Mégis régi-új páros lehet - Lapzártánkig nem sikerült összekalapálni az új német kormányt. Az utolsó pillanatképek azonban azt valószínűsítették: talán újraköthetik a kereszténydemokrata– szociáldemokrata nagykoalíciót.
A szeptemberben tartott Bundestag-választáson a keresztény uniópártok – az országosan működő, kereszténydemokrata CDU és a kizárólag Bajorországban létező keresztényszociális CSU – jelentősen meggyengültek. Ezzel párhuzamosan a szociáldemokraták (SPD) drámaian kivéreztek.
Vezetőjük, Martin Schulz úgy döntött, pártja felmondja az eddigi nagykoalíciót, és ellenzékbe vonul. Angela Merkel kénytelen új koalíciós partnerek után nézni. Az első számú kimondott cél az, hogy a szélsőjobboldali, populista Alternatíva pártot – amely a választáson országosan 12,6 százalékkal számottevő tényezővé, az egykori NDK idegengyűlöletre fogékonyabb közegében pedig ennél is komolyabb, kifejezetten fenyegető erővé vált – mindenképpen távol kell tartani a kormányzástól.
A kancellár így a jobboldali liberálisokkal, (FDP), illetve a Zöldekkel tárgyal. A CDU színe a fekete, a liberálisoké a sárga, a zöldeké pedig értelemszerűen a zöld, és ez a három szín Jamaica lobogójával azonos: így a kereszténydemokrata–liberális–zöld koalíciót mint kitűzött célt elnevezték Jamaica-koalíciónak.
A liberálisok már nem úgy liberálisok
E három pártot azonban egyetlen közös kormányprogram alá terelni a kör négyszögesítésének látszó feladat. A legfőbb nehézséget az FDP rugalmatlansága okozza. Ez az FDP már korántsem az a liberális párt, amelyet például Hans-Dietrich Genscher, a legendás külügyminiszter fémjelzett, és amely párt a korábbi évtizedekben koalícióképes volt mind a jobbközép CDU/CSUval, mind a balközép SPD-vel – helyzettől függően. (A hetvenes évek elején az NSZK által végrehajtott keleti nyitás idején például a szociáldemokrata Willy Brandttal.)
Az FDP a 2013-as parlamenti választáson csak 4,8 százalékot kapott, így az 5 százalékos küszöb miatt – bő hat évtized után először – kiesett a törvényhozásból. Most visszatért, mégpedig imponáló, 10,7 százalékos eredménnyel, de arculata jelentősen megváltozott, erősen jobbra tolódott, jól kimutatható euroszkeptikus jegyeket mutat. Az új arculat kialakítója és a párt megkérdőjelezhetetlen vezetője Christian Lindner, akinek az állítása szerint a hosszas egyeztetések után „237 feloldatlan ellentmondáson” bukott el november 20-án a Jamaica-koalíció ügye.
Lindner azt mondja, hogy az FDP és a Zöldek között alapvető felfogásbeli ellentmondások vannak, mert az FDP „a szabadság pártja”, a Zöldek pedig az állami beavatkozásra és irányításra helyezik a hangsúlyt. Ez mutatkozik meg egyebek közt a klímapolitikában, amelyben a liberálisok az „innovációteremtő piactól”, a Zöldek pedig „kvótáktól, állami támogatásoktól és tilalmaktól” várják az éghajlatváltozás elleni küzdelem sikerét – Lindner szerint.
A Der Spiegel című, baloldali–liberális hírmagazin viszont úgy véli: Lindner azért szállt ki a tárgyalási folyamatból, mert hosszabb távú célja, hogy ellenzékben felépítsen egy „személyesen rá szabott” mozgalmat, Emmanuel Macron francia államfő En Marche (Lendületben!) nevű mozgalmának a mintájára, amely mozgósítaná a politikai elittel elégedetlen választókat.
A Der Spiegel úgy fogalmaz: Lindner számára első a párt, és utána következik a haza. Lindner az egyik nap tett ugyan olyan nyilatkozatot, amiből arra lehetett következtetni, hogy nem zárja ki teljesen a további alkudozásokat, de aztán gyorsan közölte, hogy félreértették szavait.
Még nagyobb bukta lenne
Schulz egyelőre nem tágít attól, hogy az SPD-t nem lehet csak úgy előrángatni, ha baj van, pártja ellenzékben kívánja rendezni saját sorait. Két további eshetőség adódik: a CDU/CSU kisebbségi kormányzása, amit Merkel nagyon nem akar, vagy pedig az előrehozott választás, amit a kancellár leginkább kizárt. Csakhogy politikai elemzők szerint mind Merkel, mind Schulz okkal tarthat attól, hogy ha újra urnához szólítják a lakosságot, akkor az csak növeli az eddigi elit tehetetlenségének érzetét, és mind az FDP, mind a radikálisan idegenellenes Alternatíva további erősödésével járhat az ismételt voksolás.
Péntek hajnalban Hubertus Heil, az SPD főtitkára a pártvezetés nyolc órán át tartó tanácskozása után azt mondta, hogy a szociáldemokraták nem vonják ki magukat a tárgyalásokból, és az SPD-ben erősödnek azok a hangok, amelyek a CDU/CSU-val 2005 óta fennálló, meglehetősen megfáradt nagykoalíció újabb megkötése mellett szólnak.
Ez tehát a dolgok pillanatnyi állása Berlinben, miközben Brüsszelben azt igyekeznek felmérni, mit jelent a stabil német kormány hiánya az EU számára. Ezzel kapcsolatban hallhatóak, olvashatóak olyan spekulációk, hogy a németek bénultsága esetén Franciaország mintegy átvehetné a vezető, kezdeményező szerepet az unióban.
Nem előzhetnek be a gallok
Mások szerint azonban – tekintettel Németország kiemelkedő gazdasági súlyára, és arra, hogy a közös pénznek, az eurónak a stabilitása elsősorban a robusztus és felettébb hatékony német gazdaság teljesítményétől, valamint a német államkincstár bőséges tartalékaitól függ – felettébb valószínűtlen, hogy a franciák át tudnák venni a stafétabotot. Aligha remélhető tehát, hogy az Emmanuel Macron francia köztársasági elnök által meghirdetett európai integrációs reformok, amelyekhez szükség lesz a mindenkori német kancellár egyetértésére, egyelőre nagy léptekkel tudnának előre haladni. Nem tudják kiírni azt a táblát, hogy a német kormányválság alatt az unió reformja zavartalanul folyik tovább.
„A kevesebb Németország nem jelent több Franciaországot, hanem azt jelenti, hogy kevesebb közös európai cselekvés várható” – idézi a Politico című amerikai hírportál Brüsszelben szerkesztett európai kiadása a neves politikai elemzőt, Ulrich Specket. Ezt Macron is jól látja, és azt hangsúlyozta, hogy Párizs érdekeivel ellenkezne, ha a német kormány hiánya miatt leállnának az említett európai folyamatok.
Annak viszont egyáltalán nincs jele, hogy a német gazdaságot bármilyen üzemzavar fenyegetné a kormányalakítás elhúzódása miatt. A német alkotmányos rendszerben adottak azok az előírások, amelyek ügyvezető kormány mellett is biztosítják az államgépezet olajozott működését. A köztisztviselőket például a legkevésbé sem fenyegeti olyan bizonytalanság, hogy nem tudni, kit fognak kirúgni, mert még nem dőlt el, ki lesz kormányon.
Ott az ilyesmi lényegében ismeretlen dolog: a köztisztviselő a kormány színétől függetlenül mindennap felveszi a könyökvédőjét, és elvégzi a köz szolgálatát jelentő munkáját.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
