Meccsnapon nagyon nehéz vagy lehetetlen forradalmat csinálni – de általában ez nem is cél. A politikának elegendő, ha a szurkolók kemény magját mozgatja, és székházostromkor vagy népszavazáskor bevetheti az ultrákat. A Fradi-belháború mögött most Fidesz–Jobbik tuszakodás sejlik fel.
Amikor a Debrecen elleni meccsen a Fradi-ultrák egymásnak estek, úgy tűnt, csak az történt, amire számítani lehetett: a két balhés csapat a stadionon belül csapott össze. Mármint a mellékesen Fidesz-alelnök Kubatov Gáborhoz végig hű bentiek (Halhatatlanok) és a vénaszkenner elleni tiltakozás miatt korábban kivonult (kitiltott), ám most visszatért ultrák, a Tábor. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A rivális ultrák közötti leszámolás hátterében ott lehetnek az őket mozgató politikai csoportok érdekei. A politika és a foci kapcsolata nem mai és nem magyar jelenség. Csak amíg máshol az ultrák általában a stadionon belül fejezik ki véleményüket, nálunk aktívan részt vesznek az utcai politizálásban is.
Amikor tavaly a Fradi B-közép a klubvezetéssel egyezkedett a visszatérésről, az egyik legbefolyásosabb szurkolói honlap megkérdezte az olvasóit: folytassák-e a tárgyalásokat, vagy a szigorított ellenőrzés miatt továbbra is maradjanak távol a stadiontól? Az eredmény sokakat meglepett: a Tábor többsége a visszatérésre voksolt. Az említett orgánum tulajdonosa viszont továbbra is a távolmaradás mellett érvelt.
Jön a jobb!
A háttérben sokan a Jobbikot és az egykori Fradi-ultrát, ma jobbikos parlamenti képviselőt, Szilágyi Györgyöt sejtették. Mint mondták, Szilágyi a Fidesz-alelnök Kubatovot az általa irányított klub szurkolóinak befolyásolásával gyengítené. Egy másik, a Fradi belső életével foglalkozó blogon eközben kellemetlen kérdéseket tettek fel Hamberger Ádámnak, a Fradi vezérszurkolójának.
A szerző azt firtatta: abban, hogy a Tábor vezetői nemet mondtak a klub ajánlatára, volt-e szerepe annak, hogy Ádám édesapja jobbikos aktivista? Igaz-e, hogy jobbikos ösztökélésre vonultak a netadós tüntetés idején a Hősök teréről a Fidesz-székház elé? Igaz-e, hogy a rendezvényeken a Jobbikhoz köthető cégek adják a színpadtechnikát és a hangosítást? Hamberger akkor nem válaszolt a kérdésekre, de most, a megállapodás után interjút adott a 24.hu-nak, és azt mondja: sem a távolmaradással, sem a visszatéréssel nem volt politikai céljuk. „Eddig azt kaptuk, a Jobbik miatt nem megyünk vissza, aztán azt, hogy a Fidesz miatt nem megyünk vissza, most pedig, hogy a Fidesz miatt térünk vissza. Nem hiszem, hogy attól lesz valaki Fidesz-szavazó, mert megegyeztünk a klubbal” – tette hozzá Hamberger.
Harc a B-középért
Idehaza a Fradinak volt először szervezett szurkolócsoportja. A múlt század húszas éveiben a stadion B lelátóján ülő csoportról kapták a nevüket: B-közép. A Ferencváros szurkolói hagyományosan a kispolgárságból, kisiparosokból verbuválódtak, és különösen az ’50-es évektől kezdve elég erős volt körükben a kommunistaellenesség.
A rendszerváltás után valószínűleg az egyre radikálisabbá váló politikai közhangulat hatására is felerősödtek az antiszemita, rasszista hangok a Fradi-táborban. És mivel a pocsék foci miatt folyamatosan fogytak a valódi szurkolók, fokozatosan lett hangosabb a B-közép. „Európa legtöbb részén kiröhögnének egy ilyen 3 ezres társaságot: ott alkalmanként több tízezer ember jár a meccsekre, döntő többségük konszolidált, futballszerető polgár. A probléma az, hogy nálunk ez a réteg távol tartja magát a stadionoktól, így a szurkolás megmarad egy szubkulturális jelenségnek” – magyarázza Somogyi Zoltán szociológus, maga is nagy futballszurkoló. Szerinte a politika nálunk nem akar üzletként tekinteni a focira. Márpedig, ha nem így tekint rá, csupán állami pénzt öl bele, akkor a szurkolói minőség nem lényeges szempont.
Az ultrákban rejlő politikai potenciált először a MIÉP igyekezett kihasználni. A kilencvenes évek végén – mesélik – több volt a MIÉP-matrica a stadionban, mint a Fradijelkép. Ezt ellensúlyozandó lett 1999-ben a Fradi elnöke a kisgazda Torgyán József. Ma már elmondhatjuk: neki nem sikerült mozgósítani a törzsszurkolókat, az ő személye miatt valószínűleg egyetlen fradista sem lett kisgazda. (Az úgynevezett 2-es szektor volt a Fradi-drukkerek kemény magja. Vezetője éveken keresztül a Hypós Feriként elhíresült, évekkel ezelőtt meghalt Karsai Ferenc volt. A 2-es szektorhoz tartozott többek között Szilágyi György és Tömör-Tones Zsolt, aki később a Jobbik sportkabinetjének lett a vezetője, de itt szurkolt Kubatov Gábor is.)
Az igazi fordulat 2006-ban következett be. A tévészékház ostrománál nemcsak a radikális ferencvárosi ultrákat, hanem más szurkolói csoportok képviselőit is ott láttuk a Szabadság téren (köztük például az Újpest egykori legendás játékosát, Urbán Flóriánt). Az egymással rivalizáló ultracsoportok a napi politikában találták meg a közös hangot. Bár ezt azóta minden érdekelt fél tagadta, az akkori ellenzék két legerősebb pártjának (a Fidesznek és a Jobbiknak) is kapóra jöttek ezek a radikalizálódott szabadcsapatok.
Az ultrák később számos politikai megmozduláson játszottak aktív szerepet. Ott voltak az összes melegfelvonuláson, „bevetették” őket a Ligetvédők és a népszavazást kezdeményező szocialisták ellen is. Ennek ismeretében talán könnyebb megérteni a Fradi-pályán a múlt héten történt leszámolást, vagyis azt, hogy korántsem mindegy, ezek a viszonylag könnyen mozgósítható figurák mikor melyik politikai oldal mellett állnak.
Usztasák, orániaiak és katalánok
Az, hogy a foci benyomul a mindennapi életünkbe, és a politikusok ezt igyekeznek kihasználni, sem nem új, sem nem magyar jelenség. Elég csak kimennünk egy Dunaszerdahely (DAC)–Slovan Bratislava mérkőzésre, ahol a szlovákiai (és sokszor anyaországi) magyarok feszülnek egymásnak a szlovákokkal. Hogy egy-egy ilyen meccsen időnként magyar politikusok is feltűnnek, ma már nem újdonság. És bár a könnygáz és a rendőrattak itt is megszokott, mindez semmi ahhoz képest, amit déli szomszédainknál jelent egy kiadós szerb–horvát focimeccs. A belgrádi Crvena Zvezda (Vörös Csillag) ultrái a délszláv háborúban edződött parancsnokok irányításával harcolnak – a szó szoros értelmében – a horvát Dinamo Zagreb szurkolói ellen. Az egyik oldalon a „szerb mészárosok”, a másikon a horvát „usztasák és fasiszták” aprítják egymást. A számos halálos áldozatot is követelő összecsapások mögött minden esetben ott van a két nép, a két tábor ellenségeskedése, amelyet politikusaik fűtenek évtizedek óta.
És mindez semmi ahhoz képest, amit a hagyományosan katolikus glasgow-i Celtic és a protestáns Rangers szurkolói adnak elő évtizedek óta. Itt a napi politikát a vallási fanatizmus, afféle törzsi villongások egészíti ki. Mindennaposak az utcai csaták, volt, hogy egy fiatal férfit akkor lőtt le nyílpuskával egy narancsszínű mezbe öltözött Rangers-szurkoló, amikor kilépett egy Celtic-kocsmából. A narancs Orániai Vilmost jelképezi, aki 1688-ban véget vetett a katolikus monarchiának. Egy Old Firm (vagyis a Celtic–Rangers derbi) egyszerre szól a bajnokságról és a brit fennhatóság elleni évszázados küzdelemről.
Amikor a katalán elnök kikiáltotta a tartomány függetlenségét, sokan felszisszentek: mi lesz az év legnagyobb spanyol focieseményével, a Barcelona–Real meccsekkel, ha a katalánok elszakadnak Spanyolországtól?
Az, hogy a Barca a függetlenség szimbóluma lett, a közismert Real-szurkoló Franco tábornoknak köszönhető. A spanyol diktátor az 1939-es polgárháborúban végeztette ki a klub baloldali vezetőit és szimpatizánsait, amikor bevette Barcelonát. A gránátvörös- kékek ettől kezdve lettek a katalán nemzeti érzés megtestesítői. Egy Barca–Real meccs attól kezdve felért egy százezres utcai tüntetéssel. Csakhogy Franco nemcsak kegyetlen, hanem pragmatikus politikus is volt. Rájött, hogy ha a katalánok a stadionban szidják és kívánják a halálát, akkor nem vonulnak az utcára. Erről írta jóval később a világhírű olasz író, Umberto Eco, hogy a futball politikatörténetének legnagyobb kérdése az: vajon lehet-e forradalmat csinálni meccsnapon?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!