„Miért van szükség nemzeti légitársaságra?” – teszi fel a kérdést az alig két hónappal ezelőtt, 2011. december 5-én Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter által bemutatott „Fehér könyv – a Malév örökségéről” című kiadvány. A válasz: azért, mert „a Malév-csoport mintegy 2600 embernek ad jelenleg munkát. Több mint 500 hazai vállalkozásnak rendszeresen megrendelést biztosít, mintegy 6 milliárd forintot fizet ki a kis- és közepes vállalkozásoknak". A Malév megszűnésével körülbelül 450 milliárd forint azonnali egyösszegű fizetési kötelezettséget keletkeztetne, ami a költségvetési hiánycél tartása szempontjából kritikus következményekkel járna – állapította meg két hónappal ezelőtt a felelős minisztérium.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung című német konzervatív lap a Malév leállásának apropóján emlékeztetett, hogy néhány napja ment tönkre a Spanair spanyol és a Cirrus Airlines német légitársaság is, a folyamatnak pedig koránt sincs vége, hiszen már látható, hogy a következő válsággócpont India lesz. A Malév működésének felfüggesztése kapcsán a Le Figaro című francia napilap hétvégi számában arról ír, hogy befellegzett a kis nemzeti légitársaságoknak. - Túl kicsik a nemzetközi piacon, a belső piacon pedig a fapadosok konkurálnak velük – mondta a lapnak Bruno Goutard, az Euler Hermes hitelbiztosító szakmai tanácsadója.

Cargodombi hajnal

Karcagi László

– Megjött Uborka – a bejelentésre, mintegy varázsütésre egyszerre mozdul a társaság. Harminc ember áll a dombtetőn. Fejükön csuklya, az arcuk elé tekert sál mögül jóformán csak a szemük látszik ki. Csikorgó hideg van, a sarkvidéki fagyot lehelő keleti szél áthatol még a vastag dzsekiken is. Hirtelen szemük elé kapják a nyakukban lógó fényképezőgépeket. A teleobjektívek ugyanabba az irányba merednek. Egy Malév-gépet követnek, amint finoman leereszkedik a repülőtér betonjára. Akkor még nem sejtették, hogy ez lesz az a gép, amelyik két nappal később új állomáshelyére vezeti a Malév-flottát, ahogy a pilótája mondta, a „fekete sereget”.

A spotterek (repülőgép fotósok) szemében a légi jármű nem csupán közlekedési eszköz, hanem személyes tulajdonságokkal rendelkező valami. Ezért adnak nevet neki. Nóra, Cecília, Béla, Aladár – az elnevezések a gépek lajstromjelének utolsó betűjéből származnak. Hogy az éppen most leszállt HA-LOU-t miért pont Ubor­ká­nak keresztelték, arra a spotter­törté­ne­lem homálya borít fátylat.

Hétköznap reggel van, mégis a szokásosnál többen jöttek ki ide a Liszt Ferenc repülőtér 13 kifutójának pályaküszöbénél lévő úgynevezett Cargo­dombra. Több érdekes gépet is vár a repülőtér. Ezek közül is a favorit egy AN-12-es négy csillagmotoros orosz teherszállító, amelyből már csak nagyon kevés repül a világon. Délután jön még egy iráni gép is, ez is afféle spotterunikum. És hát bőszen fotografálják a beérkező Malév-gépeket is. Arra számítanak ugyanis, hogy ha – akkor még feltételes mód volt a mai bizonyosság – bedől a cég, akkor az utolsó napokban készült képek igazi spottercsemegének számítanak majd.

A spottereknek pontosan ismerik a repülőtér menetrendjét. Samu Ádám, a magyar spotterek közösségi honlapjának, az AIRportal.hu-nak alapító főszerkesztője ezt azzal magyarázza, hogy az inter­ne­ten ma már minden polgári repülési információ fellelhető, ha az ember tudja, hol kell keresni. A spotterek zsebéből kikandikáló antennák olyan vevőkészülékekhez tartoznak, amelyek a ferihegyi közelkörzet hullámhosszára vannak hangolva. Ezen hallgatják a pilóták és a légiforgalmi irányítók párbeszédét, amiből pontosan ki tudják kalkulálni, hogy melyik gép mikor érkezik.

A Cargodomb tizenöt-húsz méterrel emelkedik a ferihegyi lapály, és a repülőteret körbeölelő 3 méter húsz centiméter magas szögesdrót kerítés fölé. Ha keletről fúj a szél, szemmagasságban húznak el előtte a leszálló gépek. Nyugati szélirány esetén, amikor többnyire a 31-es jobb pályát használják landolásra, átlósan a repülőtér másik végében lévő Spotterdomb a legjobb fényképező hely. A Spotterdomb a Cargodombnál földtanilag sokkal fiatalabb képződmény: az új ferihegyi terminál építésekor kitermelt föld nagy részét a Budapest Airport a spotterek kérésére a 31-es pályaküszöb közelébe hordatta, ezzel mesterséget hegyet épített a hobbifotósok legnagyobb örömére. – Ebből is látszik, hogy nagyon jó a kapcsolat a közösségünk és a repülőtéri hatóságok között – mondja Samu Ádám. – Amikor legutóbb Ferihegyen is bemutatkozott az Airbus 380-as óriásgépe, akkor a meginvitált ötven spotter a pálya széléről fotózhatta a monstrumot.

Amikor nincs ilyen kivételes alkalom, akkor a hobbifotósoknak keményen meg kell küzdeniük minden egyes felvételért. A két dombon kívül még 8-9 fényképezőhely van a repülőtér körül. Néha térdig érő sárban kell gyalogolni a felszereléssel, no meg a létrával. Mert még az öreg spotter is félkarú óriás a segédeszköz nélkül, amire fölmászhat, hogy átfényképezzen a drótkerítés felett.

Samu Ádám úgy saccolja, hogy körülbelül száz főre tehető a hazai spotterek kemény magja. Ők hetente többször is kijönnek Ferihegyre. Hozzájuk csatlakoznak még több százan, akik ritkábban hódolnak hobbijuknak, és vannak, akik csak fotókat nézegetni járnak az AIRportal.hu-ra.

De mi az az erő, amelyik hóban, fagyban, vagy éppen rekkenő hőségben a repü­­lőtér kerítéséhez vonzza ezeket az embereket, akik képesek napokig ott dekkolni, akár egyetlen fotóért is. – Ehhez kell agylövés – ismeri el Bodorics Tamás (Bodi). A most 22 éves spotter kilencéves korában utazott először repülőgépen. Először csak azért járogatott ki Ferihegyre, hogy repülőgépeket nézegessen, utána már hozott magával fényképezőgépet, kezdetben kicsikét, aztán egyre nagyobbat. Most éppen ott tart, hogy a Malév- pilótaiskolában letette a kisgépes vizsgákat.

Privát pilóta lett, azt mondja, meg sem áll addig, amíg nagy gépes pilóta nem lesz belőle és utasszállítókat vezethet. Ez is csak olyan szenvedély, mint a többi – magyarázza Tamás. – Van, aki bélyeget gyűjt, van, aki modelleket épít. A spotterkedésnek is több ága van, némelyek nagy hajókra vannak rákattanva, mások vonatokat vagy kamionokat fényképeznek. De a repülőgép-fotózásnak is többféle alfaja van. Egyesek például lajstromjeleket gyűjtenek. Arra hajtanak, hogy a lehető legtöbb légitársaság gépéről legyen fotójuk. Mások a fotók minőségében lelik örömüket, de talán a legtöbben különleges vagy régi repülők fotóit gyűjtik. Akadnak továbbá, akik csak levegőben lévő gépeket fényképeznek, mások a földön gurulókra koncentrálnak.

Megtudom, hogy a régi gépek szerelmeseinek Ukrajna és Oroszország a kedvenc célpontja, mert itt még üzemelnek igazi szovjet matuzsálemek is. De aggastyán korú repülőt a Közel-Keleten és Afrikában is lehet fotózni. Szalmási Szabolcs például egyik kedvenc képét Sharjahban készítette. Egy nagyon öreg ghánai teherszállítót fotózott felszálláskor, amikor levált a gépről a hajtóműborítás. A pilótákat nem nagyon zavarta, Afrikában másképpen viszonyulnak a repülésbiztonsághoz. A magyar spottereket a világ legjobbjai között tartják számon.

2009-ben és 2010-ben is magyar nyertese volt az Airliner World magazin fényképpályázatának. Kisgergely András 2000-ben, Párizsban készített képe pedig bejárta a világsajtót: közvetlenül a tragédia előtt fotózta a már égő Concorde-ot.

– Nem éppen olcsó hobbi ez – pendítem meg Bodorics Tamásnak, amikor lepakolunk az új megfigyelőponton. – De nem ám! Itt mindenki nyakában több százezer forintos vagy milliós fotóscucc lóg. A legdrágábbak mégis a külföldi túrák. Legtöbbször összeállunk páran és külföldi repterekre megyünk fényképezni. Euró­pában kedvelt célpontok Zürich, Amszter­dam, Párizs. De aki teheti, távolabb is utazik, Ausztráliába, vagy a Holland-Antillákra, ahol a világ egyik legszebb és talán legveszélyesebb repülőtere található, a St. Martin. El tudja képzelni, hogy valaki egész hetet tölt a Holland-Antillákon és el se mozdul a repülőtér környékéről?

Délután négy óra van, hazafelé készülődünk. Eredményes nap volt, sok kép készült, csak amiért a többség eleve kijött, az Antonov-gép nem érkezett meg. De senki sem szomorú. A világ legnagyobb teherszállító gépére pár éve három teljes napig vártak a spotterek Ferihegyen, de akkor végül csak megjött az is.

Péntek óta még a jól értesült spotterek sem tudják, jön-e még erre valaha.

Elrepült a flotta

Tegnap kora reggel a Liszt Ferenc Repülőtér 2B érkezési szintjén négyen is szenderegnek a padokon, csak egy szőke elegáns hölgy sétál fel-alá egy szál rózsával a kezében. Malév-stewardess. Azazhogy az volt tegnapig. Most a párjára vár. Ő pilóta. Azok egyike, akik visszavitték az írországi Shannonba, a lízing céghez a csődbe ment Malév-gépeket. Az érkezési táblára pillantok: zöld a lámpa, a shannoni járat 7.30-kor leszállt. Nyílik az ajtó, jön a „fekete sereg”. Ők hívták így magukat. A pilóták kezében fekete táska, arcukon fekete bánat. Ez volt a sötétkék orrú Malév-gépekkel az utolsó útjuk. Akit megszólítok, hogy beszéljen erről az útról, csak legyint, vagy egy cifra szóval mondja el, milyen érzés ez. Végül az egyikük, Radnóthy Zsolt belefog: – Szörnyű volt látni, ahogy ott álltak egymás mögött a repülők. Éppen úgy érzem magam, ahogyan kinézek. Nem aludtam 24 órája. Tegnapelőtt még Rómában voltam, aztán berendeltek, erre az utolsó „feladatra”. Nem tudom, hogyan lesz tovább. Elszegődnék-e Kínába gépet vezetni? Én szeretnék itthon maradni, de a kényszer az nagy úr.

Együtt nézzük a szomorú arcokat, a Kárpáti családdal, ők mind az öten a repülőtéren aludtak, annak ellenére, hogy tanácsolták nekik: jobb lenne a szálloda. Most a reggeli kávéjukat kortyolgatják a kemény várótermi pad után már a presszó kényelmes foteljei­ben. Hol a csomag? Ott – mutat az apa a padok felé –, a többiek vigyáznak rá, ők is itt töltötték az éjszakát. Azután váltunk, és ők jönnek kávézni. A család a nagylányt, Reginát kísérte ki: – Malév-jeggyel utaztam volna tegnap Amszterdamba, de leálltak… Átírták a hajnali Air France-gépre, ám a hó miatt azt is törölték. Márpedig el kell jutnom mielőbb Miamiba! Hajón fogok dolgozni, már ha megvárnak. Szállodás voltam, felmondtam az állásomat, nem kis pénz ment el a repülőjegyre, a biztosításra, de ha így megy, lehet, hogy az új munkám is odaveszik.

Kárpáti úrral később újra összefutunk, újságolja: a lánya végül feljutott egy Air France-gépre, mehet Miamiba.

Kilencre jár az idő. A 2B-n az indulásnál már kinyitott a Malév-iroda. Előtte akadálypálya szalagból, mellette féltucatnyi rendőr. Szombaton már nincs nagy tolongás a Malévnél, három perc alatt bejutok a három ügyintéző hölgy egyikéhez, akitől a tegnapi rohamról, az utasok lehetőségeiről tudakozódnék, mint újságíró. Kurtán utasít el: – Én még Malév-dolgozó vagyok, nem nyilatkozhatok… Aztán csöndben marad.
Ez a csönd, ez volt a leginkább szokatlan pénteken. Itt repülőgépek zajához idomul minden, hatvanhat éve igazodnak, megszokni nem sikerül.

Február harmadikán kegyetlen volt a majdnem csendre ébredés.

Nem volt váratlan, de sokkolt. Lefekvés előtt hallgatták a híreket a malévesek, sok szól róluk, kevés a szívet melengető. De a bajban könnyű a jót meghallani: megmentő tervekről szóltak, s arról, szinte kész a megoldás, 2600 maléves pályáját, a repülőtér dolgozóival és a beszállítókkal együtt harmincezer ember munkahelyét nem kockáztathatják. Hitték, vagy csak hinni szerették? Már nem lényeges. Csütörtökön még aludtak, ha ugyan…

Péntek? Szokásos félmosolyos kezdet. Hanem a maléves kártyát forgathatták, mutogathatták a gépnek, hat órakor már nem működött. Nem engedte a dolgukra őket, ekkor, innen tudták meg, Malév nincs, és ők sem malévesek többé.

Ennyi? Ennyi volt? Volt család, ahol asszony, férj és a két gyerek is itt dolgozott. Más időben, a közös családi ebéd álomnak tűnt. Mától lehet közös reggeli, ebéd, vacsora is. De így? A gép dacolt, nem engedte be őket, csak padra rogytak, hogy rossz álom ez, valaki csípje meg őket, történjen valami. De nem történt, megnyúlt az idő, amit nem kell ügyesen kiporciózni. Voltak könnyek is, nem segített azon repülőtéri kollégás vigasz, hogy ne sírj, nyugodjál meg. Szívből jött, igaz is volt, de magukért is aggódtak. Holnap ki kit vígasztal? És akadt düh is, miért csináltak bohócot belőlük, miért nem szóltak? Nyugtatta őket a vezérigazgatói üzenet, hogy minimalizálni akarták a veszteséget? Gyógyír volt később az állománygyűlés? Az utolsó utáni pillanatig kitartottunk, életünk a Malév, mindent megpróbáltunk, de nincs tovább. Nyugtatta őket, hogy a pilótákra szükség van, és ők is, ha együtt maradnak, újra kezdhetik. Hihették?

És csak jöttek az utasok, nyűgösen, kialvatlanul, reménykedve, hó ne essen, zűr ne legyen. Jöttek a hírre, a Malévnál a beléptetés hét óráig szünetel. Néhány óra az semmi, vártak. Látták, rendőrök érkeznek. Miért? Nem tudakolták, nem dolguk. Vártak, ezernyi megértő ember.

Nem csodálkoztak, mentek, ahová küldték őket. Maradt a megértő nyugalomból, amikor a jegyükért cserébe igazolást kaptak, 45 napon belül a jegy árát visszakaphatják. Ők csak egy élménnyel, nem munkával lettek szegényebbek. Türelmesek voltak, amikor egyik gépről leszedték, másikra átrakták őket, majd vissza. Jutott az empátiából, amikor vigasztalták őket, mindent megpróbáltunk, de nincs hely, nem megy. Értesítjük, ha három napon belül valamilyen társaság valamilyen gépével elrepülhet. Mentették a menthetőt, magyarázták a magyarázhatatlant a pult másik oldalán. Volt, ki gyorsan kapcsolt, Malév-jegyes utasokat tízezer forintért Londonba, Dortmundba, Nápolyba, Brüsszelbe vitte. Hosszan kígyózott a sor Wizz Airnél, az élet ilyen: ami az egyiknek dráma, a másiknak lehetőség az üzleti sikerre.

Délutánra minden rendeződni, nyugodni látszott. Vakuk villogtak, megannyi törölt járat a kijelzőn, meg kell örökíteni. A rendőrség, a sajtó eseményt szimatolva kitartott. Utas már alig jött, csak telefonvonalak égtek: mi lesz holnap, indulnak-e gépek? Talán.

Ez a talán hozta szombaton Nagyváradról Marian Halaszt is, aki csak törve magyarázza magyarul: – Párizsba készült a dzsúdó Világkupa-versenyre és itt derült ki ma reggel, hogy Malévvel nem utazhat. Más társaságnál kellene jegyet vennie, de az sokkal drágább. Lehet, hogy hazautazik, nem Párizsba. A magyar versenyzőknek tegnap sikerült Bécsből utazniuk, két órával később Marian Halasz is azt újságolja: 250 euróért kapott végül jegyet – a Wizz Air gépére.

A Malév-beszállókártyákkal ugyan nem, a BKV jegyekkel azonban meggyűlt a baja annak a francia párnak, akik városba tartó a reptérbuszon nem tudták érvényesíteni megvásárolt bilétáikat: a járművön sem a jegykezelő automaták, sem a megállót jelző táblák nem működtek. Ők még nem tudják, sok a hasonlóság nálunk Malév és BKV között. 

(G. Z.–K. O.–V. G. P. )

Lapzárta

Valahogy úgy alakult, hogy ott voltam a születésnél. Amikor 1987 februárjában a Malév úgy döntött, hogy az addig inkább csak üzemi lapként működő újságjából egy igazi fedélzeti magazint csinál – s megbízott ezzel egy profi kiadót, az IPV-t –, akkor én lettem az első főszerkesztő. Talán egy évig voltunk együtt.

Aztán elkerültünk egymástól. Húsz évvel később megint valahogy úgy alakult, hogy újra összetalálkoztunk. Ismét február volt, 2007 februárja, amikor cégünket, a Geomédiát választotta a Malév legújabb társául az akkor éppen Horizonnak keresztelt fedélzeti magazin kiadására. Ismét főszerkesztő lettem. A „kicsike” addigra már egy százoldalas, büszke magazinná cseperedett, angolul és magyarul is anyanyelvi szinten beszélt. Egymásra találásunk öt boldog éve következett. Ám most pénteken tragikus hírt kaptunk: „reggel hat órakor, 66 évnyi folyamatos működés után leállt a Malév”. Ami azt jelenti, hogy megszűnt a Horizon is, nincs többé fedélzeti magazin.

Valahogy úgy alakult hát, hogy itt vagyok most, az elmúlásnál is. És megint február van. Csakhogy huszonöt évvel ezelőtt, meg öt évvel ezelőtt is tudtuk jól: a februárt gyönyörű tavasz követi majd, most azonban reménytelen tél van. Fagy. És halál.

Szücs Gábor