Vannak, akik kétszer is elhagyták Magyarországot. Szalóki András és a felesége, Zsuzsa 1970-ben első alkalommal „gazdasági okból” disszidált. Honvágyuk volt sokáig. Ha nyugdíjasok lesznek, visszatérnek – tervezgették. A sors úgy hozta: már előbb megtehették. Nagy reményekkel jöttek, s úgy tűnt: végleg. Ám alig öt esztendővel a hazatelepülésük után, épp egy éve, másodjára is visszaköltöztek Németországba. Miért is? Mert elegük lett...

Zsuzsa azzal kezdi: nem politikai okból mentek el ’70-ben, hanem mert reményük sem volt saját lakásra. – András logisztikával foglalkozott a Malévnél, majd egy külkereskedelmi cégénél, ő 25 éves volt én 23, és könyvtáros a Magyar Rádiónál. Össze akartunk házasodni, de nem szerettünk volna a szülőknél élni vagy albérleteket váltogatni. Befizettek egy tíznapos olaszországi IBUSZ-útra. Nem voltak még férj-feleség, így mind a ketten kimehettek és hát „nem találtak haza”. A folytatás sok Nyugatra szakadt honfitársunktól ismerős: – Eljutottunk Németországba, egy Nürnberg melletti menekülttáborba, ami tele volt a 68-as prágai tavasz után csehekkel. Néhány hónap után kaptunk munkavállalási, letelepedési engedélyt és találtunk munkát is. Néhány év után már autóra, nyaralásra is futotta – mondja Zsuzsa, aki akkor már egy egyetemi intézetben volt könyvtáros és titkárnő, András pedig egy szállítási cégnél exportosztály-vezető. 2006-ban jött a „racionalizálás”: a családfő választhatott, Magdeburg környékén egy kis faluban dolgozik tovább, vagy a német cég magyarországi lerakatánál vállal állást.

– Kapva kaptunk az alkalmon! Hiszen azt tervezgettük: ha majd nyugdíjba megyünk, hazaköltözünk. Sose gondoltuk másképp: budapestiek a gyökereink, a barátaink... Távházasságban nem akaródzott élni, így Andrásnak csak egy kikötése volt: én is kapjak munkát Magyarországon a cégnél. Teljesült. Vettünk egy sorházi lakást, közel az új gyáli munkahelyünkhöz Dunaharasztiban. Azt gondoltuk, végleg maradunk. De a mese hamar véget ért... Zsuzsa hangja fakóra vált. Szinte szégyenkezve mondja: a fiuk elől is titkolják, hogy a hazájukban, ahová visszavágytak, milyen élményekben volt részük.

– Mi német szerződéssel, betegbiztosítással, nyugdíjjárulékkal és német fizetésért dolgoztunk. A magyar kollégák irigysége elképesztő volt. Ha ide jöttek a német főnökök én tolmácsoltam. Sokszor nem fordíthattam le a választ, mert ha valamiféle igényt támasztottak, akkor a trágár káromkodás, a nagyfőnök lehülyézése és az „úgyse csináljuk meg” volt a felelet. Andrásnál is betelt a pohár – lassan mindentől. Ő is látta: botrány ami a cégnél folyik. – Végül csak annyit kértünk a cégtől: mondjanak fel nekünk. Még a német munkanélküli-segélyből is megéltünk otthon – Szóval a biztos állás, a jó fizetés, a polgári jólét korántsem minden. Abból áldozni is kész az ember, ha van „magasabb” célja. Mondjuk: végre itthon megállapodni. De akkor mégis miért mennek újra?

- Évről évre rosszabb lett a hangulat. Németországban csak azt kellett elviselnünk eleinte, hogy egyesek szemét külföldinek tituláltak, később már azt se, mert ott sokkal befogadóbb nemzedékek nőttek fel. Magyarországon viszont megdöbbentően felerősödött a politikai gyűlölködés, hatalmasak lettek az indulatok. Nemcsak a munkahelyünkön a munkaerkölcs; feltűnővé vált a korrupció, egészségbiztosítás ide vagy oda, még az orvosoknak is „tarifájuk” van. Fellángolt a rasszizmus is. Mi nem vagyunk se cigányok, se zsidók, de már elszoktunk az ilyen sötét, visszataszító dolgoktól. Mindenki hülyének nézett minket, ha nem üvöltöttük együtt a farkasokkal. Egyre fojtogatóbbnak érzetük otthon a légkört. Csalódtunk. És végül döntöttünk: eladjuk a dunaharaszti lakást 3 millióval kevesebbért, csak a balatoni kis nyaralót tartjuk meg, és majd évente ott töltünk pár hetet.

Epilógus: András és Zsuzsa egy éve költözött vissza Németországba. Bár német útlevéllel utaznak, ma is magyarnak vallják magunkat. Nem lettek németek, mégis inkább ott élnek. Mert ott nincs annyi gyűlölködés, nincs annyi irigység. Mert bárkivel békésen lehet beszélgetni, és az, hogy az ember kire szavaz, magánügy. Mert ott szabadabbnak érezik magunkat. Hát ezért...

 

Tisztelt Miniszterelnök Úr! Hogy lehet az, hogy mindenki menekül, menekülne Magyarországról? 20 éves vagyok és minden vágyam (már jó régóta), hogy kikerüljek ebből a lehetetlen országból – íme egy fiatal kérdése Orbán Viktorhoz a Blikk fórumán. – A fiatal elvándorlók növekvő száma és az elvándorlási kedv rohamos emelkedése azt bizonyítja, hogy egyre többen érzik úgy: az 1989-ben kapott esélyek végképp elenyésztek, és akár eléri célját a jelenlegi hatalom, akár nem, tizenöt-húsz évre újra le kell mondanunk arról, hogy Magyarország élhető haza legyen – ez pedig egy részlet a Magyar Narancsban megjelent elemzésből. Sokak élménye mostanság: külföldön próbálnak szerencsét barátok, rokonok, ismerősök: elmennek ebből az országból, és ki tudja, haza jönnek-e még. Azok mennek, akikre itthon is nagy szükség lenne: diplomás, nyelveket beszélő fiatalok. A számok ridegebbek a benyomásoknál, de azért beszédesek: egy 650 ezer álláskereső, köztük több mint 7 ezer magyar megkérdezésével idén januárban zárult nemzetközi felmérés szerint a magyarok 45 százaléka vállalná a külföldre költözést a keresett állásért. Magyarországon a munkára vadászó 18-29 évesek 56 százaléka, a 30-47 évesek 43 százaléka, de még a 48-65 éveseknek is a 32 százaléka lenne hajlandó áttelepülni a vágyott munkáért más országba, ezen belül a férfiak nagyobb, a nők kisebb arányban. Tíz százalékkal több magyar keres külföldi munkát, mint tavaly. A leginkább preferált cél május, a munkaerőpiac megnyitása óta természetesen Németország és Ausztria, emellett (csakúgy, mint eddig is) Angliába mennének a legtöbben. Sokan választanák új otthonuknak az északi országokat is, így Svédországban, Norvégiában vagy Dániában keresnek munkát – tudtuk meg Tanay Marcelltől, egy munkaerő-közvetítő cég ügyvezetőjétől. Adataik szerint a legtöbb külföldön állást vállaló jelenleg a diplomások közül kerül ki, nem éppen a legfiatalabb rétegből, főként a 25 és 35 év közöttiek próbálnak váltani, de 18 és 65 éves kor közt gyakorlatilag minden életkorral találkoznak munkájuk során. Alább két példa, hogy a távozás tényleg nem életkorfüggő mostanság.

 

Maradni sem szégyen

Féltve óvott szombat estéimet mostanság rendre búcsúbulikon töltöm. Kissé fásultan kong már: „sok sikert” – ennyi a velős útravaló. Unottan koccintok egy idegen városra, reflexszerűen adom meg külföldi barátaim e-mail címeit és ígérek felelőtlenül látogatásokat. Egyszer sem hagytam még ki búcsúbulit. Elvégre, ki tudja, mikor látom a költöző madaram legközelebb?

Nem is emlékszem, hogy ez a most szombati búcsúzó hova is készül!? A múlt pénteki orvos. Azt értem. Menekül a mamahotelből. Ki szeretne 27 évesen is otthon lakni? Hamburgban meg a luxushotel várja. Sőt maga a luxus. Tízszeres fizetés, patyolat korház, szakmai előmenetel: édes-véres élet. Emlékszem, tavaly még óriás vitáink voltak a rezidenstörvényről. Szinte már agresszívan ragaszkodott a magyar betegekhez. Naiv lélekként, értetlenkedek most: annyi gondoskodásra szoruló magyar lenne Hamburgban? Nincs, csak hát megtört ő is. Pedig én bízom benne. Ha lázam lenne, őt hívnám. A német tarifa viszont drágább, mint a havi tébém. Mindegy, már elment.

Az augusztusban továbbállt baráti banda Barcelonában kötött ki, már nagy hanggal mesélnek a Nyugatról. Pedig a zömének csak a gondosan több példányban lefénymásolt diplomája van a zsebében, nem az első havi fizetése. Munkát még nem találtak, viszont baromi jól érzik magukat. Valószínűleg ők – velem ellentétben – nem méláznak az EUROSTAT e havi adatain, miszerint Spanyolországban 46,2% a pályakezdő munkanélküli. Azt meg én nem tudom valószínűleg, hogy egy kancsó Sangria csak 3 euró. Kíváncsi vagyok, melyikből lesz bumeránggyerek: a nyaraló munkakereső, elégedetlen hazatérő. Igaz, világ járni jó.

Közben eszembe jutott: az e hétvégi búcsúzó Londonba megy. Pénzügyi gyakornoknak. Maga a színültig telt zsíros bödön. Szép pénz, szép szoba, szép város. Mi kellhet még? Itthon a gyakornokot elvből nem fizetik. Nehogy a konkurenciánál kamatoztassa, amit hat hónap alatt magára szed. A gyakorlat ráadásul egyetemi előírás, muszájért meg ki fizet? A már tiszteletbeli londoni pénzügyes azt mondja: nem azért tanult meg felsőfokon angolul, hogy értse a BBC híradót az apja kábel tv-jén. Van benne valami. Főleg akkor, ha fél év múlva nem a pörkölt utáni vágy, hanem egy csábító munkaajánlat hozza majd haza. Hiszen nekünk, a felzárkózóknak rém nagy szükségünk van az európai pénzügyi központ profizmusára. Ugye? Ugye, haza fog jönni, és majd elmeséli, hogy milyen zsíros is a Fish and Chips, és, hogy az angol lányok jobb is ha egy szigeten maradnak, az angol fiúikkal? Ugye?

Két búcsúm maradt erre a hónapra. Ők mindketten többszörös külföldi ösztöndíjasok. Inkább tolják, dagasztják maguk előtt az egyetemből maradt éveket, annyira nem fűlik a foguk a magyar munkaerőpiachoz. Mennek hát megint ösztöndíjjal. Eme féléves kiruccanás mögött már komoly elmélet lakozik: a nemzetközi partik mellett a főszerep a munkakeresésé. Hogy az államvizsga után, ne álljon vágyakozó szemmel, de karba tett kézzel a magyar piacon, inkább legyenek konkrét ötletei. A távozásra, persze. Nem értem az ilyet. Miért érzi úgy, hogy neki szűk Magyarország? Mi lesz itt, ha elmennek a legjobbak? Mi pedig, az itthon maradottakkal, az osztálytalálkozón hármasban megbeszéljük, hogy ki kitől kapott képeslapot ebben a hónapban? Inkább én írok majd arról, hogy a születendő kisfiam neve Laci lesz, és, hogy ne merje Leslie-nek hívni. És arról, hogy jó, ha anyámmal nem csak e-mailben társaloghatok. Meg, hogy a gyerekkori barátok nem egy fényképen szerepelnek az íróasztalomon, hanem az életemben. Nekem itthon van az életem. Igaz, a munkám is.

Horváth Dorka

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!