Ki az úr az országháznál, és miképp garantálható a stabil uraság – a kérdésre adandó válasz dönti el, milyen rezsimet (esetleg kurzust) kalapál össze Orbán Viktor. Annyi biztosnak látszik, hogy a miniszterelnök valami újban töri a fejét, és ez a valami bizony nehezen írható le a jelenlegi modellekkel.
Az egyik bevett értelmezés szerint a Fidesz ura úgynevezett prezidenciális, félprezidenciális – azaz valamilyen elnöki – szisztémában gondolkodik, hogy bebetonozza magát az ország élén. Ám a jelek szerint jóval mélyebb változás készül, mint az „első ember” titulusának átírása.
A jelenlegi politikai berendezkedés – a kancellári modell – ugyanis nem követeli meg az elnöki rendszerre való átállást: a miniszterelnök kézben tartott pártján és annak holdudvarán keresztül sikerrel kommandírozza a parlamenti frakciót, illetve kormányát, így semmi nem fenyegeti hatalmát. Egyelőre. Igaz, ha a pártját – kitartó építkezéssel – kiszervezi alóla egy ma még csak nem is körvonalazódó riválisa, akkor búcsúznia kell a kormányfői poszttól.
Csakhogy erre az elnöki modell sem jelentene gyógyírt. Ugyanis a prezidenciális, félprezidenciális rendszerekben két közvetlenül választott legitimitás viaskodik egymással: az elnök és a parlament. Éppen ezért amennyiben elvékonyodik vagy elfogy az elnök pártjának többsége az Országgyűlésben, az államfő hatalmi pozíciói is megrendülnek. Legalábbis a nyugati demokráciákban. Nem véletlen, hogy Orbán keletre kacsint – és nem csak a bizniszben.
Tehát jól kitapinthatóan Orbán egy új rendszert épít (ahogy ez a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen elővezetett mondatokból is kiderül), csak egyelőre egyedül ő tudja, milyet. Az azonban biztosnak tűnik: nemcsak a politikai elitet, az apparátust és a gazdasági holdudvart akarja átformálni, hanem a társadalmat, ha úgy tetszik, a mindennapi életet. Erre mutat a közmunka rendszerének kialakítása (avagy hogyan marginalizálj 2,5 millió szegény embert), a közoktatás totális államosítása, az egészségügy lassú leépítése, illetve – a kormányzati kommunikációban egyelőre tagadott – nyugdíjrendszer-átalakítás. (Emlékeztetőül: még az a képtelenség is az eszükbe jutott, hogy az időskori ellátást nagyban befolyásolhatná akár az is, ki hány, legalább középszintű végzettséggel rendelkező gyereket nevelt fel.)
Még egyszer: Orbán nincs lépéskényszerben, és csakis rajta múlik, mit választ. Annyi tűnik biztosnak, hogy politikai pályája során szép lassan leszalámizta cselekvésének gátjait – legyen szó alkotmányos fékről (például Alkotmánybíróság átalakítása) vagy külhoni ellensúlyról (többek között az EU szabályainak kijátszása a vitatott intézkedések Alaptörvénybe emelésével). Mára egyetlen gátja maradt – miniszterelnökként, ha formálisan is, de köti a parlamenti többség.
Orbán Viktor azt üzente
„Azt is tudnia kellene Magyarország utolsó szegletében is mindenkinek, hogy Magyarországot újabb úgymond liberális közbiztonság fenyegeti.”
(2002. április 9., Testnevelési Főiskola)
„A liberálisok szabadságot, a szocialisták modernizációt, a polgári erők pedig közösséget építenek.”
(2006. szeptember 9., interjú a Magyar
Nemzetnek)
„Napjainkra azonban megszűnni látszik a rendszer dualitása, s egy centrális politikai erőtér van kialakulóban, ami egyrészt a jobboldali konjunktúrának, másrészt a mi megerősödésünknek köszönhető. Hogy így néz-e majd ki ez a politikai erőtér a választásokat követően is, azt nem tudom, csak szeretném, ha így nézne ki.”
(2009. szeptember 5., Kötcse)
„A nyugati típusú kapitalizmus került válságba, az a felfogás, hogy a kapitalizmus majd elhozza a jólétet, az állam pedig tartsa távol magát a gazdaságtól.”
(2010. július 24., Tusványos)
„Azt gondolom tehát, hogy a nyugati fogyasztói és jóléti társadalomnak érkeztünk el a végére.”
(2011, Tusványos)
„Aztán 2010-ben végre fölocsúdtunk, összefogtunk, és fölvettük a kesztyűt. Itt, Magyarországon szinte mindenki megértette, hogy másfelé kell elindulni. Új eszközökkel, új frontokon kezdtünk küzdeni.”
(2013, a Polgári Magyarország Alapítvány gálája)
„2010-ben úgy döntöttünk, hogy szakítunk a 20 éve meglévő liberális társadalomszervezési elvekkel.”
(2014, beiktatási beszéd)
Német mérce: egyensúly
Németország maga a demokratikus egyensúly – noha ezt sommásan annyival szokás elintézni, a kancellár mindent visz. És tényleg, a kormányfőt nehéz kimozdítani helyéről, legfeljebb csak konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal lehet, azaz csak akkor cserélhető, ha a bizalommegvonással együtt lehetséges utódját is megnevezik. És bár a kancellár felel a kormány minden tettért – szemben a magyar gyakorlattal –, nem nyúlhat át miniszterei feje felett, területükön nem intézkedhet. Ha elégedetlen a tárcavezetőkkel, akkor kezdeményezheti leváltásukat, ám hogy keresztül tudja-e vinni akaratát, az kérdéses, egy ilyen lépéshez ugyanis szükséges a koalíciós partnerek jóváhagyása. Ráadásul a kancellárt az elnök is ellenpontozza, az államfőt ugyanis az alkotmányosság őrének tekintik. Ám az elnök is függ a kancellártól: egyrészt a német parlament (ahol a kancellár koalíciója van többségben) szükség esetén vádat emelhet az államfő ellen a törvények megsértése miatt, másrészt az elnöki rendeleteket a kancellárnak vagy az illetékes miniszternek is ellen kell jegyeznie.
Angela Merkel német kancellár előszeretettel mutatkozik sikeres sportolók körében. Köztudott, hogy kijár a német labdarúgó-válogatott legfontosabb mérkőzéseire, így a brazil vébén győztes csapat sikerét is élőben látta, VIP-páholyból nézte.
Francia sasszé: hátrébb. hátrébb
A francia modellben az elnök szinte ugyanazt megteheti, mint a moszkvai kolléga. Ám ebbe az úgynevezett félprezidenciális rendszerbe féket is beépítettek – az államfőnek a miniszterelnök kinevezésekor szem előtt kell tartani a parlament összetételét. És ha az elnök és a nemzetgyűlési többség nincs közös platformon, akkor is kormányfővé kell emelni a győztes politikai erő vezetőjét – ráadásul ebben az esetben a tárcavezetők kiválasztásába sem folyik bele. (Egyébként a kormányfő kinevezését a parlamentnek szentesítenie sem kell.) És bizony – bár az alkotmány nem kényszeríti erre, legfeljebb a szokásjog – ilyenkor a köztársaság elnöke hátrébb lép, és a kormányfő lesz a politikai élet főszereplője. Ha viszont adott a nemzetgyűlési többség, akkor biztosított az elnöki teljhatalom – a kormány gyakorlatilag az elnöki elképzelések végrehajtója. (Nem véletlen, hogy az elnök vezetheti a kormányülést, alkothat rendeleteket stb. – illetve normál esetben a kormányfő kinevezését a parlamentnek szentesítenie sem kell. És bizony a forradalom földjén a nép sem nagyon ötletelhet: referendumot csak az államfő írhat ki. A történeti hitelesség kedvéért érdemes hozzátenni: a francia modellt történelmi félelmek „építették” – az első világháborúba való „beugrás”, a második világégés alatti megszállás, illetve az 1945 utáni időszak kormányzati kudarcai. Ezek okát ugyanis a franciák az állandóan változó parlamenti erőviszonyokban, a folytonos koalíciós kényszerben látták és úgy gondolták, az államfői hatalom megerősítése gyógyír lesz a bajokra.
A francia politikusok nem törődnek azzal, ha magánéleti híreiktől hangos a sajtó. A polgárokat annál inkább érdekli például François Hollande és Julie Gayet románca.
Orosz sorrend: cár és isten
A cárok és a szovjetek földjén soha nem szerettek ki az autoriter vezetőkből: Oroszországban Isten után az elnök az első. (A Putyin-kultuszt látva a sorrendről megoszlanak a vélemények.) Az orosz alkotmány értelmében ugyanis az államfő nem más, mint biztosíték az alkotmányban foglaltak betartására. E minőségében ő garantálja, hogy nem sérül a polgárok jogainak és szabadságának a köre, továbbá védelmezi Oroszország szuverenitását és egységességét. Ja, és az elnök biztosítja az államhatalom ágai működésének összhangját. Ő nevezi ki a miniszterelnököt, illetve a kormányfő javaslatára beiktatja vagy kirúgja annak helyetteseit és a tárcavezetőket. Persze a miniszterelnök kinevezésére az Állami Dumának (a parlament alsó házának) is rá kell bólintania, de ez a szentesítés inkább formális: amennyiben a honatyák háromszor egymás után nemet mernek mondani az államfő választottjára, az elnök rögvest feloszlathatja a Dumát. Ráadásul a miniszterelnök az államfő bizalmasa (nem sok ambícióval megáldva), ugyanis egy 2008-ban bevezetett szabály értelmében egymás után legfeljebb két hatéves ciklust tölthet ki a modern cár. Hogy eleget tegyen ennek a követelménynek, Vlagyimir Putyin például miniszterelnökét, Dmitrij Medvegyevet tolta fel elnöknek, majd amikor leketyegett a hat év, helyet cseréltek.
Az elnök gyakorlatilag közvetlenül irányíthatja a kormányt, vezetheti a kormányüléseket, ő dönt a feloszlatásáról, illetve hatálytalaníthat kormányrendeleteket, ha azok ellentétesek az alkotmánnyal – vagy éppen az elnöki rendeletekkel. Ez a kitétel jelzi, hogy az elnöknek is közvetlen jogalkotási jogköre van. Azaz a kormány egyfajta közigazgatási szervként fogható fel az orosz rendszerben. És bizony az Állami Duma sem járt sokkal jobban. Egyrészt legitimitása nem erősebb, mint az elnöké, hiszen mindkét politikai aktort közvetlenül választják, másrészt csekély a zsarolópotenciálja. Ugyan a 450 fős testület ötöde már bizalmatlansági indítványt nyújthat be az elnök „végrehajtó kezének számító” kormány ellen, de egyszerű feles többség már bizalmat szavazhat a kabinetnek.
És persze, ha valamilyen oknál fogva az elnök meggyengülne a parlamentben, akkor nem kell feltétlenül saját személyében kényszeríteni az adott ügyben a törvényhozást, gyakorlatilag bármilyen kérdésben szabadon népszavazást írhat ki.
Vlagyimir Putyin orosz elnök sikerrel alkalmazta a hatalmi gyakorlatot, hogy amikor lejárt a mandátuma, egyszerűen helyet cserélt politikus barátjával, Dmitrij Medvegyevvel. Így lehet az ember egyszer miniszterelnök, majd elnök. (Fotó: Reuters - ITAR Tass)
Magyar virtus: vezérelvűség
A német modellt már számos ponton meghaladta a magyar berendezkedés – a köztársasági elnök már most gyengébb, mint a nyugat-európai nagyhatalom első embere, a minisztereket a kormányfő kedve szerint cserélgetheti, illetve már most közigazgatási végrehajtóvá „fokozta le” őket az uniós pénzektől kezdve a közigazgatási személyzeti politikáig minden fölött regnáló miniszterelnökség létrehozásával.
A francia példa szintén nem lehet Orbán szíve szerint való, hiszen az elnöki hatalom csúnyán csorbul – többség hiányában. persze a francia államfő megteheti, hogy nem tartja magát a szokásjoghoz és nem lép hátrább, ám akkor sem marad teljhatalmú úr, legfeljebb tábornok egy politikai állóháborúban. Kizárásos alapon az orosz szisztéma lehet a legvonzóbb Orbán számára – itt csak egy akadályt kell megugrani, nevezetesen azt, hogy az elnököt közvetlenül választják.
A helyzet az, hogy Orbán Viktort semmi nem kényszeríti arra, hogy váltson – a Fidesz teljhatalmú elnökeként sikerrel tartja kézben a frakciót, a kormányt. Az utóbbi négy évben teljesen felőrölte, majd újragyúrta a közigazgatást (megtörve a közalkalmazottak védettségét), megtörte az összes ágazati lobbit, és új szereplőket csatornázott be (most éppen ott tart az ügy, hogy a régi harcostársak cégbirodalmait is felmorzsolja, és csak a saját nevelésű oligarchák maradhatnak a színen.
Orbán Viktor miniszterelnök két választást megnyert egymás után. Pártja mind a kétszer kétharmados többséget szerzett a parlamentben. Ez a siker arra is elég, hogy azt csináljon, amit akar, miközben folyamatosan arra hivatkozik, hogy erre kapott felhatalmazást.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
