– Megkaptuk az ezüstgolyót?
– Még nem küldték.
– Mi hír bent?
– Semmi.
– Addig jó!

 
László Zoltán

– Kevés itt a szó, siet mindenki a dolgára. Műszakváltás van a komáromi Nokiánál. Gallér alá bujkáló szél, fagyos hangulat a parkolóban. Ritka vendég volt erre a jókedv a műszakváltásnál, még régen se örömködtek, amikor még minden szépnek tetszett. Tizenkét órát állni, koncentrálni, okostelefonokat összerakosgatni, sosem hibázni, mert az bűn, mert a gyártási sor végén is állnak, akik direkt hibát keresnek, az a dolguk, és ők is meg akarnak felelni, mert még őket is ellenőrzik. Jól kitalálták ezt. Tizenkét órás műszak után az ember, ha mégoly fiatal is, úgy érzi, mozdulni sincs ereje, kedve, azért a munkásbuszon megszokott helyére ül, a fejét az üveghez hajtja, és nem vacakol, már álmodik is.

Mit nem adnának ezekért a 12 órás műszakok után lopott buszos szendergésekért! Mert tavaly már kevesebb lett a munka, még mindig fárasztó, de kevesebb, és ha az embernek energiája marad, híreket hallgat és kombinálni, találgatni kezd, mi lesz így? Az lett, hogy alakítottak a munkarenden, faragtak a műszakból, a három nap munka négy nap pihenő beosztást hagyományosra változtatták, 8-8 órányi, délelőtt-délutáni műszak lett belőle. Rendben, bólintottak, nem örültek a hírnek, de úgy érezték, ennyivel megúszták, csak rosszabb ne jöjjön. De jött, előbb, mint hitték.

Meglepődtek a híren? Aligha. Amikor hallották, a Nokia a román üzemét megszünteti, görcsbe rándultak a gyomrok, ez ugye bennünket nem érint, nem fenyeget? Mi változott? Gyakrabban panaszkodtak az orvosnak, csomókba gabalyodtak az idegek. Bent is erőltetett volt a mosoly, és még koncentráltabb a figyelem, végképp nem lehet hibázni.

De az ember optimista, látja a körülötte csapkodó villámokat, de úgy van vele, az általában mindig másutt csap le, bennünket megkímél. Még kedden is, a miniszterelnöki évértékelő láttán is büszkén néztek össze: a céget dicséri Orbán, hogy „tisztes haszon mellett munkahelyeket teremt”. Minden rendben van, meg vagyunk mentve.

Hát nem!

A Nokia szerda reggel bejelentette, az év végéig a 4400 komáromi dolgozója közül 2300-tól megválik. Rosszul dolgoztak volna? Dehogy! Niklas Savander ügyvezető alelnök bejelentésekor dicsérte az ittenieket, jól, olcsón, nyereségesen dolgoztak. Hát akkor? A vezetés úgy vélte, megy ez még takarékosabban is. Csökkent az európai kereslet, itt már kevesebb élőmunkára lesz szükség, az összeszerelést a részegység beszállítókhoz közelebb, Vietnam fővárosába, Hanoiba viszik, gyorsabbá válhat az innováció, mondta, s azt még hozzátette, cége minden olyan kötelezettségét teljesített, amelyet a magyar kormánytól kapott támogatásért vállalt.

Igaz is, a komáromi Nokia indulása, 2000 óta a legnagyobb magyar cégek közé tartozik. Árbevétele szerint GDP-nk 3,6 százalékát adta. A körzet legjelentősebb munkaadója, ha a Nokia „meghűl, gyengélkedik, attól ötven, hatvan település, beszállítókkal együtt több tízezer ember köhög, prüszköl, lázcsillapítóért kapkod”. Itt minden a Nokiáról szól, Nokia még az utca neve is, ahol az üzem áll, s ahova úgy tűnik, nem nokiás most be nem teszi a lábát. Még a kapuig is engedély nélkül jutottunk.

– Kihez jöttek? Még volt beszélve? – kérdi a portás. Hangján érezni, tudja a választ, velünk is csak annyi dolga lesz, hogy kifelé tessékel, ahogyan mást is, hiába próbálkozunk, be nem engedhet. Beléptetőkártyánk nincs, nevüket se adták le, tiszta sor, de azért riadtan pislog a fényképezőgépre, hogy ne próbáljuk használni, el kéne tenni. Azért becsületből Savander úr, majd a jól értesültek fölényével Katona Gyöngyi HR-igazgató nevével próbálkozunk.

Fejet csóvál, utóbbi névvel mosolyt csalunk az arcára. Vele sokan szeretnének beszélni, mindenki, aki itt dolgozik, de „márványfalat” húztak köré, még Matolcsy minisztert se fogadná, szólja el magát, aztán szája elé kapja a kezét, tilos fecsegnie. Keserves dolog mobilgyártó céget vonalas telefonon hívogatni, álló nap foglaltat jelez. Hogy kérjünk így információt? – puhítanánk, engedjen a szigorából.

Nem itt kezdtük hát a napot, de nem jártunk több szerencsével a polgármesteri hivatalnál se. A 2300 munkahely megszűnése, az emberi drámák mellett rengeteg gondot, s a városnak többmilliárdnyi iparűzési adó elvesztését jelentheti.

A bejelentés hírére Molnár Attila polgármester sietve közleményt adott ki: a Nokia megbízik bennünk, továbbra is a térség legnagyobb munkáltatója marad, az elbocsátott dolgozók átképzéséhez is minden segítséget megad. Tőle kérdeznénk, a kötelező optimizmus mondatta ezt vele, vagy egészen komolyan így gondolja ezt, de ő most a Fidesz egri frakcióülésén vesz részt. Helyettese, Hornik alpolgármester asszony üzent, keressük inkább az önkormányzat sajtóreferensét. Radics Gábor udvariasan annyit mondott, a kérdést óvatosan kell kezelniük, ezért úgy döntöttek, Nokia-ügyben a város vezetése egyelőre nem nyilatkozik.

Mentünk tovább, a Közép-dunántúli Regionális Munkaügyi Központ helyi kirendeltségéhez, ahol készségesen egyik irodából a másikba küldtek, végül a szimpatikus vezetőnő a karját széttárva mondta, ő sem tájékoztathat.

– Megtiltották?
– Nem, dehogy! De szerteágazó, nemcsak a várost érintő gond ez, hogy a tatabányai központot kellene keresniük.

Azt azért magánemberként elmondja, a Nokia biztosan betartja a szabályokat, így ők elbocsátott dolgozókkal csak áprilisban, májusban találkoznak majd.

Keressük a vezetőt, Pákozdi Csabát, hogy nekünk is ismételje el: még meg sem kezdődött az a 15 napos hivatalos tárgyalás a céggel, amelyet csoportos létszámleépítéseknél kötelező tartani, és utána a Nokiának 30 napja marad, hogy az érintett dolgozókat értesítse. Bízik abban, hogy az elbocsátottak számát csökkentik, de akiket mégis elküldenek, őket a győri Audinál, vagy a tatabányai ipari parknál alkalmazzák. Ám Pákozdi száma is foglalt.

A cég kommunikációs vezetőjét, Simai Annát is hiába hívogatjuk, hogy újabb részleteket megtudjunk, be kell érni a közleményével: még minden bizonytalan, az üzem a vállalat ellátásának fontos része marad, az elbocsátottakról igyekeznek gondoskodni, támogatási program készül, elhelyezkedésüket segítik, de Simai száma „pillanatnyilag nem elérhető”.

A gyárban közben zajlik a műszakváltás. Nem, nem tiltották a nyilatkozatot, csak a reflexek, régi beidegződések működnek.

Bajban nem kell feltétlenül mutatkozni. Elvegyülni, nem kilógni a sorból, ez a módi. Ne haragudjanak, inkább másokat kérdezzenek, kinek kell a baj, ismételgetik. A buszokat már melegítik, az ácsi járat előtt egy fiatal pár fázósan bújik össze.

– Milyen a hangulat? Pánik van, minden második embert elküldenek. De még mindenki reménykedik, talán nem ő lesz, talán a mellette levő, vagy a harmadik. Gyűlésekkel indul a nap. Kérdezgetünk is, de válasz nincs, senki nem tud semmit.

Értelmetlen az egész – feleli Steiner József. A Nokia az első munkahelye, reméli, ő marad.

– Én is reménykedem, de lehet, hogy hiába. Pályakezdő vagyok, távol a nyugdíjtól, se rokkant szülőről, se három gyerekről nem kell gondoskodnom. Mennyi lehet az esélyem? – kérdi Horváth Adrienn. Egy csókra még futja, és szalad a busza felé. Akkor holnap, integet még.

Sorban elhúznak a buszok, ötvennél többet számolunk: Esztergom, Tata, Párkány, Bodziansky, olvasgatjuk a feliratokat. Nincs más dolgunk, László Zoltánra, az üzemi tanács elnökére várunk. A bejáratnál fogad. Látszik a szemén, fáradt, napok óta nem alszik. A hivatalos tárgyalások február 15-én kezdődnek, de a puhatolózó, háttérbeszélgetések már zajlanak. Ígérem, harcolni fogunk mindenkiért, minden munkahelyért, jövendöli.

László Zoltán munkásgyűlésről jött ki, és szalad is vissza, a dolgozókat csoportokba bontva, úgy százasával tájékoztatják.

Nehéz lecke ez, ha megfeszül, konkrétumot akkor is csak alig tud mondani. A Nokia 2050 fizikai és 250 szellemi dolgozót küldene el. Ezt kellene mérsékelniük.

– Kiktől válnak meg, készen van már a lista? – érdeklődünk.

– Mindenki ezt kérdi, de semmi konkrétum nincs. A keretszámokon túl a tulajdonos se tud semmi biztosat – feleli. – Ne vegyék hízelegésnek, nem annak szánom, de mindenki biztos lehet, hogy a finnek, ahogyan eddig is, minden előírást, szabályt betartanak. Azt is reméljük, hogy csak kevesebb embert, és nem egyszerre küldenek el. Úgy számolunk, a leépítés tényleg eltart az év végéig is. Mi van bent? Írja azt, mérsékelt reménykedés, mindenki abban bízik, ő marad, és jobbra fordul minden, csak vége lesz a válságnak. Közhelyes, de most igaz, aki időt nyer, életet nyer.

– Mi ez az ezüstgolyó, amit egymástól kérdezgetnek az emberek?

– Egy Ákos-dalszövegből származik. „Az idő a legjobb / Mesterlövész / (Nem a józan ész), / Fegyverében régóta kész / (Régóta kész) / A szíved felé száguldó / Gyilkos ezüstgolyó. // Ha a pillanatnak / Terhe nagy / Hát köszönd meg / Hogy élni hagy…” Ez a sláger most itt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!