Nagyköveti kulisszatitkok az amerikai–magyar viszony megromlásának történetéről. - A kétharmados orbáni hatalom világába enged bepillantást most kiadott könyvében Eleni Kounalakis, az USA volt budapesti nagykövete.
Szingapúrba készült, Budapesten kötött ki Eleni Kounalakis, aki három és fél éven át, 2010 januárjától 2013 nyaráig volt az Egyesült Államok nagykövete Magyarországon. „Madam Ambassador” („Nagykövet asszony”) címmel New Yorkban most kiadott könyve a kétharmados orbáni hatalom világába enged bepillantást. Jól ismert eseményeket mutat meg egy amerikai nagykövet szemével, s felveti azt a kérdést is: vajon meddig mehet el egy szövetséges ország nagykövete, ha nem tetszik neki a rendszer?
Minden a 9. lyuknál dőlt el. 2009 nyara volt, és Eleni Kounalakis egy San Franciscó-i golfpályán múlatta az időt férjével, Markosszal, a szingapúri nagyköveti megbízatását megerősítő telefonhívást várta. A telefonhívás meg is jött. Amikor visszatért a pályára, könnyekkel a szemében csak ennyit mondott, nem megyünk Szingapúrba. Pedig régi barátságuk okán Hillary Clinton kérte fel rá. A Fehér Ház egyik tisztviselője közölte vele a rossz hírt, és azt is, hogy Szingapúr helyett négy európai választási lehetősége van. Markosz ránézett Elenire, elmosolyodott és annyit mondott: Budapest lenyűgöző lesz. Tudta, hiszen a Newsweek prágai tudósítójaként az 1989-es eseményekről a magyar fővárosból is tudósított.
Kounalakis budapesti működése akarva-akaratlanul Orbán Viktorhoz kötődik. Mire ideért 2010 elején, már csak az volt a kérdés, lesz-e Fidesz-kétharmad. Az új nagykövet, ahogy illik, felkereste a regnáló kormányfőt, Bajnai Gordont, aki igen jó benyomást tett rá. De az akkori kormányilletékesekkel folytatott találkozókra rányomta bélyegét az, hogy a szocialista párt vezetői tudatában voltak, napjaik meg vannak számlálva a kormányzati pozíciókban.
Ők, a mai ellenzék nagyjából ennyi helyet kapnak Kounalakis könyvében. Az új nagykövet asszonyt sokkal jobban izgatta a jobboldal vezére. Az amerikai nagykövetség azonban nem volt benne biztos, hogy Orbán Viktor hajlandó találkozni Kounalakisszal. Emlékeztek még, hogy amikor Nancy Brinker egykori budapesti nagykövet 9/11 utáni megjegyzést tett a növekvő antiszemitizmusra, Orbán annyira bedühödött, hogy kormányfőként gyakorlatilag nem vett tudomást Brinkerről. Végül aztán mégis összehozták a találkozót Kounalakisszal, ahol Orbán mellett a későbbi külügyminiszter, Martonyi János is jelen volt. Eleni két tiszteletkörrel kezdett, majd úgy gondolta, ideje megtörni a jeget. Megdicsérte Magyarországot, hogy az utóbbi hónapokban milyen ügyesen kezelte a drámai gazdasági válságot. Ennél rosszabbat nem is tehetett volna. „Katasztrófa, ami itt történt”, csapott át szónoklatba az asztaltól felugró Orbán, aki mindenért a szocialistákat hibáztatta. Úgy gesztikulált, mintha egy emelvényről beszélne. „Mindent elloptak! Mind kommunista milliomos! Nem is, ezek bolsevik milliárdosok!” Amikor befejezte, a másodperc töredékéig egymást nézték, Kounalakis meg volt döbbenve, Orbán pedig hirtelen ráeszmélt, talán nem ez volt a legjobb módja üdvözölni az új amerikai nagykövetet. Eleni aznap éjjel képtelen volt aludni. Az járt a fejében, hogy itt lesz még három-négy évet és nem akar „zárt ajtókkal találkozni”, mint egyik elődje, Nancy Brinker.
A megoldásnak egy HVG-interjú kínálkozott, amelyben „az ifjú Bill Clintonhoz” hasonlította Orbánt. Na, ez aztán elárasztotta a sajtót, és az amerikai követség emberei nem győzték elmagyarázni sajtóbeli kapcsolataiknak, hogy ezt talán mégsem kellene túlhangsúlyozni. Mellesleg, két évvel később Kounalakis New Yorkban találkozott Bill Clintonnal, aki azt kérdezte, mit gondol Orbánról. Eleni azt válaszolta, hogy egyesek őrültnek tartják, de ő nem hiszi, hogy igazuk lenne, Orbán tud nagyon kedves és racionális lenni. Ugyanakkor nem úgy tűnik, hogy ugyanazok a meghatározásai a demokráciáról, a szabadságról és a szabad piacról, mint nekünk. Úgy tünteti fel magát, mint az egyetlent, aki meg tudja védeni a magyar népet a korrupt külső befolyással szemben. Kounalakis azt is hozzátette, hogy megbízható partner nemzetközi ügyekben. Nem sokkal ezután a baltás gyilkos elengedése Azerbajdzsánba alaposan megingatta ezt a hitet.
♦♦♦
A kézcsóktól Hillary Clinton leveléig – talán így jellemezhető az a fél év, amely az Orbán-kormánnyal szembeni amerikai magatartás változását hozta. A 2010. július 4-i amerikai fogadás díszvendége az újdonsült kétharmados kormányfő, aki határozott kézcsókkal köszöntötte a nagykövet asszonyt, Kounalakis úgy meglepődött a gesztustól, hogy elnevette magát.
A budapesti nagykövet elnöki vizitre nem számíthatott, de úgy gondolta, ha megfelelő okot találnak, akkor Hillary Clinton felbukkanhat Budapesten. Végül a Tom Lantos Intézet megnyitása lett az alkalom. Volt hét, hogy egyszerre két amerikai kongresszusi küldöttség is járt erre. Egy harmadik pedig a Reagan-centenáriumra jött. A Reagan-szobor avatása után Orbán fogadta a republikánus küldöttséget, és persze a velük tartó demokrata nagykövetet. A találkozó vége felé Meese volt igazságügy-miniszter azt mondta Orbánnak, hogy Reagan mindig hagyott valamit a politikai ellenfélnek, azért, hogy úgy érezzék, ők is nyertek valamit, és hajlandók legyenek együtt dolgozni az országért. És akkor Kounalakisnak ismerős szerep következett: Orbán szemei összeszűkültek, arca megmerevedett, annyit mondott, hogy nem teheti meg, mert ha engedményt tesz a szocialistáknak, akkor a Jobbiknak is kell. Ennek az érvnek az amerikaiak nem adtak túl nagy hitelt.
Aztán Kounalakis megkapta a jelzést, hogy Hillary Clinton eljön a Tom Lantos Intézet avatására. Az volt a kérdés, tegyen-e megjegyzést Hillary „az ellentmondásos magyar reformfolyamatra”? A nagykövet asszony azzal érvelt, hogy nem lehet a programot rögvest nyílt konfrontációval kezdeni, előbb Hillary négyszemközt találkozzon Orbánnal, lehetőséget adva, hogy kifejtse neki az álláspontját, aztán a közös sajtóértekezleten elmondhatja, mit gondol arról, ami itt történik.
A vitában Elemi puhább pozíciója nyert. Kell majd fél év, hogy rádöbbenjen, a gesztusok sem segítenek. Hillary aztán a sajtóértekezletén elmondta, hogy a csukott ajtók mögött is biztosítékot kért a demokratikus intézmények, a fékek és ellensúlyok rendszerének megőrzésére, és elkötelezettséget a sajtó, az igazságszolgáltatás szabadsága iránt.
Orbán arca feszült volt, de érezhető volt a megkönnyebbülés is: olcsón megúszta. Magyarország azonban innentől letörölhetetlenül rákerült az amerikai problématérképre.
♦♦♦
2011. december elején Elenit hazarendelték Washingtonba, ahol találkozott külügyi, fehér házi és kongresszusi tisztviselőkkel, akik dühödten reagáltak a magyar helyzetre a média- és egyházi törvénytől kezdve a bírósági reformon át az egyetemeket és a központi bankot érintő új törvényekig. Amennyire tudta, megválaszolta a kérdéseket, de miközben újabb és újabb tárgyaláson próbálta megértetni, miért kell folytatni a munkát a színfalak mögött a magyar kormány tagjaival, a követségről olyan hír jött, hogy az igazságszolgáltatási törvényt, változtatás nélkül, kétharmaddal elfogadták. Az amerikaiak pedig ezen dolgozva akarták bizonyítani, hogy lehetséges az együttműködés. Eleni Kounalakis ezt úgy tekintette, mint annak a teljes kudarcát, hogy segítse bebizonyítani a magyar kormány elkötelezettségét a demokratikus elvek iránt. Csalódást és dühöt érzett. Félrevezették.
A végső diplomáciai lökést Hillary Clinton Orbánhoz intézett levele adta meg, amelyben azt kérte, hogy még az új Alaptörvény életbe lépése (2012. január 1.) előtt vizsgálják át a problémás törvényeket. A Clinton-levél bekerült a sajtóba, ahol szenzációt keltett, hogy „Hillary Clinton és az USA kifejezte aggodalmát a magyar demokrácia sorsa iránt”. Noha Orbán csillapítani igyekezett az új alkotmány miatti dühöt, Hillary levele felébresztette Európát, legalább vegyék észre, mi történik Magyarországon. Az európai vezetők, egyik a másik után, bekapcsolódtak, a brüsszeli tisztviselők követték őket. Január 3-án a magyar kormány nagyszabású ünnepséget rendezett az Operaházban az új alkotmány tiszteletére. Kounalakis is kapott meghívást. A State Department azt javasolta neki, hogy egy bécsi kiruccanással bújjon ki alóla, ő azonban úgy gondolta, nem kell félni nem elmenni az Operába. „Így aztán otthon maradtam a papucsaimmal és néztem a tv-közvetítést. Kétségtelenül ez volt nagyköveti ténykedésem mélypontja.”
(Eleni Kounalakis: Madam Ambassador. Three Years of Diplomacy, Dinner Parties, and Democracy in Budapest [Nagykövet asszony. Három év diplomácia, díszvacsora, demokrácia Budapesten] New York– London, The New Press, 2015.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!