A „Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban” című dokumentumgyűjtemény elsősorban a miáltalunk a Szovjetunió területén a második világháborúban elkövetett bűncselekményeket tárja fel.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, „mi”, s nem azt mondom, hogy „ti” vagy, hogy „ők”. Nem célom a tagadás, az önmentegetés, a felelősség áthárítása. Bár Sztálin egyszer azt mondta, egy úgynevezett kulákügy kapcsán: „a fiúk nem felelnek az apjukért”, de szerintem a fiúk igenis, legalábbis a moralitás szintjén, felelnek apáikért (az én egyik dédnagyapám a 2. magyar hadsereg kötelékében harcolt, s ott is esett el). Ez a véleményem patrióta meggyőződésemből ered. A legnagyobb magyar gondolkodók, például Széchenyi István, Ady Endre, Szekfű Gyula, Bibó István, vagy a népi írók legjobbjai, őszintén, becsülettel, kíméletlenül hívták fel a figyelmet rövidlátásunkra, az elszámolnivalókra. És ők is azt mondták, „mi”, és nem azt, hogy „ti”. Ez nagyon fontos különbség. Ez a kiindulópont felelősségteljesebb, őszintébb, és kétségkívül intellektuálisabb is, mint a romantikus-nacionalista, önfelmentő, fellegjáró nemzetfelfogás; vagy mint az „ezek vagytok ti” típusú – már-már a rasszizmus határát súroló – ujjal mutogatás.

Fontos és bátor könyvet állított össze a szerkesztőbizottság. Fontos, mert eddig jórészt a hallgatás homálya borította azt a terrort, amelyet a megszálló magyar alakulatok követtek el a Szovjetunió területén a második világháborúban. A hallgatásnak sejthetően politikai okai voltak, amennyiben Magyarország a szocialista táborba tartozott és ennek okán fátylat borítottak a közös múlt e tragikus eseményeire. Fontos, hogy múltunk ezen szeletét is megismerjük. Bár identitást nem lehet múltbeli bűnökre építeni, mert az a közösség, amely ezt teszi, saját maga sírját ássa.

Bátor ez a könyv, mert Magyarországon az elmúlt években megkezdődött a hazánkat romba döntő; legfontosabb nemzeti célunkat, az igazságos területrendezést zátonyra juttató; magyar emberek százezreit mészárszékre küldő Horthy-rendszer óvatos rehabilitációja, beleértve a Szovjetunió ellen indított háború kérdését is. Egyetértek azokkal a történészekkel, akik szerint a magyar vezetés súlyos hibát követett el a Szovjetunió megtámadásával, amelyre semmilyen geopolitikai oka nem volt, hiszen – ellentétben Finnországgal vagy Romániával – nekünk nem voltak területi sérelmeink vagy követeléseink a Szovjetunióval szemben.

A dokumentumkötet a magyar „rendfenntartó” erők, különösen a Csernyigovi területen és Belorussziában, valamint a 2. magyar hadsereg hátországában, Voronyezs környékén elkövetett bűncselekményeit mutatja be. Az első, magyarokhoz köthető terrorakciók a dokumentumkötet alapján 1941 decemberétől datálódnak. A szovjet civil lakosság elleni terrortevékenység 1942 közepétől vált élénkebbé. Ekkor jelent meg Szombathelyi Ferenc aláírásával a 10. számú direktíva, valamint egy, a partizánok elleni harcra vonatkozó instrukció, amely a civil lakossággal szembeni legkeményebb fellépést javasolta. A direktíva lényegében szabad kezet adott a civil lakossággal szembeni terrorra, szellemisége megfelelt a náci fajelméletnek. Eszerint különböző kategóriákba sorolták a Szovjetunió népeit, az ukránokat valamivel az oroszok fölé emelve, s a zsidók „maradéktalan kiirtását” javasolva. És ez már nem megfélemlítő terror, hanem népirtás.

Ki a felelős? Egyetértve a kötet főszerkesztőjével: „a fő felelősség elsősorban a Wehrmacht és szövetségesei katonai alakulatainak parancsnokait és a hitleri csendőrhadtestek, az SS csapatparancsnokait, a Gestapo főnökeit, a városok és falvak polgármestereit, parancsnokait és kollaboráns helyi kiszolgálóit, a hadifogolytáborok és a náci hatalmat gyakorlók más megbízottait terhelik”. De sajnos bizonyos esetekben többről van szó, mint a parancs kényszerű végrehajtásáról. A kötet idézi egy katona már-már büszkélkedő hangvételű levelét: „Mikor a faluba értünk, a legelső három házat én gyújtottam fel. Ott a férfiakat, nőket, gyermekeket megöltük és a falut felégettük… A kiváló magatartású huszáraink a falut felgyújtották, a harmadik század rakétával gyújtogatott.”

Vajon mi magyarázza ezt a kegyetlenséget? Az ellenfél teljes megvetése, dehumanizálása. Ebben meghatározó szerepe volt a nácizmusnak, a fajelméletnek, annak a közegnek, amely „felnevelte”, „kitermelte” ezeket az embereket. Ám a gyökerek, meglehet, mélyebbek ennél. A németek már az első világháborúban is jóval kegyetlenebbül léptek fel a keleti fronton a civil lakossággal szemben, mint a nyugati országokban, és agresszívabban, mint a jelentős részt szlávokból és magyarokból álló Ausztria–Magyarország katonái. Mintha a keleti népekkel szemben megengedhetőbbnek bizonyult volna a barbárság. Bizony, most is megállnak Claude Lévi-Strauss gyakran idézett szavai: „mert az a barbár, aki hisz a barbárságban”.

A nácik a Szovjetunió ellen másfajta háborúval készültek, mint Nyugaton. A cél a civil lakosság kiirtása, deportálása, rabszolgasorsba taszítása, és a terület német kolonizációja volt. A terror tehát a német megszálló politikába illeszkedett. Több vallomás is megerősíti a németek folyamatos nyomásgyakorlását, buzdítását a civil népességgel szembeni terrorra, mondván, „háború idején mindent szabad”. Zachár Sándor vezérkari tiszt, a magyar hadsereg keleti megszálló csoportja egykori törzsparancsnokának kihallgatási jegyzőkönyve szerint Hitler 1941 őszén, kelet-poroszországi találkozóján követelte Horthytól, hogy a magyar csapatok vegyenek részt Ukrajna megszállásában, s a rend biztosítása érdekében a legkegyetlenebb megfélemlítő, megtorló intézkedéseket foganatosítsák. Szabó László vezérőrnagy vallomása szerint a német parancsnokság előtt el kellett számolni a felégetett házakkal és a kiirtott lakosokkal, ezért pontos kimutatásokat készítettek erről.

E megszálló politika dokumentumait tartalmazza a könyv: emberek elevenen való elégetését, akasztásokat, falvak tüzérségi tűzzel való lövetését, civilek kihajtását aknamezőkre, nők tömeges megerőszakolását, fosztogatásokat. Csak egyet lehet érteni Ehrlich Géza vezérőrnagy szavaival, melyeket 1947. október 31-én csernyigovi vallomása során tett: „Küldetésünk mocskos volt és alantas.”

Persze jó emberek mindig akadnak, a legnagyobb embertelenségben is. Egyetértve Krausz Tamás előszóbeli szavaival, „a jóság és a gonoszság, mint általános, de történelmileg változó erkölcsi vonatkozások nem köthetők népekhez vagy nemzetiségekhez, hanem csupán egyénekhez, esetleg egyes társadalmi csoportokhoz. Ilyennek erkölcsi értelemben csak a különböző fegyveres egységek, hadseregek, politikai képződmények és államok minősíthetők.”

Reméljük, hogy e könyv hatására, miként az előszó is említi, összeáll egy ugyanilyen magas színvonalú dokumentumgyűjtemény a szovjet Vörös Hadsereg magyarországi tetteiről is. A cél nem a sebek felszaggatása. Hanem egy szakmai, történészi diskurzus megindítása.

(A 34 éves szerző történész, a Ruszisztikai Intézet munkatársa. Ez a szöveg a 2013. március 5-i könyvbemutatón elhangzott hozzászólásának szerkesztett változata.)

Interjúnk a kötet főszerkesztőjével, Krausz Tamással itt olvasható.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!