Amikor pár évvel ezelőtt Catherine Deneuve nálunk járt az Operabál vendégeként, éppen lomtalanítás volt valamelyik kerületben, amelyben elhaladt az óriási bérelt luxusautó. A francia díva – a szóbeszéd szerint legalábbis – folyton megállítatta az autót és ilyen-olyan kitett bútordarabokat rakatott bele a stábbal. Deneuve asszony odavolt a lomjaiban is fényűző Budapestért. Ma már nem sok értékes darabot találhatna az utcasarkokon, kapuk előtt, viszont annál több szerencsétlen családot láthatna a kupacok felett görnyedezni.

A hozzáértők egyöntetű véleménye szerint vége a lomizás aranykorának.

„Válság van” – tudom meg már a legelső utcasarkon egy szikár, félmeztelen, idősödő férfitól, aki a feleségével matat egy kupacban. „Régebben ki merték dobni az emberek a dolgokat, volt miből újat venni – folytatja a férfi –, de nincs már itt semmi.” Bárkivel elegyedek szóba, hasonló tapasztalatokról számol be, valamint arról, hogy mára „kiürültek a pincék”, meg hogy ha van is valami, azt a tulajdonosok inkább eladják az interneten. Az árujukból élő kereskedőkként azért a legtöbben hozzáteszik: gyere vissza később, talán lesz itt neked valami értékes, vagy hogy: félreteszem neked, ha látok valami használhatót.

Régi budapesti nonszensz, hogy az egyszeri polgár úgy juthat hozzá a mások által kitett „szeméthez”, ha egy harmadik személynek fizet érte. Sokan zúgolódnak emiatt, élősködőknek titulálják a mások lomjain nyerészkedőket, mások viszont úgy gondolják, hogy borzasztó körülmények között keményen dolgozó emberek megalázó fizetségéről van szó.

A különböző kerületekben szórólapo­kon értesítik a lakosságot az éves lomtalanítás időpontjáról. Ez általában pénteki nap, ilyenkor helyezhetjük ki megunt tárgyainkat a járdára, ahonnan másnap a köztisztaságiak elszállítják. Akik ebből élnek, már a hét első felében „munkába indulnak”. A legtöbbször Kelet-Magyarországról, azon belül is Borsodból, Szabolcsból érkező, igen szegény emberek kinéznek az adott kerületben egy szimpatikusnak tűnő utcarészt és lefoglalják: éjjel-nappal felügyelik. Az őrző-védő szolgálat átlag három kapualjra terjed ki az utca két oldalán, de mint megtudom, „megbeszélés kérdése” a többiekkel, hogy meddig terjed egy-egy placc.

Gyuri, fia a 13 éves ifjabb Gyuri és sógora a budapesti Kádár és Visegrádi utca sarkán posztolnak csütörtök reggel. Előző este érkeztek Tiszabőről, az éjjel kirabolták őket, úgyhogy egyelőre 15 ezer mínuszban vannak. Van már viszont egy színes napernyőjük műanyag-asztallal, egy hatalmas fából faragott képük és pár porcelánjuk – Gyuri váltig állítja, hogy hollóházi. Ezt már nekik hozták az itt lakók, ezen kívül csak egy monitort találtak, azon ül Gyuri veje.

Idősebb Gyuri már tíz éve járja a lomtalanításokat, tudja, hogy működnek itt a dolgok és nagyjából mindenkit ismer. Múlt héten a harmadik kerületben volt, jövő héten a nyolcadikba megy. Itt a XIII.-ban is járt már korábban, azért választotta az adott helyet, és mert még nem volt foglalt. Ez az egyetlen szabály: azé a hely, aki előbb odaér – és ezt nagyjából mindenki be is tartja.Gergőék harmadik napja posztolnak a Pozsonyi úton szakadt verdájukkal, abban töltötték az elmúlt két éjszakát. „Itt van egy hölgy, nem láttuk őt, szerintem nem is volt itt, csak mondta, hogy már két hete itt van, mondtuk, hogy jó, akkor ezt a sort elfelezzük.”

A jámbor tekintetű, húszéves fiú Szolnok mellől érkezett a barátaival. Két éve járja a lomtalanításokat. „Otthon nincs munka. Jobb, mintha bűnöznék, nem?” Gergőék, ahogy itt a legtöbben, a vasra mennek: ruhaszárítókat, bojlereket, bútorvázakat gyűjtenek, nemcsak a saját területükről, hanem megveszik a többiektől is. A nagyobb vasakat több körben elhordják a budapesti átvevőhelyek valamelyikére, pár ezer forintot kapnak körönként, a rezet hazaviszik, otthon szétbontogatják, ott adják el. Gergő azt mondja, hogy azért akadnak még kincsek, akár szó szerint is. Az ő legnagyobb fogása egy festmény volt, amin 80 ezer forintért adott túl.

A műértést egyszerű alapokra helyezi: „Az az értékes, ami vásznon van, festve van, és alá van írva”.

Persze sok, nála hozzáértőbb járja a lomtalanításokat: a régiségekkel foglalkozó, a porcelánra vagy éppen könyvre szakosodott seftelők nem foglalnak helyeket, hanem egész nap járják a környéket és megveszik a nekik tetsző árut a kupacokból. Ez utóbbi „kaszthoz” tartozik Gábor is, aki húsz éve kereskedik könyvekkel, állítólag még film is készült róla Könyvfutár címmel. Kínos jelenetbe csöppenek: Gábor megegyezett a placc „gazdáival”, hogy itt csak könyveket gyűjt, de nem bír ellenállni egy videokamerás doboznak. Egy darabig észrevétlen marad a portéka, Gábor könyveket pakol rá, egy ponton túl azonban nem bír a kíváncsiságával, kinyitja a dobozt, amiből egy teljesen ép kamera kerül elő az összes tartozékával. A kupacot felügyelő asszonyság azonnal kiszúrja a dolgot és már kiabál is a túloldalon álldogáló férjének, aki rohan át elsimítani az ügyet. A kamera az övék lett, Gábor szabadkozik, hogy nekik rakta félre, közben szidja magát, hogy miért nem bírta ki, hogy ne nyissa ki a dobozt. A béke gyorsan helyreáll, az asszonyság megerősíti a szövetséget Gáborral, hogy ha bármi könyvet lát, szól.

„Ez a baj – panaszkodik Gábor –, hogy nagyon felhígult a szakma.”

Gyuri – a Visegrádi-Kádár sarok gazdája – is szidja a „beugró lomisokat”, akik miatt a régieknek kevesebb jut. Ilyen alkalmi lomvadász az a fiatal lányka is, aki riadtan kapkodja a fejét a Pannónia utca közepén. Túl nagy a szakasz, amit őriznie kell és nincs benne gyakorlata. Két hete jött fel Miskolcról Pestre a barátaival, egy ismerősnél szálltak meg. Nem volt tervbe véve a lomtalanítás, de ha már itt voltak, beszálltak. Nekik nincsenek kapcsola­taik, akinek kell valamijük, annak eladják. Náluk is a vasra van a legnagyobb kereslet, bár most sikerült éppen túladniuk 5000 forintért egy tévén, ami állítólag működik.

A lomok között sokan matatnak az itt lakók közül is. Az apróbb, értéktelenebb tárgyakért nem kérnek pénzt a kupacok gazdái, főleg idős hölgyeket látok válogatni: hajcsavarókat, műanyag kaspót, táskát visznek magukkal.

A lomisok között is akadnak olyanok, akik leginkább azért jönnek, hogy maguknak gyűjtsenek, ahogy az árkádok alatt egy matracon kuporgó négytagú család, akik három éve járnak fel Miskolc mellől. Anya ruhákat válogat, apa a placcot felügyeli, a két kamaszlányka próbál árnyékba húzódni. Dél van, az év egyik legmelegebb napja.

Nem ők az egyetlen gyerekes család, akikkel összefutok. A kilencéves kislány és tizenhárom éves bátyja szülők nélkül őrzi a Pozsonyi-Katona sarkot. A felnőttek száz méterrel odébb táboroztak le, egy kempingasztalon kínálják portékáikat: az inka díszítésű gipszstukkót, fényképezőgépet, IPM-könyveket. A gyerekek is azt árulják, ami számukra értékesnek tűnhet: játékkártyát, csecsebecséket. Azt mondják, nagyon unalmas ez az egész, éjjel pedig nem tudtak aludni a földre terített matracon.

Pénteken kora délután már jóval nagyobb kupac közepén ül Gyuri a családjával, mint egy nappal korábban. Papucsa, zoknija ugyanaz, megismerem tegnapról, nagylábujja óriási lyukon kandikál ki. Egy ágyon ül, kalapáccsal ütöget számomra azonosíthatatlan alkatrészeket, belsejükből apró rézdarab kerül elő. Fia és veje kábeleket belez, a műanyag borítást késsel levágják, ami alól szintén értékes réz bukkan elő. Kilója 500 forint. Gyuri szabadkozik, hogy nagyon koszos a keze, de hát ez ilyen „piszkos munka”. Egy zacskóban gyűlik a réz, amit majd hazavisznek, a vasra „leszerződtek” valakivel, az jön teherautóval és megveszi tőlük átalányárban, az apró tárgyakat a szolnoki lengyelpiacon értékesítik. Mikor az otthon maradottakról kérdezem, Gyuri keserűen kiabál rá a kis Gyurira: „Na, mondd csak el, mi lett anyáddal!... Az is a lomizás miatt van. Mire hazaértem, már mással volt…”

Rozzant Merci lassít, nincs sok fölösleges szó: „Valami?” „Semmi! Esetleg később”. Korán van, 5-6 körül jönnek haza a munkából az emberek, akkor viszik le a lomjaikat, még pár óra Pesten. „Tudod, mire vágyok? Hogy beüljek a kádba!” – mondja Gyuri, aki napok óta a sarki kocsmába jár vécére.

Hazafelé elcsábulok. Az antik virágtartóra nem vigyáz senki, a szintén régi hatalmas karosszékért viszont fizetnem kell. Az árban benne van a kétkezi házhozszállítás. Az utcán most már lépni is alig lehet, nőnek és szóródnak a lomkupacok, a lakók egyre dühösebbek, a lomok népe elfáradt. Egyre köröznek a vasat gyűjtő teherautók, a kicsit is értékesebb portékák gazdára leltek a vasalódeszkáról és más alkalmi kirakatokból. A vonatok, roncsautók lassan hazaviszik a lomisokat, hogy aztán jövő héten újra kezdődjön minden.

„Találkozunk a jövő héten a Baross utcában” – búcsúzik tőlem Gyuri. Ő ott lesz, én miért mennék.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!