Tudják, mi a különbség a szikvíz és a szódavíz között? Nem? Én sem tudtam egészen addig, amíg el nem vetődtem Deák úr szódaüzemébe. Márpedig Deákék ezt pontosan tudják, hiszen lassan száz éve űzik az ipart.
A Ferencváros kellős közepén, egy vadszőlővel befutott házban készíti a buborékos italt évtizedek óta Deák László és családja. Ha van igaz szódás família, az övé biztosan az. Már a nagyapja is szódás volt, 1922-ben kezdte az ipart. Valahol a Mester utcában, nem messze a mostani üzemtől állt az első műhely. Apja és a testvére már az egykori Ranolder utcában dolgozott (ma Balázs Béla utca – a szerk.), mígnem 1949-ben államosították őket. „Még a szemeteslapátot és a nővérem babakocsiját is elvitték” – meséli Deák László.
Csakhogy valamikor az ötvenes évek közepén Rákosi Mátyás igencsak megszomjazhatott, és sehol nem tudott inni egy jó szódát. Menten ki is adta az utasítást, hogy a szódavíz legyen közszükségleti cikk, és akár a föld alól is kerítsék elő az egykori szódásokat, a köz szükségletének kielégítésére.
Így kapott ismét iparengedélyt Deák úr édesapja. „A pesti szódás kollégák adták össze a berendezést. Ki egy ládát adott, ki üvegeket. Még egy eldugott szódatöltő gép is került valahonnan.”
Deák László szódásüvegek között nőtt fel, mégsem lett belőle azonnal szódás. Fiatalabb korában a Ferihegyi repülőtéren dolgozott kereskedelmi tisztként. Édesapja halála után édesanyja vette át az üzemet, de „ő annyira jótét lélek volt, hogy nem volt alkalmas egy üzleti vállalkozás vezetésére”. Így aztán Deák úr 1973-ban átvette a Márton utcai kisüzemet és nekiállt, hogy folytassa, amit apja és nagyapja elkezdett.
Szén-dioxid a vízbe
Amikor megérkezünk, Deák úr éppen telefonál. Int, hogy üljünk le. Próbálok fülelni, nem árt, ha az ember otthon van a szódabizniszben is. „Po tygodniu... setki skrzyń sody... dziękuję za zamówienie.” Persze, ha a társalgás lengyelül zajlik, az jelentősen nehezíti a megértést. „Több mint száz kisüzemet szereltünk fel az elmúlt években külföldön, Kazahsztánban, Lengyelországban – magyarázza Deák úr a telefont –, de még Ausztráliában is. Ha kérdés van, azt meg kell válaszolni.”
Azért ez a folyékony lengyel elég gyanús, kérdem, nem volt-e véletlenül lengyel a családban? „Hát, a családban éppen nem, de – mondjuk így – volt egy hosszabb lengyel kapcsolatom, amiből csak a nyelv maradt meg. Évtizedekig nem használtam, és nem is hittem volna, hogy valaha szükségem lesz rá. Aztán tessék. Az elején azért voltak nehézségek, mert szerelmet bármikor tudtam vallani, de annak utána kellett néznem, hogy mondják azt, hogy feszteleníteni a szaturátort. Ma már ezt is tudom.”
S ha már így belementünk a szakmába: a szaturátor a szódakészítés egyik legfontosabb eleme. Ez a masina juttatja be a szén-dioxidot a vízbe. Méghozzá alacsony hőmérsékleten és igen nagy nyomással. Minél alacsonyabb a víz hőmérséklete, annál több szén-dioxidot képes felvenni. Vagyis annál szúrósabb lesz a víz. Deák úrék 8 fokra hűtött, sima, pesti ivóvizet használnak, amely egy háromtagú szűrőn és egy hűtőrendszeren át érkezik meg a töltőgéphez.
A szűrők a szódavíz két fő ellenségét, a klórt és a mechanikai szennyeződést szűrik ki a vízből. „A pesti víz egyébként nagyon jó, teljesen alkalmas szódának. A szóda pedig akkor jó, ha kellőképpen csípős és savanykás. És ha az utolsó csepp is éppen olyan, mint amikor először nyomom le a kart” – magyarázza a tökéletes ital ismérveit Deák László. Aki – nem mellesleg – szakmája egyik nagymestere, az Országos Szikvízkészítő Ipartestület örökös és tiszteletbeli elnöke. Az is rögtön kiderül, hogy nemcsak a víz, a palack minősége is fontos. „Egy szódásüvegnek minimum 12 bar nyomást kell kibírnia. Erre csak a speciális palackok képesek.”
Amikor „szódásüvegről” beszélünk, ma már inkább pillepalackról van szó. Bár néhány helyen még ragaszkodnak a régi üvegpalackhoz, azt már csak „saját felelősségre” töltik újra. „Az üveg tényleg szebb, de balesetveszélyes. Ha eltörik, hatalmas erővel robban szét – mondja Deák úr, és magyarázatképpen megmutatja a jobb kezét, rajta egy hosszú heggel. – Ilyesmi a polietilénnel nem fordulhat elő.”
A műhelyben öten dolgoznak: a négy családtag és Karcsi, aki a palackokat tölti. Egyébként mindenki mindent csinál, amire éppen szükség van. Ha kell, beállnak tölteni, felmossák a műhelyt vagy kiadják az árut a vevőknek. Igazi családi vállalkozás. Nem is vágynak többre. (A két nagyfiú mellett már az unoka is ismerkedik a szódakészítés titkaival. Igaz, ő még vacillál a tűzoltó és a szódakészítő mesterség között.) „Éppen annyi szódát készítünk, amennyit el tudunk adni” – mondja Deák úr. Sem fejleszteni, sem költözni nem akarnak. Világéletükben itt éltek és dolgoztak a Ferencvárosban. A családfő négy éve Pro Urbe Ferencváros díjat is kapott, és egy fontos kormánykitüntetést, a Klauzál Gábor-díjat. De amire talán a legbüszkébb, az az, hogy aktív tagja a budapesti Kadarka Körnek. A szóda legszebb feladata mégiscsak az, hogy belőle fröccs készüljön, és miből készülhetne a legjobb fröccs, ha nem egy jó palack kadarkából?
Az elején megígértem, hogy elmondom, mi a különbség a szóda és a szikvíz között. Merthogy ez a kérdés engem sem hagyott nyugodni. „Az égvilágon semmi. A szódát eredetileg szikvíznek nevezték, mert úgy hitték, hogy a víz csípőssége a sziksóból ered. A név azután is megmaradt, hogy kiderült, a sziksónak semmi köze a szódavízhez. Azóta mindenki azt a nevét használja, ami neki tetszik” – adja meg a választ a nagy kérdésre Deák úr.
Mint szódás a lovát
Bár egészen az 1970-es évekig lovas kocsival vitték házhoz a szódát, a szólás valószínűleg a 19. század végéről származik. A szódás számára nagy érték volt a jó ló, amelyik erős és kitartó. Verni talán csak addig verték, amíg beletanult a kihordásba: hogy hol kell megállnia, mikor kell elindulni.
Néha megbokrosodott, például 1896-ban, amikor a feljegyzések szerint egy pesti szódás lova miatt felborult a kocsi és 65 üveg ízzé-porrá tört. Amúgy a szódás és a lova szimbiózisban élt.
A ló pontosan úgy állt meg a kapuban, hogy könnyű legyen a rakodás. Szinte minden háznál kínálták a szódást fröccsel, aki gyakran többet ivott a kelleténél, elaludt, de a lova így is hazavitte a szekeret. Bánffi István szegedi szódástól ismerhetjük a következő történetet. A szódás lovas kocsin szállította házhoz a szódát. Okos állat volt a lova, ha a gazdája köszönt valakinek, akkor megállt. De voltak olyanok, akik nem akartak vásárolni, csak köszöntek. Ilyenkor nem kellett megállni. A szódás rácsapott még a köszönés előtt a ló farára, jelezve neki azt, hogy továbbmehet.
A szikvíz rövid története
A szódát a magyar hagyomány szerint Jedlik Ányos győri bencés barát találta fel, de ez nem teljesen fedi a valóságot. A 18. században az angol Joseph Priestley elegyített először vizet széndioxiddal, amiért meg is kapta a brit tudóstársaság nagy aranyérmét. Bár találmányát nem szabadalmaztatta, de Priestley felfedezését felhasználva, a svájci J. J. Schweppe már jóval korábban kidolgozott egy hatékony eljárást szódavíz készítésére, és 1783-ban megalapította a Schweppes & Co. cégét. A kezdeti sikerek után 1792-ben átköltözött Londonba, de hamarosan csődbe ment, és végül 1799-ben eladta cégét, amely azonban azóta is világhírű. Még a szódásszifont sem mi találtuk fel, hanem a brit Charles Plinth (1813). A mi Jedlik Ányosunk úgy került a képbe, hogy rendtársai rendszeresen hordták fel az apátságba a füredi szénsavas gyógyvizet. Csakhogy mire a szekér a hordókkal felért Győrbe, a szúrósság szinte teljesen kiment belőle. Ezért kérték meg a közismert tudóst és ezermester Jedliket, hogy szerkesszen olyan eszközt, amivel a szénsav benn tartható a hordóban. Jedlik először egy „apparatus acidularis” nevű berendezést készített, majd 1828–29-ben behatóan kezdett foglalkozni a mesterséges savanyúvíznek iparilag is használható készítési módjával. Az általa 1830-ban kidolgozott eljárással ipari méretekben lehetett szikvizet előállítani. Az ő nevéhez fűződik az a megoldás, hogy a szifon aljáról egy cső segítségével érdemes a szódavizet kinyerni, hogy több szén-dioxid maradjon az italban. És persze – a hagyomány szerint – ő készített először fröccsöt a barátainak.
2004-ben a szikvíz bekerült a Magyar Értéktárba mint hagyományos, különleges termék, 2013-ban hungarikummá nyilvánították.
Kis Magyar Fröccsológia
Jedlik spriccernek nevezte a szódával hígított bort, és állítólag Vörösmarty adta neki a magyarosabb hangzású fröccs nevet. Ma számos keverési arányt és nevet tartunk nyilván, íme, a leggyakoribbak:
kisfröccs – 1dl bor, 1 dl szóda
nagyfröccs – 2 dl bor, 1 dl szóda
hosszúlépés – 1 dl bor, 2 dl szóda
házmester – 3 dl bor, 2 dl szóda
viceházmester – 2 dl bor, 3 dl szóda
lakófröccs – 1 dl bor, 4 dl szóda
Krúdy-fröccs – 9 dl bor, 1 dl szóda
Puskás-fröccs – 6 dl bor, 3 dl szóda
Apropó, Puskás. A magyar igen leleményes nép, bárminek az emlékét képes fröccsbe önteni. Állítólag Egervári Sándor, a magyar labdarúgó-válogatott egykori szövetségi kapitánya találta ki az Előrelépés nevű fröccsöt, ami a válogatott súlyos, 8-1-es kudarca nyomán 8 dl szódából és 1 dl vízből áll.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!