Valószínűleg bánhatta John Slocum, hogy famíliájával elköltözött az Atlanti-óceán kanadai partjára, mert az addig a családi csizmakészítő iparba besegítő tizennégy éves fia, Joshua, ahogy megszagolta a nagy víz csábítóan sós illatát, azonmód meglógott bőrdíszműves apja kezei közül.
Hajósinasként adta bérbe magát egy kétárbocosra, s ettől kezdve, élete végéig csak a legritkább esetben lépett a szárazföldre. Világhíres akkor lett, amikor 1895. április 24-én – 51 éves korában – a saját maga által készített Spray nevű, 40 lábas (12 méteres) vitorlásával három év és két hónap alatt egyedül hajózva megkerülte a Földet. Vele kezdődött tehát az a betegség, amelyet mindközönségesen szólóvitorlázásnak, súlyosabb kór esetén magányos csónakázásnak nevezhetünk, s amely, úgy tűnik, időnként menthetetlenül elkap valakit. A „fertőzöttek” között természetesen magyart is találunk: elsősorban is Fa Nándort, aki barátjával, Gál Józseffel 1985. szeptember 26. és 1987. szeptember 22. között, 717 nap alatt 70 ezer kilométert tett meg a maguk építette, 9,5 méteres Szent Jupáton, hogy első magyarként körülvitorlázzák a Földet. (A betegség súlyosbodását jelezte: Fa Nándor ezt követően még kétszer hajózta körbe egyedül a Földnek nevezett golyóbist.)
És akkor itt van Rakonczay Gábor, pontosabban Rakonczay Gáborék, hiszen hites nejével, Viktóriával, első magyar párosként, a saját maguk által tervezett, Tűzhangya nevet viselő óceáni evezősön már átszelték az Atlanti-óceánt. Mellesleg világrekord idővel: 51 nap, 6 óra és 10 perc alatt tették meg a Kanári-szigetek és a Karib-szigetek közötti 5200 kilométeres távot. Most azonban Gábor egyedül indult neki ugyanennek az útnak, hogy a világon elsőként, egyedül és kenuval keljen át az Atlanti-óceánon. Csakhogy február 6. óta nincs hír róla. (Illetve lapzártánkig, nem volt információ róla.)
Hogy eddig mi történt, pontosan tudjuk. Ugyebár először is el kellett jutni a „startvonalhoz”, vagyis a Kanári-szigetekre. A két „vitéz”: Gábor és Vitéz nevű kenuja tavaly, december 20-án hajnali 6 óra 15 perckor indult a portugáliai Lagos kikötőjének mólójától. Aztán eltelt 16 nap, 19 óra és 25 perc, hogy január 6-án, éjfél után öt perccel odaérjenek a Las Palmas-i külső kőgáthoz, ahol is majdnem „eltaposta” őket egy gyorsjáratú. Ez a „bemelegítő” szakasz 1203 kilométer volt. Hogy milyen is az élet, mondjuk, milyen az alvás a nyílt vízen, íme, néhány sor ugyancsak a hajónaplóból.
„Mivel a hajót alvás közben senki nem hajtja, az nagyjából merőlegesen áll a hullámok haladási irányára és sodródik. Közben pár percenként telibe kapja egy hullám, ami a műanyag hajóban leírhatatlanul hangos, általában az egész hajó beleremeg a robajba, a fedélzet megtelik vízzel, ami hosszú percekig ömlik ki a kifolyónyílásokon. A kabinban úgy kell elhelyezkedni, hogy az ember össze ne törje magát, és mese nincs, aludni kell! Átlagosan húszpercenként szoktam felébredni, vagy egy nagyobb hullámra, vagy arra, hogy átforduljak a másik oldalamra. A kabinban 94-96 százalékos a páratartalom, 16 C-fok van, ugyanakkor csak itt lehet pihenni és regenerálódni, hiszen nem terít be egy hullám sem, és a kint tomboló széltől is védve vagyok.”
Január 25-én, hajnali 6 óra 21 perckor Gábor eloldotta Vitézt a kanári-szigeteki Pasito Blanco kikötőben, és megkezdte az óceán átkenuzását. Ettől kezdve, egészen február 6-ig napi kapcsolatban volt feleségével, de 6-án elhallgatott a műholdas telefonja. Tudjuk, hogy az erős szélben kétszer is megborult a kenuval, vélhetően minden, még a kabin is átázott. Tulajdonképpen ebben reménykedik mindenki: a nedvesség időlegesen tönkretehette a hajó elektromos berendezéseit, ezért nem hallunk felőle. Az is jó hír, hogy vészjelzés sem érkezett a csónakból. A végveszélyt egy sürgősségi helyzetjelző rádióadó, az EPIRB adja, akár a hajóstól függetlenül is, önmagát aktiválva jelenti a hajó koordinátáit a műholdak, illetve a mentőegységek számára. De az EPIRB is hallgat. Most, a Nemzetközi Óceánátevező Szövetség felhívása után a térségben haladó összes hajó figyeli a vizet. Néhány nappal ezelőtt az ismert magyar borász, Szeremley Huba és legénysége is elindult Gábor után. Az Elizabeth nevű vitorlás követi a Vitéz útját; arra ugyan kicsi az esély, hogy észrevegyék a kenut, de arra viszont van, hogy Gábor megpillantja a vitorlás árbocát, és rakétájával jelet ad.
Fa Nándor mindenkinél jobban tudhatja, hogy mi is történhet most Rakonczay Gáborral, hiszen ő is sokszor került hasonló helyzetbe, ráadásul személyesen is ismeri Gábort, mi több, a Vitéz is az ő műhelyében készült.
– Újra elővettem a hajó rajzait és mindent újra ellenőriztem. Az összes adatot figyelembe véve – önsúly, összsúly, vízkiszorítási képesség – arra jutottam, hogy ha valami miatt a hajót teljes egészében elárasztja a víz – beleértve a légszekrényeket is –, akkor sem süllyedhet el. Szinte lehetetlen felborulnia, illetve, ha mégis, akkor pedig, mint egy keljfeljancsi, „talpra” áll.
– Akkor egyszerű kommunikációs problémáról lenne szó?
– Remélem. Az ilyesmi a tengeren különösebb hibázás nélkül is megtörténik, velem is előfordult már. Mivel a hajóban lecsapódó pára is tartalmaz sót, ez összeadódik a bekerülő és behordott tengervízzel, ami még a kifejezetten tengerre szánt készülékeknél is okozhat korróziós károsodást. Nagyon remélem, hogy a GPS helymeghatározó műszere rendben van, de ha nem, akkor is ott van a compass (egy mágneses iránytű), ami minden körülmények között működik, így tudja, hogy milyen irányba kell haladnia.
– Előfordulhat, hogy kiesett a kenuból?
– Persze, ez könnyen előfordulhat, de azonnal vissza is mászik. Ő egy jó tengerész, ismeri a szabályokat, nem kockáztatja meg, hogy nem köti be magát. Ilyen úton a hajósok gyakorlatilag végig össze vannak kötve a hajójukkal, éppen azért, hogy ha kiesnek, legyen esélyük visszakapaszkodni a fedélzetre.
– „Elgázolhatta” egy óceánjáró?
– Ennek van reális esélye, mit mondjak, velem is előfordult egyszer… Nappal sem könnyű észrevenni a hullámzó óceánon egy hét és fél méter hosszú és alig egy méter magas hajócskát, éjszaka pedig, ha még a jelzőfényei sem világítanak, lehetetlen. Ugyan van a kenun egy mechanikus radarreflektor, de ennek a jelét sem könnyű észlelni.
– Milyen az idő most az óceánon?
– Pár napra az időjárás megnehezíthette az evezést, mert meredek hullámokat hozott a hirtelen megerősödött passzátszél, ami azóta is alig gyengült, de „az óceán fölépül”, és hamarosan olyan viszonyok alakulnak ki, amelyek inkább segítik őt.
Vasárnap, amikor megjelenik ez az írás, meglehet, már 28 napja annak, hogy nincs hír Rakonczay Gáborról. Csak a remény…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!