Molnár T. Eszter: Szabadesés /részlet/

Molnár T. Eszter: Szabadesés (részlet)


A King Pomare a legpuccosabb klub Frankfurtban, az a fajta hely, ahonnan időnként még a törzsvendégeket is kinézik. Egy áttetsző mosolyú fiatal lány fogadott minket, felkínálva a tálcáján sorakozó pezsgőspoharakat és valószínűtlenül gömbölyödő melleit. Az előtérből legyezőszerű lépcsősor vezetett le az ipari stílusban berendezett bárba. A nyersbeton falak mellett alacsony bőrfotelek sorakoztak a hosszú fémasztalok körül, a spotlámpák kékes fénye visszaverődött a pincérek fehér ingéről. Korán érkeztünk, a vendégek nagy része még öntudatos arccal és behúzott hassal koktélozott. A hosszú báron túl a tánctér elveszett a messzeségben, de a zene a bejáratnál is olyan hangos volt, hogy kiabálnom kellett Laura fülébe.

– Olyan, mint egy vágóhíd, nem gondolod?

Szórakozottan rám mosolygott, megrántotta a vállát, és faképnél hagyott. Laura nem a nőktől megszokott félénkséggel lépett a terembe, nem várta, hogy szórakoztassam, miközben a szemével ismerősök után kutat, hanem, mint kockacukor a forró kávéban, azonnal feloldódott a társaságban. Nekem több idő kellett a ráhangolódáshoz, legalább egy pezsgőt meg kellett innom, mielőtt magamra öltöttem a partiarcot. Kezemben az üres pohárral álltam a bárpultnál, amikor megláttam Dianét, aki egy nagyon egyszerű, de nagyon drágának látszó ruhában járt körbe, és egyenként köszöntötte a vendégeit. Laura összes barátnője közül őt utáltam a legőszintébben. Határozott kis nő volt, éles vonásokkal, aszottra edzett testtel, és valahogy mindig elérte, hogy esetlennek érezzem magam a társaságában. Csak amikor a közelembe ért, akkor vettem észre, hogy egy apró bugyin kívül semmit sem visel az átlátszó ruha alatt. Úgy tűnt, megörült nekem, kicsi, kemény mellét a bordáimhoz nyomva egy cuppanós légpuszit dobott a jobb fülem mellé. Megkérdezte, nem tudom-e, merre lehet Laura, majd mikor nemmel feleltem, felnevetett, és legyintve továbblejtett. A mellettem álló férfi tekintetében felvillant az irigység, amiért ezt a pompás nőt egyetlen szóval kacagásra bírtam. Leereszkedően rámosolyogtam, és letettem a poharamat a pultra. Ideje volt ismerősöket keresnem, nem állhattam hajnalig a lúzerek között.

Az este illedelmes-beszélgetősen indult, de éjfél felé, mire már mindenki meggyőződött róla, hogy nem rejtőznek lesifotósok a pálmafák alatt, a buli kezdett hangosabb és közönségesebb lenni. A meglazított nyakú ingekben verejtékező brókerek önfeledten markolászták a koktéloktól tántorgó modellek fenekét, a táncparketten pedig egy közismert, konzervatív miniszter asszony ringatózott egy nem túl sikeres sorozatszínésznővel.

Hosszú sorok kígyóztak a vécék előtt, mintha mindenkinek egyszerre jutott volna eszébe pisilni. Egy ismerős társaság mellé csapódtam, de egyre laposodtak a viccek, és egyre többen tűntek el rövid időre az asztaltól, hogy aztán feldobódva, kitágult pupillákkal térjenek vissza. Kezdtem belassulni, és egyszer csak arra eszméltem, hogy éppen egy neves szabadalmi ügyvédnőnek ecsetelem a VfB-Stuttgart előző heti vereségét.

– Ne értsd félre, nem akarom őket védeni. Hoffenheim ellen kikapni, ráadásul ekkora gólkülönbséggel, erre nem nagyon van mentség, csak hát egy igazi szurkoló…

– Aha. Figyu, van egy kis kakaód?

– Tessék?

– Jézus! Kóla. Kókusz. Kukac. Van nálad?

– Ja, bocs. Nem, sajnos nincs, de…

Szó nélkül hátat fordított nekem, és leült egy másik férfi mellé, én meg elnyílt számban a megkezdett mondattal néztem utána. Verejtéktől fénylő arcát megvilágította a cigi parazsa, széles combján felgyűrődött a bőr miniszoknya. Halálba untathattam, pedig egész helyes nőci volt. Egy ideig még álltam a bomló kör perifériáján, aztán visszamentem a bárhoz. Kólát rendeltem, azt remélve, a koffein majd felráz annyira, hogy élvezni tudjam a partit. Hirtelen vágyni kezdtem Laura hűvös tárgyilagosságára. Órák óta csak futó pillanatokra láttam, néha rám villantotta távoli mosolyát, ahogy elsuhant mellettem. Kólámmal egyensúlyozva keresni kezdtem az átláthatatlan táncoló tömegben. Jóval többet ittam a megszokottnál. Járásom olyan bizonytalanná vált, mintha egy ringatózó hajóban próbáltam volna előre haladni. Végül a VIP csendes szobában kötöttem ki, ahol poharamat egy alacsony asztalra helyezve elterültem az egyik illetlenül széles bőrkanapén.

A VIP-rész valójában egy jókora üvegkalitka volt a klub első emeletén. Kívülről a tánctér fölé biggyesztett ezüstszínű kockának látszott, de a benne pihenők kiláttak az alattuk táncolókra. Egy ideig az üvegpadlót kémleltem, hátha meglátom a jól ismert szőke hajzuhatagot, de annyi nőnek volt szinte azonos színű hosszú haja, és annyira nem esett jól az előredőlő testhelyzet, hogy egy idő után feladtam a keresést. Hátrahanyatlottam a kanapéra, és abban a pillanatban megláttam Laurát. A VIP-szoba legtávolabbi sarkában ült, és nem egyedül volt, hanem egy szőke férfival. Teljesen egymásba feledkezve, szorosan összesimulva csókolóztak. Hiába volt ismerős a ruhája, először nem akartam elhinni, hogy ő az, mert Laurától, az én feleségemtől teljesen idegen volt a szenvedély. Aztán egy fénycsóva megvilágította a férfi arcát, és akkor felismertem őt is.


(Molnár T. Eszter: Szabadesés, Prae.hu, 2017.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!