Melltartó mint szemellenző, dizájnos közmunkaruha és egyedi lábmerevítő – többek között ilyen darabokat vonultattak fel a Here We Are csoport által rendezett divatshow vegyes képességű modelljei nemrég a MagNet Közösségi Házban. A Láss minket! – alternatív divatbemutató szervezői ezúttal a divat eszközeivel szerették volna felhívni a figyelmet a megváltozott fizikai és mentális állapottal élő személyek helyzetére, társadalmi szerepére.
Hogy fogunk beszélgetni? – körülményeskedtem magamban, és csak úgy dübörögtek a fejemben a sztereotípiák: Papp Eszter, aki a program egyik pillére – civilben divat- és stílustervező, szociálpedagógus – a hallásában akadályozva van, én pedig nem beszélem, sőt nem is értem a jelnyelvet. Tolmácscsal, bármilyen profi is, nehezebb a személyes kontaktusteremtés, írásban pedig mindenki sokkal modorosabb, mint élőszóban.
Mindenki, kivéve Esztert. Benne van valami elemi természetesség. Egy olyasféle, önreflexiót sem nélkülöző gördülékenység, amitől az ember úgy érzi, e-mailezés vagy chatelés közben ott ül vele szemben, és nem olvassa, hanem hallgatja őt. Ráadásul a beszéd sem esik nehezére. Sőt még csak nem is jelnyelven kommunikál. Ennyit a sztereotípiáimról. „Amiatt, hogy részben hiányos az egyik képességem, más területeken erősebb vagyok” – állítja magáról, és igaza lehet, három elolvasott mondat után, úgy érzem, beszélgetünk, csak épp nem tudok a szavába vágni. Mesél arról, hogy a kisképzőn végzett esti tagozaton, hogy OKJ-s divat- és stílustervező szakmát szerzett, s hogy eleinte leginkább a horgolás, a gyöngyfűzés, a különféle kézműves technikák és a színek érdekelték. Aztán a textilek felé fordult, és egyre inkább kezdett arra törekedni, hogy saját vagy mások meglévő ruháit, kiegészítőit alakítsa újjá. „Leginkább az tetszik benne – mondja lelkesen –, hogy az így készült öltözékek nemcsak vannak, hanem mondanak is valamit.”
Részt venni a társadalomban
A divattervezés Eszter számára nem csupán szakma és hobbi, hanem eszköz is. Annak az eszköze, hogy láthatóvá tegye saját magát, az akadályozottságával együtt. Emiatt csatlakozott a Here We Are csoporthoz is, amelyben önkéntesként, többedmagával, az elmúlt másfél évben azon dolgozott, hogy megmutassa, láthatóvá tegye magukat, ahogy ő fogalmaz, a másképp élőket.
„Szeretnénk, ha megismernének minket, és rajtunk keresztül számos más olyan embert, akik valamilyen akadályozottsággal élnek – meséli. – Szeretnénk elérni, hogy jobban és teljesebben beolvadjunk a társadalomba, hogy természetes legyen a jelenlétünk mindenhol. Épp ezért igyekeztünk olyan programokat kitalálni, melyekkel felhívhatjuk magunkra a figyelmet: nézzétek, egy mozgás-, illetve érzékszervi hiányosságokkal élő ember is éli az életét, ugyanúgy, mint bárki más.”
A Here We Are csapat az Erasmus+ program keretében, az Együttható Egyesület támogatásával egy nemzetközi projektben vesz részt, melynek célja az akadályozottsággal élő emberek láthatóvá tétele. Az elmúlt másfél évben szerveztek például kerekes székes flashmobot, szabadulószobás akciót érzékenyítéssel. A „Láss minket!” elnevezésű alternatív divatbemutató a projekt záróeseménye volt, melyen többnyire olyan ruhák és kiegészítők vonultak fel, melyek megmutatták viselőik sajátos állapotát.
Humorral a másságért
Egy társadalom érettségét tökéletesen mutatja, miként viselkedik a megváltozott vagy eleve más képességű tagjaival, mer-e kérdéseket feltenni, és ha igen, azt menyire természetesen teszi. A miénk még igencsak gyerekcipőben jár: az emberek nem tudnak, és sokszor nem is nagyon akarnak mit kezdeni a mássággal. „Annyira látszik rajtuk, amikor görcsösen próbálkoznak – folytatja Eszter. – A legjobb az lenne, ha természetesek lennének és gyermeki kíváncsisággal, akár inkorrekt kérdéseket is feltennének, hogy megismerhessenek és rájöjjenek, hogyan tudnak együttműködni velem. Nagyon érdekesen szoktak reagálni rám, ebből is tudom, mekkora kérdőjel van az emberek fejében velünk kapcsolatban. Régebben ruhaboltban dolgoztam eladóként. Egyszer megkértem egy fiatal férfit, hogy ismételje meg, mit kérdezett. Bocsi, megismételnéd, merthogy nem hallok, mondtam. Erre vagy két métert hátra ugrott, tágra nyílt szemekkel meredt rám, és dadogva kért bocsánatot, majd gyorsan próbált körülnézni, hogy kihez tudna fordulni segítségért. Sose gondoltam, hogy ennyire ijesztő vagyok” – meséli nevetve.
Merthogy Eszter szerint az elfogadás (az önelfogadásé is) egyik legfontosabb kritériuma a humor. Ha valaki szemüveget visel, az természetes, akinek hallókészüléke van, az még ma is csodabogárnak számít. A segédeszköz, ha csak úgy van, rontja az összképet. Viszont ha vicces, az másként kelti fel az érdeklődést. Eszter úgy véli, hogy az elfogadáshoz nagyban hozzájárul egy vicces kiegészítő, egy szép matrica vagy egy felirat az elektromos kerekes széken. „A bemutatón rátettem egy fémkarikát a hallókészülékemre, hogy a hallókészülék-ékszert könnyen fel tudjam helyezni rá. Azóta mindenki észreveszi, és megkérdezi, hogy mi van rajta. Ez így számomra sokkal természetesebb. Amúgy a hétköznapokban általában nem viselek semmi különöset, de most a divatbemutató és a Here We Are csoporttal végzett munka után lehet, hogy ezen változtatni fogok, és belecsempészek egy-két elemet az öltözködésembe, mely a hallásommal kapcsolatos. Szeretnék hallókészülék-ékszert hordani, de amiket a bemutatóra készítettem, azok az én rohanó tempómhoz túl neccesek. Viszont van egy cipő, amit biztosan fel fogok venni: hallókészülék-illesztékek vannak ráragasztva, és tetszik az egyik strandtáska is, ami pedig a szájról olvasásra hívja fel a figyelmet.”
Kerekes székes pas de deux
Az érzékenyítés másik fontos eleme, a láthatóvá tétel mellett, az együttműködés. Például, hogy miként segíthet egy elektromos székkel közlekedő ép társának a jövés-menésben, vagy hogyan támogathatják, egészíthetik ki egymást azok, akik nem ugyanazzal a képességhiánnyal élnek. Eszter például görkorit vetett be az alternatív divatbemutatón, hogy megmutassa, mennyivel akadálymentesebben zajlik egy kerekes székes-görkorcsolyás pas de deux, milyen klasszul meg lehet forgatni a székben ülő freestyle versenytáncost, vagy épp mekkora szolgálatot tehet nekünk elektromos székes társunk, ha engedi, hogy belé kapaszkodjunk.
Máskor egy vak fiúval játszottak el egy rövid történetet: Eszter a hangját adta a sztorihoz, a srác pedig jelelt neki. A látás- és hallásképesség hiányával élők egymásra utaltsága több produkcióban is megjelent, de a mozgásukban korlátozottak és a hiányos érzékszervi képességekkel élők is tökéletesen kiegészítették egymást a színpadon.
Az is a segítő összefogás eredménye, ha a kellő pillanatban elengedjük a másik kezét, vallja Eszter, és hagyjuk, hogy egyedül álljon ki az emberek elé. Volt például egy remegő, ataxiás (az izommozgások koordinációjának zavarából adódó bizonytalan mozgás) lány a bemutatón, akinek a divattervező rezgő ruhát tervezett. Pontosabban olyat, ami maga is remegett, kiemelve ezzel a lány sajátos mozgását. Eszter úgy véli, hogy a társadalomban is nagyon fontos lenne ezeknek az együttműködéseknek a lehetőségeit megtalálni, mert akkor sokkal könnyebb, akadálymentesebb és természetesebb lenne az élet mindenki számára.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
