Bukás lesz az illúziókból

– Lapunk nemrégiben közölt egy közvélemény-kutatást, miszerint a válaszadók több mint kétharmada szerint rossz irányba megy az ország. Közben nap nap után hallunk egy másik kétharmadról, aminek nevében szisztematikusan és különösebb ellenállás nélkül folyik az ország hatalmi struktúrájának átalakítása. Most akkor kinek van itt kétharmada?

– A veszteseknek. A lakosság kétharmada érzi úgy, hogy a rendszerváltás kárvallottja.

– Mi az oka a veszteségérzésnek?

– Az egyik ok jól ismert: eltűnt a viszonylagos biztonság, ami megvolt az államszocializmus idejében. A másik ok, hogy ettől a folyamattól nem teljesen függetlenül az a fajta egyenlőtlenség, ami a Horthy-korszakban volt, ismét „feltámadt”. Az emberek – a kutatásaink szerint Magyarországon különösen – borzasztóan érzékenyek az egyenlőség megsértésére. Az államszocializmus négy évtizede feltételes reflexként alakította ki az emberekben az egyenlőség feltétlen szeretetét. Az egyenlőtlenség érzése óhatatlanul azokat sújtja elsődlegesen, akik úgy érzik, hogy ők vannak alul. Mivel a lakosság kétharmada vesztesnek érezte magát, igen hamar kritikus tömeget ért el a rossz érzés. Ahogy mentünk előre a rendszerváltás során, ez csak nőtt. Aztán eljött a mélypont ebben a folyamatban, aminek következtében állt elő a különleges helyzet, amire az alkotmány 1989-es elfogadásakor még senki nem gondolt: hogy egyetlen politikai erőnek lesz olyan hatalma a parlamentben, amivel bármit megtehet.

– És tényleg bármit meg is tehet?

– Nem. Vagyis, nem egészen. Van ellenáram. Nem túl erős, de azért van: az Európai Unió, amely döntően egy értékközösség. A legfontosabb érték a hatalom megosztása, a fékek és ellensúlyok rendszere. Az európai értékközösség része a szociális felelősség, a szolidaritás, az egyéni szabadságnak a tiszteletben tartása, a jogbiztonság. Ez egy olyan csomag, amit az EU minden tagállamától elvár. A médiatörvény kapcsán ezt ki is mutatta. Más ügyekben az unió csak informálisan tudja érvényesíteni ezt a nyomást.

– Így aztán az unió nem is valódi gátja a kormányzati akaratnak.

– Igaz, de van egy másik ellenáram is. Ez paradox módon pont az a társadalom, amely ezt a politikai erőt hatalomra juttatta. A társadalom jóval individualizáltabb, mint azt bárki hiszi a politikai elitből.

– Ebből mi következik?

– Rettenetesen vissza fog ütni ez a nemzeti retorika. Az is visszaüt, ha a politikát indulatokra, méghozzá nagyon vad indulatokra alapozzák. Az uralkodó eszme jelenleg az, hogy minden központi legyen, ami a korábban érvényesülő decentralizáció ellenhatása. Ám nem csak a szakirodalomból, hanem a gyakorlatból is tudjuk, hogy egy központból egy társadalmat csak egy darabig lehet vezetni. Ha elkövetnek egy hibát, akkor annak az olyan, mint amikor felrobban egy atomerőmű: elpusztíthat mindent.

– Mi okozza a robbanást?

– Hogy nincs nemzet önmagában. A nemzetek csak más nemzetekkel együtt létezhetnek. A magyar nemzet története szorosan összefonódott a szlovák, a román, a horvát, az osztrák, a szerb nemzetekkel. Ezért bármi történik a magyar kategória meghatározása körül, akkor, ha akarjuk, ha nem, az kihat a szlovák, román, horvát és a többi kategóriára is. Egységes közép-európai nemzeti szövetről beszélhetünk, amit Németh László, Szabó Dezső tökéletesen értett – őket kellene olvasnia annak, aki egyáltalán bátorságot érez, hogy kísérletet tegyen a magyar nemzeti kategória tartalmainak meghatározására, mondjuk egy alkotmányban. Egyszer írtam egy tanulmányt, amelyben azt néztem, hogy mennyire képesek a magyarok magukat más szemmel nézni. Hogy képes-e egy magyar politikus arra, hogy elképzelje, miként látja őt, mondjuk egy román, nem is beszélve egy angolról vagy egy franciáról. Egyértelműen kiderült: ez a fajta nemzeti empátia általában véve hiányzik a magyarokból, de a nagyobb baj, hogy az elitből is. Ha nincs ilyen kontroll bennünk, akkor a legvadabb illúzióknak kerülünk a rabságába. Cselekedhetünk persze illúziók alapján is. Rövid távon még sikeresek is lehetünk, mint voltak a szerbek a múlt században. De ma már ők is másképpen gondolják. A nem kooperatív nacionalizmus hosszú távon tragédiához vezet.

– Ahogy kollégája, Pataki Ferenc nyilatkozta nemrég: mi mindig nagy érzelmekben éljük meg, amit nagy cselekvésben nem élhetünk meg.

– Ennek megint csak van egy történelmi előzménye. Mostanság kedvenc olvasmányom Szerémi György könyve, ami Magyarország 1456 és 1543 között bekövetkezett páratlan iramú romlásáról szól. A köznemesség akkoriban pont ugyanazt produkálta, ami a mai politikai elit: esküdözött, fogadkozott, a cselekvés meg elmaradt. De ezzel a fogyatékosságunkkal együtt kell tudnunk élni.

– Akkor hogyan oldódnak meg azok a problémák, amelyekről mi is beszélünk?

– Nem oldódnak meg. Lukács György mondta egyszer, Magyarországon a tarthatatlan dolgok öt-hatszáz évig tartanak. D ettől még a saját életében mindenki megoldhatja a problémákat. Nem a kormánytól kell várni, hogy valaki lefogyjon, ha kövér, vagy hogy elmenjen a könyvtárba és több Kosztolányit olvasson. Ez mind megtehető kormány nélkül is. Nálunk „történelmileg úgy alakult”, hogy a mindenkori kormányok értéküket vesztik akkor is, ha éppen senki sem tüntet ellenük. Felmérések szerint a kormány egy év alatt elvesztette támogatói­nak majdnem harmadát. Hasonló népszerűségvesztést produkált annak idején a Gyurcsány-kormány is, az akkori ellenzék hathatós segítségével. Most a népszerűségvesztés enélkül következett be, ami arra utal, hogy lenne tere az ellenzéki politizálásnak.

– Ön észleli a civil öntudat ébredezését?

– Persze, elég rámenni a Facebookra. De a tüntetéseket szervezők kitiltják a rendezvényeikről a politikusokat. Ők is tudják, hogy ma az igazi politika az antipolitika. Mondhatjuk erre, hogy „fából vaskarika”. Mert előbb-utóbb úgyis igazi politika lesz belőle. Elkezdődik a Facebookon, folytatódik az utcán, majd visszatér a Facebookra. Shakespeare még mondhatta, hogy „színház az egész világ”. Ma azt mondaná, hogy „hálózat az egész világ.” Senki sem ismeri még ezt világot, ahol nem az a lényeg, hogy ki vagy és ki nem vagy, hanem az, hogy kit „lájkolsz”, s kikkel együtt teszed ezt. A fordulat, melyről beszélek, legalább akkora, mint amikor az utánzásról áttértünk a beszédre, a beszédről az írásra, az írásról a nyomtatásra, majd az egy központból dirigált tömegkommunikációra. Mindegyik korábbi kommunikációs architektúra megőrződött, de az újonnan jött mindent megváltoztatott. Életet, üzletet, politikát, kultúrát. Most az interneten megjelent közösségi médián a sor, ahol egyszerre vagyunk ott, mint nézők, hallgatók, olvasók, s mint szerzők, miközben minden tartalomhoz hozzáférhetünk, legyen az ősrégi, vagy vadonatúj. Nincs többé központ. A most felnövő generáció az új kommunikációs architektúra szabályai szerint szerkesztett valóságban él. Ebben kell megtalálnia a politikának helyét, de ezt csak azokkal együtt teheti, akik ott vannak az új világban.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!