Ünnepi interjúnak, afféle visszatekintésnek indult az 56-os forradalom évfordulójára, de igencsak aktuális beszélgetés lett belőle. Nincs mesélős kedvében Jánosi Katalin festőművész, Nagy Imre unokája. Szerinte ami itt zajlik, az olyan mértékben ellenkezik Nagy Imre elveivel, hogy most lehetetlen feleleveníteni a személyes emlékeket. Inkább beszél a mélyülő árkokról, a közös megemlékezések hiányáról, a demokratikus civil szerveződésekről és az átpolitizált képzőművészetről.

 
Jánosi Katalin festőművész, Nagy Imre unokája


– Nem volt hatéves, amikor a nagyapját kivégezték. Maradt valami személyes emléke róla?

– Persze, hogy maradt, de ezentúl nem fogok mesélni. Ameddig itt az az elv uralkodik, hogy „amennyid van, annyit érsz”, addig én a személyes szép emlékeimet megtartom magamnak. Tudom, hogy ez csak személyes problémám, de ami itt zajlik, az olyan mértékben ellenkezik nagyapám elveivel, életfelfogásával, hogy így nem tudok mesélni. Inkább elmondom, amit rossznak tartok, amit kifogásolok, amivel ellenkeznék.

– Miért baj, hogy a kormány azokat támogatja, akik tesznek a boldogulásukért?

– Mert visszajutottunk oda, ahol a háború előtt tartottunk. Nem tudom, hány millió szegény országa lettünk, és le is írtuk őket: nem kell törődni velük. Hát így nem lehet élni! De sajnos úgy látom, hogy mindenki beletörődött ebbe: vannak a gazdagok, akiket támogatni kell, hogy legyen új arisztokrácia, a többiek meg leszakadók, hagyjuk őket, soha nem is érdekeltek bennünket… Ez mélységesen szomorú.

– Van még más is, ami zavarja mostanában?

– Soroljam? A héten olvastam, hogy Képíró Sándor posztumusz ’56-os kitüntetést kapott. Ez felfoghatatlan! Boross Péter átveszi ugyanezt a kitüntetést, és nem szól egy szót sem? Olaszliszkán Hitler-hason­mások masíroznak, hát ilyen nem létezik! Kifordul a gyomrom tőle. El nem tudtam volna képzelni, hogy ilyen országban éljek, ahol mindez előfordulhat 2011-ben! Nem ötven-hatvan évvel ezelőtt, hanem most. Ezek rettenetes dolgok.

– „Vigyázzunk parlamentáris demokráciánkra. Nekünk egy újabb tragédia kell-e ahhoz, hogy megtanuljunk összefogni, elfogadóan és bizalommal tekinteni egymásra, és újra egy nemzetté válni?” – mondta ritka nyilvános szereplései egyikén 2008-ban.

– Aktuális ez azóta is. Sőt, a választások óta eltelt másfél év alatt nemhogy temettük volna az árkokat, még mélyítettünk is rajta. Nap mint nap.

– Miért fogalmaz többes szám első személyben?

– Mert kerülni is igyekszem azt, hogy valamelyik táborra mutogassak. Próbálja az ember megérteni, és az ellentáborból is ugyanezt a megértést várná el. Mindkét oldalon szenvedtünk, sérültünk, rengeteg tragédiával élünk, hát próbáljunk ezen mind a két oldalon túllendülni, mert ezt nem lehet már tovább fokozni. Ennek is a következménye, hogy a fiataloknak tökéletesen elegük van az idősebb generációból, az ötvenhatosokból, azokból, akik Auschwitzból megmenekültek – mindenkiből, ezért inkább elmennek külföldre, mert ott hagyják őket élni. Azért beszélek mindig többes számban, mert ezt közösen kell megoldani. Az ember hiába nyújtja a kezét, ha nincs meg a túloldalon a fogadókészség.

– Mára már a gesztusok is kivesztek.

– Igen, ez így van. Még a megemlékezések is mindig külön zajlanak. Nem is tudom felidézni, hogy mikor volt utoljára közös emlékezés.

– De akkor ki nyújt itt kezet? A civilek?

– Rettenetesen drukkolok a civileknek. Én is látom, hogy a politika borzasztóan túlburjánzott, betört a személyes életünkbe, de sajnos nálunk nem elég erősek a civilek, egy erős állam soha nem fogja eltűrni, hogy megerősödjenek. Jó lenne, ha több fiatal kapna kedvet a változtatáshoz.

– Ön nem csatlakozik egyik mozgalomhoz sem?

– Mögöttem mindig ott áll a családom, nagyapám. Ezért óvakodom, hogy ezzel ne terheljek meg senkit, tehát ha nem hívnak, nem megyek.

– Ezek szerint nem tervezi, hogy vasárnapi nagy tüntetésen részt vesz. Hogyan telnek az ön október 23-ái?

– Délelőtt a Vértanúk terén koszorúzunk, majd kimegyünk a 301-es parcellához, visszafelé Budán a Nagy Imre téren a börtön falánál az emléktáblánál koszorúzunk, utána megyünk az emlékházba, ott is van nagypapának a kertben egy szobra, oda is virágot viszünk, mécsest gyújtunk, majd előadóinkat, emlékezőinket hallgatjuk meg. Méltón, hangulatosan, szépen ér véget estefelé a program.

– Korábban gyakori vendég volt az állami megemlékezéseken. Most meghívták valahová?

– Nem. Azonban a Nagy Imre Érdemrend átadására kaptunk meghívót, Navracsics Tibor miniszter úr adja majd át.

– Mit gondol arról, hogy Nagy Imrét egyre inkább személyében próbálják meg hitelteleníteni? A Hír Tv például bemutatta, hogy a nagyapja földművelésügyi miniszterként milyen szerepet játszott a tiltott könyvek beszolgáltatásának kiterjesztésében.

– Ez húsz éve megy. Nem tudok, és nem is akarok ezzel foglalkozni. Valóban elő lehet ásni ilyen dolgokat. De amiért Nagy Imrét becsüljük és tiszteljük, az egyrészt az ’53-as miniszterelnökség, amelynél elfelejtik még ma is rögzíteni, hogy sok egyéb pozitív intézkedés mellett bezáratta a munkatáborokat, megszüntette a kuláklistát! Amikor ő tenni tudott, akkor mindent megtett. Amikor az életét fenyegették, akkor volt bizony, hogy ő is azt csinálta, amit megkívántak tőle. De ezért nem ítélhetjük el, hiszen végül ’56-ban azt mondta: elég, nincs tovább, már nem hátrálok, nem azt csinálom, amit ti mondtok, hanem azt, amit a forradalmárok, és amit én igaznak érzek. És emellett kitartott, az életét áldozta hazájáért, miértünk. Nagy Imre az őt megillető helyen marad akkor is, amikor az ilyen „tényfeltárókra” már senki nem emlékszik.

– Beszéljünk a festészetről! Miért nem akar Kerényi Imre alkotmányillusztrátori javaslatára pályázni?

– Például azért, mert én nem figurális festő vagyok, meg azért sem, mert ezen nem lehetett indulni. Kiválasztott művészekről volt szó, akik az alaptörvényt népszerűsítik. Azért is tiltakoztam, mert ha ezt valóban normálisan csinálják, akkor a képzőművész- szövetség kiírja a pályázatokat, vagy felhívja a művészeket, hogy bizonyos témában próbálkozzanak. Min­­­den évben van több hasonló lehetőség is.

– A testvérével megfogalmazott tiltakozásban Rákosi-korszakot és szocreál követelményeket emlegetett. Nem túlzás ez?

– Nem. Sőt: akkor nem mindig voltak megkötések, hogy meg kell festeni, amint Lenin elvtárs kimegy a parasztok közé, hanem tárlatokat rendeztek, és onnan válogatták ki a műveket. Nem volt így kiadva, hogy ez az egy téma van, és ezt te csináld meg. Ugyanilyen aktuálpolitikai darabokat írattak a Rákosi-korszakban, mint Csurka Istvánék akarnak az Új Színházban Gyurcsány Ferencről. Csak akkor az volt a téma, hogy be kell lépni a kolhozba. Akkoriban is sokan hittek abban az eszmében, nem egyet én is ismertem közülük. Gondolom, most is sok Fidesz-hívő van, aki elhiszi, hogy ha a 2006-os lovas rohamot megfesti, akkor valami csodálatosat alkot a magyar élet útján. Egyáltalában nem érzem erősnek a párhuzamot, sajnos hallgat is mindenki.

– Semmilyen reakció nem érkezett a nyílt levélre?

– Nem.

– Más művészek sem álltak önök mellé?

– Nem, senki. De a hat-hétezer magyar művész örül, ha nem hal éhen. Direkt megnéztem ma reggel, nehogy téveset mondjak: fent van már hónapok óta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének honlapján egy nyílt levél Szőcs Géza államtitkár úrnak. Húszmillió forintot nem voltak képesek egész év alatt odaadni egy olyan szervezetnek, amelytől 2012-re országos tárlatokat rendeltek. Ilyen állapotok között ki mer valamit szólni?

– Gondolja, hogy ez az összefüggés? Nem inkább a nehéz költségvetési helyzet miatt jut most kevesebb?

– Focistadionra mégis jut tízmilliárd? Húszmillió forint nem tétel.

– A kortárs képzőművészeket hogy befolyásolják az ilyen megrendelésre születő műalkotások?

– Maradandó nyomokat ez nem fog hagyni. Ezek nem művészeti értelemben vett kérdések, hanem emberi és erkölcsi kérdések. Kerényi Imre sem tud ilyen hatással lenni, pláne nem a festészetre. A színház már más. Az elevenebb, és utólag is hat, az már egy veszélyesebb dolog.

– Azt nyilatkozta, hogy ha az alaptörvény jó lenne, akkor nem kéne ez a cirkusz. Mi a probléma az alkotmánnyal?

– Mindenekelőtt jobb lett volna konszenzussal megalkotni. Itt lett volna az alkalom, amikor egy ekkora támogatású párt, amelyik dicsekszik is ezzel állandóan, időben, az emberekkel egyeztetve alkossa meg az alaptörvényt. Konzervatív pártnak hirdetik magukat, annak a jellemzője az értékőrzés, értékteremtés, nyugodtság. Ehhez képest elhamarkodták, elsiették, minden kritikát visszautasítottak. Ha már az egész országot akarják megszólítani, akkor nem biztos, hogy ilyen pream­bulumot kellett volna írni. Sokat szidták a ’89-es alkotmányt, de annak nem volt szüksége ilyen cirkuszi megközelítésekre, hogy fessünk köré, meg tegyük ki az asztalra… A korona köré sem kell bukfencezést szervezni. Aminek van méltósága, amit mindenki tisztel, annak nincs szüksége ilyesmire.

 

 Jánosi Katalin festő- és gobelinművész 1951-ben született Budapesten. Édesanyja Nagy Erzsébet, Nagy Imrének, az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökének a lánya. Családjával 1958-ig romániai száműzetésben élt. 1970-ben érettségizett az Iparművészeti Szakközépiskola textilműves szakán, majd diplomát az Iparművészeti Főiskolán szerzett 1976-ban. Első önálló kiállítását 1987-ben Győrben szervezték meg. 1989 óta aktív ápolója Nagy Imre és a forradalom emlékének.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!