Orbán és a munka világa

Alighanem ez tetszett a dolgozó embereknek, mert 1956 októberének zivataros napjaiban a vörös csillagokat szinte mindenütt leverték, de a jelszó általában ott maradt a homlokzatokon. Pedig a túlnyomó többség érzékelte benne az álságosságot. Amely abban manifesztálódott, hogy a becsületen és a dicsőségen kívül a rendszer nemigen tudott mást ajánlani. Az erőltetett iparosítás és a hadseregfejlesztés elszívta a forrásokat a fogyasztás elől, ilyenformán a zúgolódóknak maradt a kocsmákban, fogak között kiszűrt bon mot: „Jó, jó, hogy becsület van, meg dicsőség van, de azért a munkát meg is kéne fizetni.” Az akkori állapotok szülték azt a fajta cinizmust, amelyik gyorsan rátelepedett az országra, ám amelyhez a korszak legnagyobb, szinte érinthetetlen sztárjai, az Aranycsapat focistái (Puskás Öcsivel az élen) sajátos artikulációt tapasztottak: „Kis pénz, kis foci”. Az eredmény közismert, bizarr, ha nem perverz módon éppen Hruscsovék olvasták a Sztálin halála után Moszkvába látogató magyar párt- és kormányküldöttség fejére.

Mindezzel együtt a cinizmus tovább élt, „begyűrűzött” a Kádár-rendszerbe, és a Rákosiékénál messze jobb – de az 1968-as reform után egyre igazságtalanabbnak érzett – jövedelmi viszonyok közepette egyfajta „lógáskultusznak” vált az ideológiájává. Hofi Géza csapott le rá. Híres „Akácos út”-jában (1976) egy képzeletbeli brigádvezetőt alakított, aki beosztottját munkára akarja sarkallni. Az meg visszafelesel: „A munka nem az én dolgom.” – „Hanem kié?” – „A munka a becsület és dicsőség dolga”. (Hofi azzal a pici „a” toldalékkal csalt, de hatásosan.)

Most ugrunk némileg előre időben. Orbán nem tegnap és nem tegnapelőtt kezdett rájátszani a Kádár-nosztalgiákra, hanem 2010 áprilisában, napokkal vagy órákkal azután, hogy a „fülkeforradalom” miniszterelnökké tette. Május 1-je, „a munkásosztály nagy nemzetközi ünnepe” alkalmából (mely, mint munkaszüneti nap, dacára rossz előéletének, jobb besorolást kapott, mint a szocialista korszak más ünnepei – Amerikában se fontolgatták soha a Labor Day eltörlését…) videoüzenetben fordult Magyar­ország dolgozó népéhez. Noha se munkásosztályt, se nemzetközi ünnepet nem emlegetett, süketnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki ne figyeljen fel a régi jelszó hívószavainak visszaköszönésére. „A munka tartást és büszkeséget ad” – mondta Orbán. Majd ezzel folytatta: üdvözli „a munkájukkal becsületet szerzett nyugdíjas embereket”.

Ez nem is lett volna olyan rossz, ha a megválasztott miniszterelnök nem helyezi a régi szlogent tőről metszetten rákosista kontextusba. Azzal talált ugyanis hivalkodni, hogy „megdöntöttünk egy rendszert, amely nem becsülte se a munkát se a munkát végző embert”. Rendszert itt valóban döntöttek, másodszor is, de az 1989/90-ben történt, nem pedig 2010-ben, és a piacgazdaság intézményeinek legalizálásával legitimmé tette a nem éppen munkásbarát munkanélküliséget. Ha Orbán megint rendszert döntött volna, akkor eltakarítja a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-kor­mányok alatt fölnövekedett állástalanokat, s mi tagadás, erre csakhamar ígéretet is tett. („Tíz év alatt 1 millió új munkahely.”) Ámde az ígérete közönséges blöff volt, amint az hamar kiderült. Ő nem az állástalanokat, a munkát hiába keresőket akarta eltakarítani, hanem a segélyen élőket, a korkedvezményezett és rokkantnyugdíjasokat, kiket kimondatlanul is élősködőként kategorizált, olyan látszatot keltve, hogy Magyarországon mindenki jól él, aki a bérből és fizetésből élő adófizetők pénzét költi és mindenki rosszul, aki tényleges munkát végez. Evégett elkezdte az élősködők visszaterelését a „munka világába”, kényszerrel persze. Egyelőre szórványos közmunkákon és mindenféle felügyelői állásokba visszairányított hajdani rendőrökön kívül keveset tud felmutatni, de legalább többen adóznak.

Szerinte – amint ezt egy kamarai konferencián a múlt hónapban fölfedte – öt és fél millió magyarnak kellene munkából élnie – legalábbis ez az ő „személyes” célkitűzése. Máris helyben vagyunk: a blöffnél. Tudniillik, ha az ember veszi magának a fáradtságot és végignézi a KSH adatait, azt találja, hogy az 1971–79 közötti időszakot leszámítva, amikor is teljes volt a foglalkoztatottság, Magyarországon se annak előtte, se annak utána nem tartottak számon öt és fél millió aktív keresőt.

Szinte változatlan népességi viszonyok mellett (10 millió fő) a 60-as évek teljes hosszában még az 5 milliót se érte el az aktív keresők száma, amikor meg beütött a tömeges munkanélküliség (’91 után) ez a szám félmillióval csökkent. Az orbáni álom teljesüléséhez valóban kéne 1 millió új munkahely, csak épp ebből két év alatt egy-két tízezret sikerült teljesíteni, egyszóval a millió = felhőkakukkvár.

Ami pedig a mostani ünnepet illeti: mutatványoskodnak május 1-jén szakszervezetek és pártok (én például a Jobbiktól kaptam az első meghívót, jellemző…), lesz a ’30-as éveket idéző, egyáltalán nem indokolatlan „Munkát, kenyeret!” jelszó, de e sorok írásáig nem született újabb Orbán-videoüzenet. A miniszterelnök két éve alighanem letudta a „kötelezőt”, a mi „forradalmi jogász-paraszt kormányunkra” (bloggervicc) amúgy is a munka világa, a szakszervezetek, a május 1-je iránti teljes közöny volt mindig is jellemző. (Emlékszik valaki is a Munka törvénykönyvének parlamenti „vitájára”. Az előterjesztő volt ott és három (3) képviselő szunyókált az ülésteremben.) Ez a magatartás Orbán és a Fidesz-alapítók szocializációjára vezethető vissza: szinte egyikük se merítkezett meg sohase abban a bizonyos „munka világában”, s miközben szerveztek egy közröhej számba menő „munkástagozatot” a pártjukban, nem akarnak, nem tudnak és nem is fognak komoly párbeszédbe elegyedni az érdekvédő szervezkedésekkel. Nekik az MSZOSZ, a SZEF meg a többi: ezotéria. De örökkön-örökké nem lesz az. Bénákból még járók lehetnek egy „keresztény országban”.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!