- Az egészségügy olyan, mint a pókháló – minden remeg
- 6 ezermilliárdot kellene költeni évenként a pályára állásig
- A hálapénz a rák, az egyetlen gyógyszer: a teljes átalakítás

 
VH, 2018. január 13.

Nagy felzúdulást keltett a héten egy fiatal nő kétségbeesett posztja a legnagyobb közösségi oldalon. Azt írta: négy évet kell várnia, hogy súlyos endometriózisát műtéttel gyógyítsák meg. Bár néhány nappal az írás megjelenése után az illetékes Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) cáfolta, hogy az adott betegségre ilyen hosszú várólista lenne (sőt az is kiderült, hogy a hölgynek azért kellene ilyen sokáig várnia az adott beavatkozásra, mert egyetlen orvoshoz ragaszkodik, annak a „táncrendje” viszont valóban hosszú időre betelt), a lényegen ez nem változtat. A magyar egészségügy – várólistástul, hálapénzestül, orvoshiányostul – gyógyíthatatlan, de legalábbis nagyon lassan gyógyuló beteg.

„Hogy léteznek várólisták, önmagában nem probléma – ez a lehető legigazságosabb megoldási módja a műtétek időzítésének, amennyiben a betegek többen vannak, mint amennyit azonnal el tudnak látni. Teljesen normális, hogy egy tervezhető, nem sürgős műtétre néhány hónapot várni kell. Az viszont baj, ha évekkel később kerül sorra a páciens, mert ennyi idő alatt a betegség súlyosbodhat, az életminőség jelentősen romolhat. Ráadásul egy egységes állami egészségügyben megengedhetetlen, hogy az egyik helyen néhány hét, a másikon több év legyen a várakozási idő” – magyarázza Kovácsy Zsombor.

Az egészségügyi szakjogász szerint azonban egyértelmű, hogy a várólisták bevezetése előtt sokkal igazságtalanabb és átláthatatlanabb volt a helyzet – korábban az orvosok a zsebükben, kockás papírokon vezették a saját „várólistájukat”.

„Gondolhatjuk, hogy ezeken milyen szempontok szerint alakult a sorrend. Ez nagyon korrupt rendszer volt, csak a résztvevők jóindulatán múlt, kit mikor vizsgáltak, operáltak. Mióta a várólisták nyilvánosak, jóval körmönfontabb módon lehet csak belenyúlni a rendszerbe” – teszi hozzá. A betegek az interneten személyes kódszámok alapján követhetik, hogy éppen hol állnak a listán: feltűnik, ha nagyot változik a sorrend.


Egy év belefér

A várólistarendszer 2007 óta nyilvános, azóta látszik, hogy milyen óriási problémák vannak helyenként, mert a fő gond, hogy nagyon nagyok az egyenlőtlenségek az egyes kórházak között. Ugyanakkor Kovácsy Zsombor arra figyelmeztet: bár a várólisták elég jól tükrözik egy egészségügyi rendszer ellátási folyamatait, de félreérthetőek, ha felszínesen vizsgálják az adataikból összeálló képet. Egy várólista azért is lehet hosszú, mert nincs elég kapacitás, nem fordítanak elég pénzt az ellátásra, de előfordulhat az is, hogy egy neves sebészre vár mindenki, akár hónapokat vagy éveket (lásd az említett endometriózisos esetet). A szakértő szerint – bár műtéte válogatja, hogy mennyi ideig lehet húzni a dolgot – 6–12 hónap között van az a tűréshatár, amit egy nem sürgős beavatkozás esetén tolerálni lehet. Úgy gondolja, az államnak garantálnia kellene, hogy bizonyos időhatárokat nem lép át. Álláspontja szerint a magyar átlagos várakozási idők nem rosszak, a többéves várakozást jelentő kilengéseket viszont csillapítani kellene. Szerinte a központosított egészségügynek éppen az lehetne a dolga, hogy átirányítsa a betegeket azokról a helyekről, ahol nagyon hosszú a várólista, oda, ahol pluszkapacitások vannak. (Tény, a magyar betegek nem szívesen utaznak több száz kilométert egy műtétért, de a lehetőséget fel lehetne nekik ajánlani.) Ennek a megoldási lehetőségnek akadálya lehet, ha a betegek ragaszkodnak a saját orvosaikhoz.


Tüneti kezelések

A kormány az úgynevezett várólista-csökkentési programban 2014 és 2016 között összesen 12,2 milliárd forintot költött a legnagyobb várakozási idejű műtétek felgyorsítására, tavaly és idén 5-5 milliárd forintot szántak erre a célra. „Az utóbbi években a kormány többször utalt ki egyszeri nagyobb összegeket a várólisták csökkentésére.

Ezek akkor alkalmasak várólisták rövidítésére, ha a problémát ténylegesen a pénzhiány okozta. A kórházak ugyanis a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) által fizetett pénz alapján állítják be a műtéti gyakoriságot. Ennek a pénznek van egy plafonértéke, vagyis nem kapnak többet akkor sem, ha több műtétet végeznek. Az is igaz, hogy a NEAK a keretet nem műtétenként határozza meg, tehát a kórháznak van bizonyos mozgástere a beavatkozások számának meghatározásában.

A pénzinjekciók hasznos tüneti kezelések, és hangulatjavításra, a betegek biztonságérzetének fokozására jók, de ha a hosszú várakozási idő okait nem szüntetjük meg, a lista újratermelődik” – értékeli a programot Kovácsy Zsombor és hozzáteszi: az orvoshiány miatt az egészségügy már most is csúcsra van járatva, mindent nem képes megoldani a pénz.

„Az egészségügy olyan, mint egy pókháló. Bárhol ragadom meg, megremeg az egész – mondja dr. Kunetz Zsombor egészségügyi szakértő, sürgősségi szakorvos. – Csökkenteni akarom a várólistákat? Azt nem tehetem anélkül, hogy az egészhez hozzányúlnék. Tehát olyan nincs, hogy adok ennyi meg ennyi pénzt a várólisták csökkentésére, de a többi részt békén hagyom. Tudomásul kell venni, hogy mindez számos érdeksérelemmel, következésképpen politikai áldozattal jár. A politika pedig csak bele-belepiszkál a rendszerbe, gyökeres megoldást eddig senki nem akart.” Szerinte nem igaz az a közkeletű vélekedés, hogy az egészségügyi reformok kizárólag a rendszer haszonélvezői, az orvostársadalom felső 10 százaléka miatt hiúsulnak meg. „A 9 millió beteg legalább akkora ellenállási tényező. Ők azok, akiknek meg kellene érteniük és el kellene fogadniuk, hogy semmi sincs ingyen. Mi hozzászoktunk ahhoz, hogy mindig van sor, de azt ügyeskedéssel, némi csúszópénzzel ki lehet kerülni. Ezzel persze csak azt érjük el, hogy akinek valóban szüksége lenne sürgős műtétre, és nincs pénze, az hátrébb sorolódik.”

Dr. Kunetz szerint, amíg ezt a furcsa „vegyes finanszírozást” nem rakjuk bele egy működő szisztémába, addig minden marad a régiben. Például, ha képesek lennénk elfogadni, hogy a befizetett járulékaink után legyen egy stabil és megbízható alapellátás, de ami azon felül van, azért fizessünk. „Milyen természetesnek vesszük, hogy a háziorvosi ellátás jár, miközben egyre több településen évek óta nincs is háziorvos! A politikusoknak nem azt kellene ígérniük, hogy ha rám szavazol, megoldom az egészségügy problémáit, hanem hogy találjunk ki valamit például a háziorvosi rendszer helyett, mert az még mindig jobb, mintha az egész ránk omlik” – mondja a szakértő.


Magándiagnózis, állami műtét

A politikai „belepiszkálás” egyik eleme volt, amikor egy 2013-as törvénymódosítást követően az egészségügyi szolgáltatások után már nem kellett személyi jövedelemadót fizetni, ezzel ösztönözve például a munkáltatókat, hogy egészségbiztosítást és szűrővizsgálatokat adjanak a cafetéria-rendszerben a dolgozóiknak. Bár ez helyzetbe hozta a magánszolgáltatókat, alapjaiban ez sem mozdította meg a rendszert. Szélesebb körben váltak ugyan elérhetőbbé bizonyos szolgáltatások, de főleg a diagnosztikában és legfeljebb a szakorvosi ellátásban, az egynapos beavatkozásokban.

Jellemző probléma, hogy a CT- vagy MR-vizsgálatokra is várni kell, pedig sok esetben fontos lenne, hogy a beteg minél előbb diagnózishoz jusson. A kórházak nemegyszer sokszor maguk – illetve a részükre szolgáltatást nyújtó alvállalkozón keresztül – használják magánellátásra a gépeiket, mert az állami keretük betelt, és ebből is bevételük származik (lásd a XIII. kerületi modellről szóló írásunkat). A páciensek így kifejezetten magánszolgáltatóhoz fordulva néhány tízezer forintért kiküszöbölhetik a hosszú várakozást, és magánúton végeztetik el a vizsgálatot. Előfordul, hogy ugyanott, ahol néhány hét múlva ingyen vizsgálnák őket.

„Láthatóan van pénz a rendszerben, ezt mutatja, hogy a legnagyobb magánszolgáltatók folyamatosan fejlesztenek, kapacitást bővítenek, de az alapokon ez még nem változtat – mondja dr. Kunetz Zsombor. – Most ott tartunk, hogy a magánorvos a magánklinikán diagnosztizál, és utána beviszi a beteget megoperálni az állami kórházba. Az ilyen tisztázatlan helyzetek helyett egy tiszta biztosítási modellre volna szükség.” És rengeteg pénzre. Ma a magyar egészségügyre éves szinten körülbelül 2 ezermilliárd forintot költ a költségvetés. Ahhoz, hogy a helyzet gyökeresen megváltozzon, és a normális működés beinduljon, ennek minimum a háromszorosára volna szükség a következő néhány évben, állítja dr. Kunetz Zsombor. (Az OECD-átlag jelenleg 4 ezermilliárd.)


A magánba jönnek vissza

Az egészségügyi szolgáltatások legnagyobb rákfenéje ma már nem az eszközhiány (bár a kórházak ápolói tudnának mesélni a hozzátartozóktól kunyerált gyógyszerekről, vécépapírról, lepedőről), sokkal inkább a szakemberek elvándorlása. Az állami rendszerek élet- és fizetésképtelensége miatt az orvosok, ha hazajönnek is a jól fizető, de sivár angliai, svájci vagy németországi munkahelyekről, általában a magánszolgáltatóknál helyezkednek el. Vagyis amikor örülünk annak, hogy egyre- másra épülnek a magánklinikák (sőt Csányi Sándor OTP-vezér belépésével komoly magánkórházak létesítése is elérhető közelségbe került), ne örüljünk túlzottan.

A Nyugat-Európából hazatérő orvosok nem a közegészségügy problémáit fogják megoldani, hanem a magánellátás színvonalát javítják.

„Utáljuk, ha valaki sikeresebb nálunk vagy többet keres, de elnézzük, hogy százezreket dugdosunk az orvosaink zsebébe egy-egy beavatkozásért. És mivel mi fizetjük, azt gondoljuk, az orvosok mind jól keresnek – mondja Kunetz Zsombor. – Miközben azzal a felső 10 százalékkal azonosítjuk az orvostársadalmat, amely miatt képtelenség megszüntetni a hálapénzt. Elfelejtjük, hogy a maradék 90 százalék többnyire a normális polgári élet megteremtéséért harcol. Amíg benyeljük, hogy egy autószerelő rezsióradíja 10-15 ezer forint, egy orvos pedig 2-3 ezer forintért dolgozik óránként, addig nem várhatunk változást. És nem csak a fizetésekről van szó. A még mindig erősen hierarchikus kórházi rendszerben a tehetséges, fiatal orvosoknak addig nem terem sok babér, amíg feudális viszonyok uralkodnak, és az egész rendszert a hálapénz irányítja. Még nem jutottunk el annak a felismeréséig, hogy az egészségügy valóban fontos. Úgy tűnik, még nem fáj eléggé.”



Várólista a legtöbb nyugat-európai országban létezik, sőt helyenként lényegesen hosszabb a magyarnál.
A brit kórházakban a miénknél is nagyobb orvos- és nővérhiány miatt sokszor hónapokat, éveket kell várni olyan beavatkozásokra, amelyeket idehaza ennél jóval hamarabb elvégezhetnek. „Az angol beteg hozzászokott a jóhoz. Ahhoz, hogy neki gyakorlatilag minden alanyi jogon jár, és ezt az állam is jelentős pénzekkel dotálja – mondja dr. Tóth Sándor, aki évek óta dolgozik részmunkaidőben egy kisvárosi klinikán, Londontól ötven kilométerre. – Viszont az orvosképzésük nem képes lépést tartani az igényekkel, így kerülnek helyzetbe a kelet-európai, köztük nagy számban a magyar orvosok. Tény, hogy az itthoninál sokkal jobbak a fizetések, de egy kinti orvos sem keres jobban, mint egy riporter a BBC-nél. Persze mindez felértékelődik, ha a pénzt nem ott, hanem itthon költi el az ember.”



7-9 alkalommal
megyünk évente
szakorvoshoz.


Ez alkalmanként többnapos, esetenként többhetes előjegyzést és többórás várakozást jelent. Ezt ismerték fel azok a biztosítótársaságok, amelyek már évek óta kínálnak különböző egészségügyi csomagokat magánszemélyeknek.
Az idén januári kedvező adózásiszabály-változások után pedig már a munkáltatóknak is megéri cafetéria-rendszerben „egészséget venni” dolgozóiknak.
Ezek a biztosítások általában és alapvetően az évente többször is igénybe vett járóbeteg-szakellátásra összpontosítanak. A beteg ezek segítségével gyakorlatilag bármely szakorvosi ellátást igénybe tudja venni a meghatározott éves keretösszegen belül. Ha pedig valakinek komolyabb betegsége van, azokra is használható a szolgáltatás, hiszen a keretösszeg felhasználható egynapos sebészetre és a nagy értékű orvosi diagnosztikai eljárásokra – MR, CT, PETCT, Cardio-CT – is. „Ezekre a vizsgálatokra általában hosszú heteket kell várni, ám a magán-egészségbiztosítás megteremti a lehetőséget arra, hogy a beteg úgy jusson el néhány napon belül a szükséges vizsgálatra, hogy azzal nem sérti a vizsgálatra váró többi beteg érdekét – mondja Bóna Katalin, az egészségügyi szegmens egyik jelentős szereplőjének, az Union Biztosítónak az ügyvezető igazgatója. – A soronkívüliség ezekben az esetekben a biztosító által kifizetett szabad egészségügyi kapacitások kihasználásából ered.”



Kerül, amibe kerül
Szerencsés helyzetben vannak a főváros XIII. kerületének lakói. Ellentétben az országos átlaggal, ők nagyjából két héten belül hozzájuthatnak a szükséges CT- vagy MR-vizsgálatokhoz, ráadásul díjmentesen. A több százmillióba kerülő beruházást a kerület nem lett volna képes kifizetni, ezért fordult támogatásért az egészségbiztosítóhoz.
Eredménytelenül. Hogy a szocialista vezetésű önkormányzat miért nem kapott pénzt egy olyan projektre, amelynek célja megegyezik a kormány törekvéseivel, nem tudni. Pedig kétszer kértek, és az illetékes szakmai kollégiumok mindannyiszor támogatták a kérést. Ám végül győzött a kreatív gondolkodás. Közbeszerzésben találtak egy konzorciumot, amely vállalta, hogy üzemelteti a berendezéseket úgy, hogy a tulajdonos nem kér bérleti díjat, cserébe viszont a cég évente csaknem tízezer vizsgálatot végez el számára ingyenesen. A fennmaradó időben a fizetős betegektől befolyt pénzből termeli ki a maga hasznát és a költségeit.
„Amikor az önkormányzatoktól elvették a közintézményeiket, mi úgy döntöttünk, élünk a lehetőséggel, és ragaszkodunk az alapellátáshoz – mondja dr. Felmérai István, a XIII. kerületi egészségügyi szolgálat orvos igazgatója. – Tudjuk, hogy ezt sok önkormányzat anyagi lehetőségek híján nem engedhette meg magának. Itt 120 ezer ember ellátásáról van szó, és hála istennek, ezt a kerület prioritásként kezeli.”
Az elmúlt évben a kerület gyakorlatilag saját erőből és pályázati pénzekből felújította a két szakorvosi rendelőjét és az összes háziorvosi rendelőt. Felszereltségük irigylésre méltó. Hat szakterületen vehető igénybe az egynapos sebészeti ellátás, és képesek lennének ennél többre is, ha a bürokrácia engedné. „Olyan eszközparkunk van, hogy bármikor beszállhatnánk a traumatológiai vagy kézsebészeti területbe is, tudva, hogy ezekben jelentős elmaradásban vannak a kórházak. Ha egy bonyolult műtét után el kell távolítani a beültetett csavarokat vagy más fémelemeket, ezt simán megcsinálhatná egy jól felszerelt egynapos sebészet, mint a miénk, de nem kapunk rá engedélyt. Általában az az indok, hogy ez túlzottan bonyolítaná a finanszírozást.
A jelenlegi rendszernek az egyik legnagyobb hibája az irracionalitás. Legtöbbször nem lehet tudni, hogy egy probléma megoldására mikor születik igenlő válasz és mikor nemleges” – teszi hozzá dr. Felmérai István.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!