– A patkányok miatt? – kérdi a gépről leszállva. A fényképezőgépre mutat, sajtó Tarnaleleszre miért jönne? Két éve jártak itt, a közmunkások béremelésért sztrájkoltak. Ilyen se volt még. Heves megye északi határán járunk, közel a palócokhoz.

Ízesebben formázzák a mondatokat. Most se a hirtelen jött meleg miatt forró hangulat, a falut hírbe hozták, „patkánytanyának” minősítették, s bár pályáztak rá, lehet, egy ideig itt még mégsem lakik jól minden gyerek.

Azzal indult: a „Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány” felhívására több száz helyi hátrányos és még hátrányosabb helyzetű család jelentkezett. A tavalyi kudarc se törte le őket, akkor, bár szinte minden szomszédos település kapott a naposcsibékből, kiskacsákból, ők kimaradtak. Micsoda szégyen, összegeztek, összeesküvés-elméletet barkácsoltak: nyomják Tarnaleleszt. Idén? A „központban” 189 család pályázatára rábólintottak, hogy legyen, idén ide is juthat kisállat. Az emberek tenyeret köpködtek, jönnek a csirkék, kacsák, talán disznókat is kapnak. Szép új világ, éhes gyerek itt nem marad.

Hát nem jött! Csak egy leirat, szigorodnak a feltételek, aki állatot kér, annak itt a kertecskét is művelni kell. Támadt is bizonytalanság, hogy mi ahhoz se értünk. Húsz éve még három műszakban vitték a munkásbuszok a tarnaleleszieket: volt bányász-, útépítő-, gyárimunkás-járat, de a környéken minden bezárt, felnőtt egy generáció, aki apját, anyját sosem látta munkába menni. Állatokat azért tartottak, kerteket műveltek, hanem a helyiek megunták, ők vetnek, és más arat, a jószágokat este az ólba terelik, reggelre pedig nem találják.

Szerszámot viszont nem loptak, a hírre, hogy vetőmagot kapnak, csak fel kell ásni a kertet, nekibuzdultak, ástak, vetettek.

Lesz belőle valami? Vagy csak izzadtak egy jót, mert sosem próbálták a művelést, idővel eldől. Most egyik szemük a kerten, a remélt termésen, nehogy más arassa. Már készítették a helyeket az állatoknak, akkor szóltak, csibékre, kacsákra, ne várjanak, sok a patkány erre, míg ki nem irtják őket, semmi nincs.

– A pesti ember ránézett a térképre: föld is van, patak is, akkor patkány is. Így volt, vagy csak megunták, hogy tavaly rajtuk nevettek, kivitték a csibéket, kacsákat, amikor ellenőrizték, milyen dolguk van, hogy nőnek? Már mutatóban se voltak.

Felfalták a patkányok, sírtak az emberek. Elhitték? Jobb így mindenkinek, ezért az elővigyázatosság. Gondoltuk, fogunk nekik mutatóban, de a patkány okos állat, nem mutatkozik. Elterveztük, kiszórunk mérget, de elálltunk ettől is, az kéne, véletlenül egy gyerek megkóstolja. A patkányirtás drága dolog, itt a 189 családnál egymillióba került volna, Annyi pénz nincs! Ha igaz, egy cég ajánlkozik, ingyen irtanak, várjunk nyugalommal. Hát várunk – mondja végül az ember, és elteker.

A központban élénkség: az iskola fúvós zenekarának tagjait próbálják kisbuszokba ültetni. Bükkszékre indulnak, a tervezett fürdő ünnepélyes alapkőletételen játszanának. Minden millimétert kihasználnának, de ma hiába az igyekezet, gyerek, s hangszer együtt nem akar beférni, kezdik elölről, új szisztéma szerint. Az ifjú zenészek kiszállnak, nevetgélnek, s a gyerek olyan, ha a kezében trombita, vagy dob van, megfújja, megüti azt, így legalább zeneszóra érkezünk.

Fehér ingbe, blúzba, ünneplőbe öltöztek. Szépek így, ügyesen bánnak a hangszerekkel, ha játszanak, fel se tűnik, hogy a nadrág kifényesedett, a hossza hibádzik, a bokát verdesi. Ünnepi cipőre se telt mindenkinek – fel az edzőcipőt! –, de minden nem lehet egyszerre: a tehetség és jómód elvétve jár kézen fogva.

A Szuk Mátyás Általános Iskola épülete is mutatós, EU-s pénzekből nemrég újították fel, interaktív táblákat is nyertek, megvan minden a színvonalas oktatáshoz. Pedagógus, gyerek is akad: háromszáznál többen járnak ide. Hanem itt is úgy van, ahol gyerekszobára, babakocsira, baldachinos gyerekágyra, márkás rugdalózókra futná, ott gyerek nincs, vagy csak egy, ahol pedig az ablakra még üveg se telik, és papírokkal pótolják azt, az ágyakban már így is lábtól fejig többen alszanak, ott megint új gyerek érkezik. Azért örülnek neki, a terv is kész, míg kicsi, megalszik a fiókban, később jobban összehúzzák magukat. Majd még összébb, szorosan lesznek, élnek, télen akár egymást fel is melegíthetik.

Az iskola melletti községháza teteje, látjuk, kissé csálé, ráférne némi csinosítás. A polgármesterhez, Kovács Passza Bélához igyekszünk.

Kovács Béla sok van a faluban, ezért kaptak becenevet, tudják, melyikről beszélnek. A Passza becenevet ő tízévesen kapta. Jól focizott, csak önző, a labda nála volt a legjobb helyen. Passzolj már, üvöltötte a „keresztapja”. De dadogós volt, ideges, tájszólásos, úgy értették a mondatát „passza, passza!” Többször kiabálta, a név rajtamaradt Kovácson.

A falu első embere majd kétméteres, két napja ráállt a mázsálóra, 139-nél állt meg a mutató. Izmos, széles vállú, nehéz csontú ember, őserő, ha kiengedi a hangját, márpedig halkan sosem szól, az egész falu tudja, hogy „Béla itthon van”.

Agrármérnöknek tanult, majd téeszelnök volt, másfél éve polgármester. Négyen harcoltak a címért, le is járatták egymást rendesen. Passza házassága ráment a kampányra, de nyert, ha győzelem ez. Még tart az egymásra mutogatás, hogy te fűt, fát ígértél, te meg pénzért vetted a voksokat, ami marhaság, mert fülkében egyedül van az ember, ki tudja, ígérete ellenére, ki hová voksol.

Passza tisztább, rendezettebb falut, javuló közbiztonságot, új munkahelyeket ígért. Mit ért el eddig? Kétszáz közmunkásával az önkormányzat a falu legnagyobb foglalkoztatója: árkokat tisztogatnak, épül, szépül a falu. Most újabb hatvan munkahelyre pályáznának.

– Hálót adnék nekik, nem halat, amikor megválasztottak, reggeltől estig egymásnak adták a kilincset. Béla, éhesek a gyerekek, adjál pénzt! Ma kevesebben jönnek, szerencsére, és sokan azért kopogtatnak, hogy dolgozni szeretnének.

Közbiztonság? Na, az pocsék! Hetente egyszer miskolci kommandósok jönnek, erőt mutatva járják a falut, de én addig nem nyugszom, míg saját, itt élő rendőrünk nem lesz. Most térfigyelő kamerákra is pályázunk, az mégse járja, hogy idős, magányos öregek esténként a szekrényt az ajtóhoz tolják, bezárkóznak, ülnek az ágyon, rettegnek, aludni se mernek.

Hozzám még nem törtek be, tudják: vagy a betörő, vagy én – egyikünk nem éli túl a kalandot. De így nem lesz rend, megfogják a csibészt, másnap már kint kóricál, ha elítélik, évekig tart, mire börtönbe kerül, addig lop, rabol, neki már úgyis mindegy!

– Új munkahelyet is ígért? – kérdjük, amitől Passza lendületbe jön, felugrik, az irodában járkálva újságolja, egy hektár földet 14 emberrel művelésbe fogtak. Felszántották, krumplival, borsóval, paradicsommal bevetették. Víz nincs a közelben, de megoldják, a föld köré kerítést építettek. A terményt betakarításig őr vigyázza éjjel-nappal. Kísérlet ez, ha beválik, jövőre tíz hektárral folytatják, és megint tízzel, egészen addig, míg mindenki nem dolgozik a faluban.

– Hisz ebben?

– Van más választásom? Valami elkezdődött, ha nem hinném, nem csinálnám. Ennyi energia nem veszhet kárba! Már a legkisebb siker új lendületet adhat.

És igaz is! Az alapítványnál valaki tévedett, a patkánytanya minősítés ellenére hét családhoz csak kihoztak és kiosztottak 15-15 kiskacsát. Szőke Judit az igazgatási osztály munkatársa kísérgetni az érdeklődőket a családokhoz, hogy hírét vihessék, itt becsben tartják a kapott állatokat. Illetve már csak Barkóczi Csabáékhoz viheti őket, a többieknél már mind elpusztultak. Nem patkány vitte el, csak elhullottak. Nem értünk hozzá, védekeznek.

Barkóczi kacsáival is volt egy kis gond, nem kapott melléjük használati utasítást, így amikor az első éjjel kint az udvaron három elpusztult, Barkóczi a maradék, kornyadozó kacsákkal az „emberdoktorhoz” szaladt. Megfáztak, szólt a doktor, majd recepttel és tanáccsal szolgált, az állatokat a széltől is óvni kell. Barkócziék egyébként is szűken vannak, apró a lakás, ha mindenki otthon van, alig férnek. Az ajánlott UV-lámpa helyett a kiskacsáknak a sparhelt alatt alakított ki helyet, kétóránként fűrészport cserél alattuk, etetett, itatott. A kacsa kicsit hangos, kicsit illatos is, aludni tőlük nem lehet. Hanem most, hogy a nap süt, kicsit kirakhatja őket az udvarra is, a szomszédok meg jönnek, sosem fogynak el, irigykedve nézik őket, hogy csoda történt, megmaradtak. Faggatják is rendesen, mi a titok? Ő oktat, diktál, az érdeklődők kockásfüzetekbe felvésik, mit csináljanak, ha végre megkapják ők is a csibéket, kacsákat.

– Még két hónap és a kacsák felnőnek. Aztán jöhet ide csirke, nyúl, disznó, mindennel megbirkózóm. Gazdák leszünk, s ők már sosem fognak éhezni – mondja Barkóczi Csaba, és két gyerekére mutat. Gabika három múlt, Lili még karon ülő. A fotó kedvéért kihúzza magát, a szeme könnybe lábad, talán a napsütés teszi.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!