Néhány hete mindenki a tűzről beszélt. A pusztítóról, ami pár óra alatt tönkretette az idős emberek otthonát, leégette a százéves vótapusztai kastély teljes emeletét. Ma csend van. Senki nem beszél tűzről, pedig lángol – jobban, mint valaha. Láthatatlan falak omlanak le nyomán, és láthatóak épülnek fel. Mert a tűz most is ég – láttuk: ott lobog a sok segítő, önzetlen ember szemében.

 
Az egykori otthon romokban, az idős emberek minden vagyona odalett

– Csak a mama az. Rosszat álmodott – mondta Varró Józsefné fia, mikor február 13-án, hajnalban megcsörrent a telefonja.

De a mama sajnos nem álmodott. A Somogy megyei Kadarkút közeli kastély tetőszerkezete valóban lángolt, recsegett-ropogott a pala a negyvenöt idős lakó feje felett.

Ebben a zsúfolt teremben, a kál­máncsai szociális otthon társalgójában – ahova a lakók egy részét átköltöztették –, harminc kilométerre a kastélytól már nincs füst. Valami mégis fojtogatja a torkokat. Halkan beszélgetünk Varró Józsefnével, de mindenki minket hallhat: tizenegy ágy van összezsúfolva szorosan egymás mellé a szobában. Az övé alatt két papírdobozka, ez minden vagyona. És minden vágya?

– Otthon szeretnék már lenni – mondja, miközben reszkető kezét szeméhez emeli.

Otthon… Mit jelent neki ez a szó? – töprengek el.

– Hát Vótapuszta – válaszolja. Hi­­szen hat éve már, hogy az lett az otthona. Kettecskén költöztek férjével, magatehetetlen idős párként, egymásba fogódz­­kodva, hogy a gyerekeiknek ne jelentsenek terhet. „Mire vállalkoztunk, uram­­isten!” – fordult meg eleinte a fejükben, aztán szép lassan megszokták új életüket. A kis tetőtéri szobát, a kedves személyzetet, a napirendet. Innen már csak egy helyre költöznek: odaátra, végleg – gondolták. Férjével így is történt. Hogy pontosan mikor?

Arra nem emlékszik. Csak kérdezgeti, szomorúan:

– Magának mit mondtak, mikor mehetünk haza? Egy év?! Az nagyon sok. Tudja, nyolcvannégy éves vagyok… Szeretném visszakapni a szobámat.

De abból semmi nem maradt. Leomlott a teljes tetőtér, sőt az alatta lévő emeletnek is csak a padlója árválkodik, és néhány, gyászos kerettel szegélyezett faldarab. Most itt lépdelek a törmeléken, ahol hetek múlva is szúrós füstszag terjeng. Egy csorba széken néhány kisvilla hever, karfáján összeégett hálóing. A földön párna, tönkrement mikrosütő, néhány plüssállatka. Fölöttünk a szabad ég, amire az ember ilyenkor feltekint.

S adódik a kérdés: Hol volt az istenük? Hiszen az idősotthon a Magyar Pünkösdi Egyház fenntartásában működik, kevés helyről szállhatott több ima felfelé, mint innen. Hát nem elég csapás az itt lakóknak, hogy nem tudnak önmagukról gondoskodni, és a családjuk sem tudja őket felvállalni? Ide menekültek, Istenbe kapaszkodtak. Miért vette el tőlük még ezt a keveset is? – kérdezném, de nem teszem.

A választ a nap folyamán mégis többszörösen megkapom.

Laczkó József közeledik komótos léptekkel. Óvatosan jön fel az emeletre, döbbenten nézi a romokat. Nem járt itt azóta.

Bezzeg akkor hajnalban! Hogy mi történt vele? Maga se tudja. Csak arra emlékszik, hogy a pattogásra ébredt a szomszédban álló, kicsi házában, meglátta a füstöt és rohant. Be, egyenesen az égő kastélyba. Nem félt, nem gondolkodott.

Tette, amit kellett: ölében hordta le az emeletről az idős, magatehetetlen embereket.

Nézem a férfit, és arra gondolok, ha máskor látják őt a lakók, tán megrezzennek és magukhoz szorítják a táskájukat. Vajon ismert-e hősöket? Olvasott-e, hallott-e, álmodott-e valaha róluk? Hiszen prózai dolgokkal foglalkozik, már megy is tovább: tisztítja az utat, hogy fát hordhassanak rajta. S ha e torzonborz, fekete ember nagy sötét szemeivel egy pillanatra mégis megáll és tükörbe néz, kihúzza-e magát, legalább egy picikét? És mit fog érezni néhány nap múlva, mikor – a két szolgálatos nővér mellett – tizenöt társával együtt megkapja az életmentő kitüntetést? És mellé tartós élelmiszerekből álló csomagot – a szegedi reformátusok adományaként –, mert arra is nagy szükség van errefelé…

Óvári Róberttel nézünk utána. Ő nem rágódik a múlton. Lendületesen, vidáman tervezi a jövőt. Pedig nincs könnyű dolga intézmény nélküli intézményvezetőként. Mivel a férőhelyek száma a tűz miatt nullára csökkent, így hivatalosan nem tudta biztosítani a gondozási szolgáltatást, ezért kis híján megvonták a működési engedélyüket.

– Tudták, hogy egy tollvonással megszüntethetnének mindent, de nem ez volt a céljuk. Mindenki segíteni akart. A hatóságok soron kívül írták alá az új telephelyengedélyeket. Két közeli intézményben sikerült bérelnünk a lakóinknak helyet, ahol most egymás hegyén-hátán élnek. De élnek. Ezért kell hálát adni az Istennek. Kétszáz­ötvenmillió körüli a kár, a biztosító jó, ha a töredékét kifizeti. Viszont már tavaly elkészült egy pályázat az intézmény korszerűsítésére, azt most, hogy nem szüntették meg, beadhatjuk. És akár nyer, akár nem, újjáépítjük a kastélyt. Belföldről és külföldről is érkeznek a felajánlások. Rengeteg a jó szándékú ember. Egy év múlva visszahozzuk a lakókat.

Mandolin hangja festi alá a mondandót, a kastély előtt álló lakóautóból jön. Odabent Kubránszky László gyakorol. Az interneten látta, hogy szükség van önkéntes munkára, jelentkezett. Kőműves a szakmája, felajánlott hát az életéből két hetet. Ám a kastély újjáépítésére még várni kell. Egyelőre a leghasznosabb, ha őrzi az elárvult területet. És közben zenél. A lakókocsi melletti tölgyfáról fakopáncs veri hozzá az ütemet.

Befut egy kisteherautó is a kastélyparkba, két férfi és egy nő – szintén önkéntesek – bútorokat rakodnak fel rá. Az intézményvezető csak úgy mellékesen megjegyzi: ezt az autót egy pécsi vállalkozótól kapták, hogy használják, amíg szükség van rá. Követjük az útját: kigördülünk a kastélytól, hogy egy másik kastély előtt leparkoljunk – negyven kilométerrel arrébb, Bodrogon.

Menedék. Ez a tulajdonos alapítvány neve, és ezt jelenti majd a bodrogi kastély a szerencsétlenül járt idős lakók számára. A tulajdonos és az épületet használó bodrogi Baptista Gyülekezet ugyanis a tragédia másnapján felajánlotta: míg Vótapusztát újjáépítik, költözzenek a lakók az ő Sárközy-kastélyukba. Ám ez sem megy egyik napról a másikra: az épületet ki kell üríteni és a hatósági előírásoknak megfelelő átalakításokat végrehajtani. Nekivágtak hát. Elsősorban hitből – a pénzre nem volt idő várni.

A kastély előtt sárga pólós férfi, Óvári Zsolt teszi a dolgát – önként és dalolva. Pontosabban fütyörészve. Az Urat dicsőíti dalával. És munkájával is – teszi hozzá azonnal, miközben illeszti helyére a burkolólapokat. Csak egy éjszakát gondolkodott, majd másnap bement a kaposvári iskolába, ahol kőműves szakoktatóként dolgozott, és felmondott. Miért adta fel nyugdíjas állását? Hát lehet ezt nem érteni?! Azért, hogy segíthessen a bodrogi átalakításoknál, aztán Vótapusztán. Miért bánta volna meg?

– A tanulókban nem volt ambíció, nem volt tűz. Ide özönlenek az önkéntesek az ország minden területéről. Tegnap ment el például há­rom péceli fiatalember. Azelőtt drogoztak, egyikük másfél évet ült börtönben, most Istennek élnek és nyug­díjas­otthont építenek. Itt mindenki szenvedéllyel dolgozik. Lehet, hogy az építőszakmát nem tudja, mert számítógép-szerelő vagy postás, de a szívét-lelkét beleadja. El se tudom mondani, milyen érzés ilyen körülmények között dolgozni.

Dan Gyuláné, a gyülekezet mindenese kísér beljebb az épületben. Mutatja az önkéntesek eredményeit: az akadálymentesített átjárókat, az új mosdókat, a parkettázott szobákat. Nyitogatja az ajtókat, ahogy teszik szívükkel és életükkel is a rászorulók felé. Az alagsorban Páli Csaba somogysárdi vízvezeték-szerelő a mosókonyha kialakításán dolgozik. Hamarosan megy vissza külföldi munkahelyére, de amíg itthon van, segít. Ezt teszi Nagy Krisztián kőműves is. Ő a környéken dolgozik, de mikor üresjárat van, ideugrik, és itt tevékenykedik. Az emeleten már készen állnak a szobák, Marschal Attiláné gazdasági ügyintéző épp egy ágyat szerel össze.

– Ide a megmaradt bútorokat hozzuk, de a földszintre Franciaországból érkeznek hamarosan állítható ágyak, adományként. Már úton vannak idefelé.

Idős néni lép mellém, Kováts László Attiláné, ő is a vótapusztai kastélyban élt. Most egy asszony fogadta be, mert nem bírja azt a tömeget, ahol ideiglenesen laknia kellene. Kiválasztotta már a szobáját: újonnan parkettázott, fehérre festett helyiség, nyugatra néző ablakkal:

– Ilyen volt a régi is. Három és fél éve laktam már ott. Mindkét gyerekem meghalt, nem akartam az unokák nyakára menni. Csak ne lett volna ez a tűzeset. Szerencsére még előtte elküldtem a kis dédunokámnak, amit neki kötögettem. Mindenem bent égett. Mit sajnálok a legjobban? Hát a fogaimat…

Mennék kifelé, fiatalasszonyba botlom. Horváthné Kovács Sarolta szedegeti össze a holmiját a földszinten. Nyáron kapott itt menedéket három gyermekével és tanulta az önálló életet. Ez volt az első nyugodt otthona. Most felajánlottak neki egy faluszéli házat, átköltöznek hát oda.

– Úgy éreztem magam a kastélyban, mint egy királykisasszony. De átadom szívesen a helyem, jó érzés, hogy végre valamiben én is segíthetek. És képzelje, a régi szobámból lesz az orvosi szoba! Ilyen helyen élhettem!

A bodrogi kastély emeletén több mint tíz éve másik család is él. Ők maradnak. Hat gyereket nevelnek. A zeneiskolai tanárnő, akinek az albérlete most megszűnik a kastélyban, szintén hozzájuk költözik. Ahol nyolcan elférnek, nem lehet gond egy kilencedik. De működött rajzklub és téli napközi is az épületben, az iskola, az önkormányzat és a lakók is segítenek, hogy új helyre költözhessenek.

– Megoldódik minden, látja! – mondja Dan Gyuláné nagy örömmel, és lelkemre köti, írjam le: van még szeretet, önzetlenség, önfeláldozás az emberekben.

Írom, persze, és hazafelé beugrom még Gyön­gyös­pusztára, hogy megnézzem a lakók másik felét. A súlyosabb, fekvőbetegeket.

Egyik kórteremben a nők, másikban a férfiak, aki tudott, kiült a folyosóra. Estére jár már az idő, mégsem mi vagyunk az utolsó látogatók: háromfős delegáció toppan be, élén szemészorvos, dr. Tóth Viktória. Sorra járja az időseket, próbakeretet tesz a szemükre, kiválasztják a lencséket. Mohácsról érkezett, ő is önkéntes. Nagy szükség van a munkájára, a szemüvegek is bent égtek.

Ketten kísérik, Kovács József, a pécsi Sion Gyülekezet lelkipásztora és felesége, dr. Pataki Zsuzsanna. Ők a lelkeket ápolják. Hiszen akad, aki még ma sem mer elaludni, csak néz ki az ablakon, nem lát-e füstöt valahol.

Emlékeit Volfram Attila is remegve idézi fel. Hatvanöt éves, de egyik oldala mozgásképtelen:

– Az ügyeletes nővér jött értem, benyúlt a hónom alá és húzott kifelé. Ahogy az ajtóhoz értünk, leszakadt a mennyezet. Egyenesen az ágyamra.

– Ne sírj! – vigasztalja György Mária, aki az imént telepedett mellénk, járókerettel. Ő az egyik legfiatalabb lakó, öt­­venöt éves. Legutóbbi agyvérzése után újra tanult beszélni és olvasni. S lám, milyen jól tette! Most, ha egy sorstársa elkeseredik, fogja a Bibliát és felolvas belőle.

– Négy és fél évig éltem az utcán, megszoktam, hogy minden helyzethez alkalmazkodjam. A jót kell nézni mindenben: ekkora szeretetet a tragédia nélkül sose tapasztaltunk volna meg.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!