Egyetemista volt, építésznek készült. A tanulás mellett azonban keveset tudott mozogni, így azt az időt szerette volna erre kihasználni, amit a ritka hétvégék egyikén szüleinél, Felsőszentivánon töltött. A falu melletti területen fákra kifeszített köteleken függeszkedve próbált edzeni. Általában egyedül, de azon a hideg novemberi napon a szemközti szomszéd kisfia is vele tartott. Mindig biztosítás nélkül mászott, de ezúttal rosszul számolt az erővel. Elfáradt, elgémberedett, begörcsölt. Nem bírta tovább megtartani magát a kötélen, szép lassan lezuhant.


Idegenek kerestetnek

Nagy Bendegúz ma is élesen emlékszik arra a percre, ami alatt örökre megváltozott az élete.

„Mindig is izgága, kíváncsi gyerek voltam, az a fajta, aki a tiltás ellenére csak azért is belenyúl a konnektorba, a repülő propellerjébe, megissza a benzint, vagy épp elolthatatlan magnéziumtömböt éget a konyhában. Életem első húsz évében az összes tiltás, nevelés, gyengéd és szigorú módszer ellenére titokban tettem ezt, mert a család hagyományos értékrendje miatt fontos volt nekem is, hogy fenntartsam a jógyerekség látszatát. Közben azonban önkéntelenül is sokat tettem azért, hogy ne érjem meg a felnőttkort” – mondja.

A baleset 1992. november 14-én, délután 15.03-kor történt, ő pedig huszonöt éve kerekes székkel közlekedik.

„Állandó, napi szintű küzdelemről számolhatnék be, ha panaszkodós típus lennék, pedig én még szerencsés is vagyok, mert a családom és néhány barát mindvégig mellettem állt. Először begubóztam, az önbizalmam romokban hevert, s ez sokáig visszatartott attól, hogy új emberekkel ismerkedjek. Aztán rádöbbentem, hogy az idegenek elfogadóbbak és kevésbé sajnálnak.
Nem tudták, milyen voltam
előtte, nem tolakodott a mai megjelenésem elé a múltból ismert ép ember képe. Ez áttört egyfajta gátat, s kinyitotta azt az ajtót, amit először én magam zártam be a világ előtt” – mondja.

Az ajtó azonban nemcsak kinyílt, hanem egyenesen kivágódott. Kitárult a földgolyó: bejárta a fél világot, hol kerekes székkel, hol tevén, hol terepjárón közlekedve. Megfordult Kurdisztánban, Iránban, Afganisztánban, látta Guatemala, El Salvador, Panama, Costa Rica, Kolumbia, Ecuador, Peru, Bolívia, Chile és Argentína vad vidékeit, Európa, Afrika, Amerika s Ázsia számos országát: egyedül Ausztráliába nem jutott el eddig.

A kalandjairól készült, fotókkal gazdagon illusztrált könyve nemrég jelent meg Bendegúz, a kerekes székes világjáró címmel.


Nem lehet elvegyülni

„Fényképezőgéppel a kezemben elsősorban magamat szeretem emlékeztetni arra a kegyre, amiben az élet minden újabb napon részesít. Figyelem és megfigyelem az embereket, a hétköznapi életeket, amelyeknek véletlen találkozások révén én is részese lehetek” – mondja. Szavai szerint székben ülve az ember akaratlanul is fokozott figyelemnek van kitéve, nehezebb elvegyülni, láthatatlanná válni a tömegben. A kerekes szék nem pusztán ülőalkalmatosság, hanem mechanikus testrész. Ezt el kell hinni, el kell fogadni, még akkor is, ha nem mindenki számára nyilvánvaló.

„Az emberek közönyösségét a bénulásnál is nehezebb megszokni” – teszi hozzá. A vele szembejövő idegen emberek általában háromféleképpen viselkednek.

„Vannak, akik zavarba jönnek, hirtelen elfordítják a fejüket, előkapnak valamit vagy megállnak és elfordulnak, majd amikor elhaladtam mellettük és visszanézek, szinte biztos, hogy rám bámulnak.

Ők, akik még mind a mai napig nagyon sokan vannak, nem látják az embert a székben, tekintetüket nem emelik az arcomig, s így soha nem lesz tudomásuk arról, hogy a haj és a szakáll közt egy szemtelenül vigyorgó szempár ül. Mások teljesen normálisan, hétköznapian viszonyulnak hozzám, látszik rajtuk, hogy tudomásul vették: ilyen vagyok, s ha rájuk nézek, nem érzik magukat kínosan. Ők jellemzően nem Magyarországon, hanem Nyugat-Európában élnek.

S végül vannak a kényszeresen segíteni vágyók, akik kérdezés és beleérzés nélkül rögtön tenni akarnak valamit. Így törtem be a fejem egy áruházban, mert valaki nekitolt a pultnak, így szóródnak szét dolgaim, és nemegyszer magam is az úttesten, mert valaki jóindulatú erőszakkal át akar tolni az úton, így nyomnak aprópénzt a markomba jótét lelkek, ha valamelyik sarkon éppen várok valakit.”


Áttervezett világ

Ma, negyedszázaddal a baleset után már elfelejtette, hogy valaha járt, fára mászott. Nem tudja felidézni a talpa alatt pergő forró tengerparti fövenyt. Ma már a mostani állapot természetes neki. Ebből általában akkor zökken ki, ha némely embertársa vagy az akadályozott épített környezet durván emlékezteti arra, ki is ő, mit vesztett el, s hogy mások sajnálatának torz tükrében mennyit ér.

A kérlelhetetlen időt igyekszik jól beosztani: amikor épp itthon van, „ezerrel pörög mindenfelé az országban”, de egy-egy hosszabb utazásra minden évben szán időt.

Itthon átlagos magyar állampolgárként dolgozik, sportol, biciklit tervez, vagy épp egy alapítvány égisze alatt harcol a sérült emberek és mások jogaiért. Bő tíz évvel ezelőtt szerzett rehabilitációs szakmérnöki diplomát a BME Építészmérnöki Karán. Sérült, kerekes széket is használó építészként és rehabilitációs szakmérnökként főleg akadálymentességgel foglalkozik. Azt mondja magáról, hogy mivel állhatatos és lefizethetetlen, idehaza már régóta nincs rendszeres munkája.

Ha épp akad, azt néhány megmaradt tisztességes beruházónak és önkormányzatnak köszönheti. Máig egyfajta kudarcnak tartja, hogy az országot nem sikerült az elmúlt húsz évben a sérült emberek számára (is) élhetőbb, szerethetőbb, akadálymentes hellyé változtatni. Emiatt azt fontolgatja, hogy sok más honfitársához hasonlóan ő és párja elhagyják az országot. Tervük, hogy Nyugat-Afrikába költöznek. Hogy miért épp oda? Ott talán kevésbé köti gúzsba mindaz, ami itthon, s jóval elfogadóbb a környezet. Talán nyit egy építészirodát, netán éttermet vagy fotóstúdiót, de az is elképzelhető, hogy fair trade farmot indít vagy ökoépítőanyag-manufaktúrát alapít.

Hite szerint nincs két világ, s főleg nincs a sokat emlegetett „harmadik világ”. Nem lehet és nem is kell éles vonalat húzni az emberek közé, megteszik ezt az országhatárok, az érdektelenség, a szenvtelenség, a közöny és az elidegenedés. A kontraszt eredője szavai szerint a javak és erőforrások végtelenül igazságtalan elosztása.

„Míg a Föld kiterjedt területein élet-halál kérdése az egészséges ivóvíz, addig mi, a technológiailag és gazdaságilag fejlett világ lakói a vécét is tisztított ivóvízzel húzzuk le. Európában a megtermelt és megvásárolt élelmiszer majd’ fele a kukában landol, miközben sok térségben ma is emberek százmilliói tengődnek az éhhalál küszöbén” – mondja, majd hozzáteszi: valódi csodának tartaná, ha még az ő életében ez a végtelen társadalmi különbség legalább elviselhető mértékűre mérséklődne.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!