Csak gratulálni lehet a brit pénzügyi felügyeletnek, hogy három év után feltárták, amit a mozirajongók már régen tudnak, hogy a gigabankok, a nagy biztosítók és a pénzügyi szektor más jelesei bizony manipulálták a piacot a válság előtti években.
Hollywood, ezúttal pár lépéssel a pénzügyi felügyelők előtt jár, amennyiben a krízisfilmek a válságkezelés címén folytatott piacbefolyásolásra is pillantást engedtek. Mégse becsüljük alá a Barclays bankház látványos lemondásokkal színezett mostani botrányát, s a 290 millió fontos (110 milliárd forint!) rekordbírságot se tekintsük afféle extra borravalónak, amit a globális kisvendéglőben randalírozó bankárok hagynak az asztalon az összetört poharak és tányérok ellenértékeként. Óriási a felzúdulás Angliában, a német kormány is vizsgálatot jelentett be a minap, és a Barclays mellett már olyan gigászok is kényelmetlen kérdésekre kénytelenek válaszolni, mint a Royal Bank of Scotland és az HSBC. Ez a sok vizsgálat egyre biztosan jó: a mostani válság kezdetét már kezdjük érteni. A végét azonban még korántsem látjuk, pedig az nem csupán az eszcájgot érintette: sokmilliónyi emberi sorsot tört derékba, s egész nemzetek kilátásait vágta vissza, de az európai kontinens közös jövőképe is emiatt homályos.
Pedig vészmadarakban sosem volt hiány, a legismertebb talán Nouriel Roubini tőzsdeguru, aki már 2006-ban, akkor még egyszerű egyetemi oktatóként, azt mondogatta, hogy nem lesz annak jó vége, ha az emelkedő ingatlanárakra alapozva egyre újabb és újabb jelzáloghiteleket adnak a bankok. Sőt, a befolyó törlesztésekre, mint bevételekre, további légvárakat építenek, vagyis ezeket is értékesítik, immár a másodlagos jelzálogpiacon. Mert ha egyszer esni kezdenek az lakásárak, akkor bedőlnek a hitelek, s magukkal rántanak mindent, ami ezen alapszik. Hiába volt igaza Roubininek, ez akkor senkit sem érdekelt, mert a világméretű piramisjáték egészen addig működött, amíg voltak újabb beszállók, magyarán hitelfelvevők. Ahhoz, hogy egyre újabb és újabb hiteleket lehessen kihelyezni, folyamatosan lazítani kellett a feltételeken, vagyis a hitelvizsgálatokon. De manipulálni kellett a már meglévő hitelek értékelését is. Hogy miben bíztak a bankárok? A pénzügyi kiszolgáltatottságban, abban, hogy ha egyetegyet közülük oda is dobnak majd prédaként, s elvitetik velük a balhét, a politikusok úgysem engednék összeomlani az egész bankrendszert.
Igazuk is lett. Meg pénzük, persze. A 2008-as év után az amerikai adófizetők pénzéből 170 milliárd dolláros mentőcsomagot kapó AIG biztosító 165 millió dolláros bónuszt fizetett ki vezető munkatársainak. Még Barack Obama elnök felháborodása sem volt elegendő, hogy a pénzügyi szektor észbe kapjon. Mert alig pár hónappal később a 10 milliárd dolláros állami segélyben részesített Goldman Sachs fizette úgy a jutalmakat, mintha a támogatás után is járna a nyereségrészesedés. Mégsem voltak hiábavalóak a botrányok, mert ma már a banki bónusz szitokszónak számít, s legalább annyit elért a közvélemény nyomása, hogy állami támogatásból nem illik jutalmat fizetni. De nem ez a harc volt a végső. Ott ugyanis még nem tartunk, hogy a hitelpiac élénkítésére szánt pénzből tényleg hiteleznének a bankok. Az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed dollár-ezermilliárdjai éppúgy a tőzsdeparketten kötöttek ki, ahogy az Európai Központi Bank ezermilliárd eurója is a spekulációt szolgálta. Tudniillik keresni lehetett rajta. Mégpedig sokat. Nagyon sokat. Hogy mikor spekuláltak a bankok az adófizetők pénzével? Amikor a negyedéves gyorsjelentések szerint az alaptevékenységük – értsd: hitelezés, betétgyűjtés – veszteséges volt, az „egyéb” sorokon meg óriási pluszok sorjáztak.
De mielőtt eluralkodna rajtunk a mostanság divatos és mifelénk állami szólamokkal is táplált bank- és bankárgyűlölet, jobb, ha beletörődünk: amit a pénzintézetek mutatnak, csupán a válság tükre. Az európai adósságválság kezelése az elmúlt években jobbára két dologról szólt. Egyfelől, újabb adóssághegyek összehordásáról, amiket ugye az adósmentő csomagok képeznek. Másrészt a banki könyvek politikai manipulációjáról, hogy a várhatóan soha vissza nem fizetendő hitelekből mennyit ismerjünk el már most veszteségnek, s mennyit hagyjunk az utókorra. Vagy legalább a következő parlamenti ciklusra…
A csődbe ment bankokat nem az adófizetők pénzén kell helyrehozni, hanem hagyni kell a bankokat megbukni – százhetven vezető német közéleti személy ilyen és ehhez hasonló szavakkal szólította fel irányváltásra Angel Merkel német kancellárt. A közgazdászok a választópolgárokhoz fordulnak, és arra kérik őket, győzzék meg egyéni képviselőiket arról, „milyen veszélyben van ma a német gazdaság” az eurómentő csomagok miatt. – Azok a döntések, amelyekre Merkelt kényszerítették, helytelenek – jelentik ki nyilatkozatukban a neves közgazdászok, akik szerint Németország túl sok engedményt tett a dél-európai államoknak. Mint ismert, Németország vállalta, hogy az euró-mentőcsomagból megsegítik a spanyol bankokat. Félő azonban, hogy Észak-Európa ereje és pénze is túl kevés a déli bankok megmentésére.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
