át a nem fizető családok telkére vezető vízcsöveket. „Rendteremtés” – így jellemezte Jakab Péter, a Jobbik helyi képviselője az akciót, amelynek keretében rengeteg család maradt víz nélkül. „Most már sem a putrikban, sem azok 150 méteres körzetében nincs vízvételi lehetőség”, így viszont „olyan fokú gyermekveszélyeztetés alakult ki a területen, hogy az azonnali és radikális beavatkozást igényel a gyermekvédelem részéről” – folytatta a rendteremtési elképzeléseket a képviselő. A vízzel tehát vissza is lehet élni, hatalmat gyakorolni olyan, amúgy is elnyomott, hátrányos helyzetű embereken, akik végső kiszolgáltatottságukban bármikor pellengérre állíthatóak.

Vagy éppen Ózdon, ahol a „mások bűnei” miatt szomjaztak gyerekek, idősek, betegek a legnagyobb hőségben. De a hőségtől függetlenül is – ma Magyarországon elvileg egy gyereknek sem lenne szabad szomjasnak lennie.

Az mindenesetre beszédes, hogy az önkormányzat még 3 évvel ezelőtt nyert 1,46 milliárd forintot Svájctól a vízellátási infrastruktúra fejlesztésére. A pályázati kiírás szerint még 2 évük van arra, hogy befejezzék a projektet, vagyis hogy legyen mindenhol megfelelő mennyiségű és minőségű víz.

Mindezek tükrében tehát arra az egyszerű kérdésre, amit az ombudsman tett fel („Tud-e inni a gyerek csapvizet, ha szomjas?”), nem biztos, hogy mindig, mindenhol igen lesz a válasz. És sajnos egyáltalán nem biztos az sem, hogy a jövőben nem fordulhat elő többé, hogy pénzhiány miatt vágják el az embereket – akár a legnagyobb hőségben is, ha úgy adódik – az életet adó víztől.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!