A több mint egy évszázad után újra megjelenő medvéket, farkasokat, hiúzokat nem lehet csak úgy határon kívülre tessékelni, ismét hozzá kell szokni a jelenlétükhöz. A leginkább csak a tenyésztett állatokra veszélyes ragadozók felbukkanása azt jelenti: a tápláléklánc többi részén minden a legnagyobb rendben.
Az ország medvelázban ég. Az egész néhány héttel ezelőtt kezdődött egy nőstény mackóval, amely az északi határtól végigbóklászta az országot, végül Szeged közelében Sándorfalván fogták be. Néhány nap pihenés után, a szlovák–magyar határ közelében engedték el, de nem értette a célzást – megszabadult a nyomkövetőjétől, majd visszajött, és ezzel egy időben felbukkant több társa is.
Az utóbbi hetek eseményei bebizonyították: közel másfél évszázad után újra meg kell tanulnunk együtt élni a medvékkel és más ragadozókkal, nem ez ugyanis az egyetlen nagytestű emlősfaj, ami az utóbbi években hosszú szünetet követően ismét megjelent az országban.
„Ők nem a semmiből kerültek elő hirtelen. A barnamedve jelenléte az utóbbi években már gyakorlatilag állandó volt az Északi-középhegység területén, ahol rendszeresen bukkantak fel példányok, hogy aztán néhány hónapra, fél évre újra eltűnjenek. Vagyis ezek az állatok régóta kóborolnak már Magyarország északi területén. Lehetséges, hogy azért látjuk most őket többet, mert a szaporodási időszakukban, májusban és júniusban nagy távolságokat: naponta akár 30-40 kilométert is megtesznek” – magyarázza Patkó László, a WWF Magyarország nagyragadozó-program vezetője.
Egyre többen Európában
A gyakoribb észlelések másik oka, hogy a barnamedve állománysűrűsége megnőtt, ami nem magyar jelenség. Európa több más országában is nőttek a nagyragadozók állományai – vagyis nem csak a medvék, a szürke farkasok és a hiúzok populációja is megnőtt. Ennek egyrészt az az oka, hogy az emberek hozzáállása is megváltozott a nagyragadozók irányában, és ez megjelent többek között a hivatalos, például uniós szabályokban is. Ezalatt azt kell érteni, hogy a válogatás nélkül és nem kíméletesen ölő csapdák, valamint a mérgek kihelyezése ma már mindenhol illegális. Ugyan néhány országban, ahol az állományviszonyok ezt indokolják, szabályozott mértékben, el lehet ejteni ezeket a fajokat, de már mindenhol jóval nagyobb védettséget élveznek, mint a történelmi időkben, amikor tűzzel-vassal irtották őket. Az is kedvez számukra, hogy a prédájuknak számító fajok – például a szarvas, vaddisznó, őz – populációja is megnőtt. „Mivel ezek a nagyragadozók a táplálékpiramis csúcsán helyezkednek el, a megjelenésük valahol azt is jelzi, hogy az alattuk lévő szintek jól működnek, és az ökoszisztéma jó irányba változott” – mondja Patkó László.
Démonizált farkasok
Vagyis a kép ebből a szempontból még egészen rózsásnak mondható, a nagyragadozók azt jelzik: minden rendben a természetben, csak éppen az elmúlt néhány száz évben jelentősen csökkent az az emberek által nem háborgatott élettér, ahol ezek az állatok zavartalanul élhetik a mindennapjaikat, így sokszor kénytelenek keresztezni a jóravaló állampolgárok útját, akik hajlamosak erre némi pánikkal reagálni. „Az együttélést gördülékenyebbé lehet tenni, ez főleg a tájékoztatással lehetséges. El kell mondani, hogy mik a valós veszélyek, és mi az, amitől nem kell tartanunk” – mondja Patkó László, aki hangsúlyozza: az Európában megtalálható nagyragadozók, a Skandinávfélszigeten élő rozsomák, és a nálunk is őshonos hiúz, farkas, és medve közül egyedül az utóbbi jelenthet valódi veszélyt az emberi életre, de csak speciális esetekben. Ha például az ember csendben közlekedik az erdőben, akkor egy bocsokkal rendelkező anyamedve ezt fenyegetésként érzékelheti, de ezek a konfliktusok elkerülhetők. A szakértő szerint a történelmi idők óta démonizáljuk például a farkasokat, amelyek viszont egészséges körülmények között (ha nem veszettek) az emberi életre veszélytelenek. Elég csak A kőszívű ember fiai filmfeldolgozásának híres szánjelenetére gondolni, ami valóban nem tett jót az állatok megítélésének.
A Bükkben, Aggtelek környékén is vannak szaporodó farkas állományok, de előfordulnak olyan évek, amikor megáll a létszámuk növekedése. Néhány évvel ezelőtt például genetikusok 10-18 egyedet becsültek az ürülék és a szőrminták alapján. Ma már vélhetően valamivel kevesebben fordulnak elő azon a területen, ahol a vizsgálat folyt. A lokális állománycsökkenések okai a szakemberek által vonalas létesítményeknek nevezett építmények – például autópályák, gyorsforgalmi utak, vasutak –, amelyek sok állat halálához vezetnek. Emellett az illegális elejtések, mérgezések még mindig nagy veszélyt jelentenek a nagyragadozókra, még akkor is, ha ezek ma már kevésbé jellemzőek.
Komondorok kora
Patkó László szerint kétségtelenül nem mindegy, hogy az ember hátsó kertjében feketerigó biggyeszt vagy farkas kószál: az állattartóknak valóban tudnak anyagi károkat okozni a nagyragadozók. „Az ezzel foglalkozó civil szervezetek feladata lehet például, hogy tájékoztassák a gazdálkodókat, hogyan védekezhetnek a kártétel ellen. Romániában, Spanyolországban és a Balkánon pár ezres farkas állomány él, ezekben az országokban sokszor kifinomultabb védekezési módszerekről hallani. Ezeket szükség esetén érdemes lenne meghonosítani” – mondja a szakértő.
Sokaknak nagy fejtörést okoz egy kisebb testű, de annál nagyobb létszámban jelen lévő „visszatérő”, az aranysakál, vagyis a toportyán, amely a kilencvenes évek második felében bukkant fel újra a határokon belül, azóta pedig már minden megyében megjelent. Régebben védett volt, de mivel az állománya folyamatosan nő, most már egész évben vadászható. „Elsősorban a vadgazdálkodóknak, állattartóknak lehet nehéz az alkalmazkodás. Ahol sok az aranysakál, a jószágok folyamatos felügyeletre szorulnak: erős kerítésekre, villanypásztorra vagy olyan nyájőrző kutyák használatára van szükség, mint például a kuvasz” – mondja Patkó László, aki szerint az említett állatokkal hosszú távon is együtt lehet élni. „Értelmetlen lenne minden nagyragadozót kitessékelni az országból. Rövid időn belül úgyis újra megjelennének, ahogy eddig is tették.”
Az őshonos ragadozók spontán újra megjelenése mellett két behurcolt, invazív, terjeszkedésre hajlamos faj – a nyestkutya és a mosómedve – is megjelent az utóbbi évtizedekben határainkon belül. Előbbi egy ázsiai állat, amelynek egyedei prémtelepekről szöktek el, és így kezdtek el a természetben szaporodni. Az észa-kamerikai mosómedve terjeszkedése szintén jó példája az emberi felelőtlenségnek. Kicsinek nagyon bájos jószágok, ezért sokan tartották őket hobbiállatként. De ha nem foglalkoznak velük eleget, agresszívvá válhatnak és néhány harapás után az emberek hajlamosak megválni tőlük a legközelebbi erdőben. Ezek a fajok egyelőre nem szaporodtak el annyira, hogy komoly természetvédelmi vagy vadgazdálkodási veszélyt jelentsenek. Magyarországon korlátozás nélkül, egész évben vadászhatóak, és minden évben el is ejtenek néhány példányt mindkét fajból.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
