Soha nem találkozhatott a testvéreivel. Amikor 1947 júniusában a kis Weinberger Évike megszületett, nővére és két bátyja már évek óta halottak voltak. Sokáig a létezésükről sem tudott.

 

Természetes volt számára, hogy egyke gyerek, s hogy az édesanyja egyedül neveli, mert az apja 1948-ban, Izrael állam megalakulásakor egy jobb élet reményében a Szentföldre költözött, vagy ahogyan a szakterminológia mondja, „alijázott”. Vitte volna ő a romokon és a felejtésen éppen újjáéledő családját is, de Bözsi néni, Évike édesanyja, akkor még, képtelen volt a felejtésre. Nem tudta itthagyni az emlékeit. Ehhez a földhöz, a pestújhelyi ház falaihoz kötötték a gyerekei, akiket nélküle, a jelenléte nélkül gyilkoltak meg a haláltáborban. 

Őt, Weinberger Erzsébetet vitték el először. Nem tiltakozott, nem kérte, hogy legalább a családjától hadd búcsúzhasson. Valahol legbelül, titkon, minden logika ellenére azt remélte, hogy a gyerekeihez nem jutnak el. Hogy beérik vele. Kisebb kitérőkkel Buchenwaldig vitték, ahol az a „megtiszteltetés” érte, hogy a szakmája miatt kiemelték a csordaként terelt embertömegből. A németeknek szükségük volt varrónőre, ő meg bármiből pillanatok alatt képes volt ruhát eszkábálni. Viszonylag „jó” élete volt, legalábbis a többiekéhez képest: szabadon mozoghatott és mindennap dupla adag krumplihéjat kapott vacsorára, amit suttyomban összegyűjtött és titokban eljuttatott az éhező barátainak. Miközben Buchenwaldban megállt az idő, Budapesten nagyon is haladt: valamikor 1944. május végén a 8 éves Weinberger Róbertet, a 10 éves Gizellát és a 11 esztendős Árpád Rudolfot iskolába menet nyalábolták föl az utcán. Szülők nélkül, kizárólag magukra hagyatkozva érkeztek meg az auschwitzi II-es táborba, ahol viszonylag gyorsan „vetettek véget” a félelmeiknek és a szenvedésnek. 

Arcok, sorsok 

A koncentrációs táborokba hurcolt, 12 éves vagy annál fiatalabb gyermekeknek szinte semmi esélyük nem volt a túlélésre – mondta Vági Zoltán történész a Saul gyermekei programot bemutató sajtótájékoztatón –, a munkára kiválogatott 13–16 éveseket pedig „a holokauszt szétszórta Európában: négyszáz koncentrációs, halál- és munkatáborba, fegyvergyárba, bányába hurcolták őket Észtországtól Franciaországig. A  Saul fia főszereplője, Röhrig Géza a filmben szimbolikus értelemben nem egy fiút, hanem egy egész magyar generációt tart a karjaiban” – mondta Vági. A holokauszt alatt nagyjából annyi magyar gyerek halt meg, amennyi ma egy év alatt születik az országban. Körülbelül százezer 18 évesnél fiatalabb kiskorút gyilkoltak meg, égettek vagy ástak el jelöletlen tömegsírokba: többségükről a mai napig szinte semmit nem tudunk. A Saul fia című film alkotói a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárral karöltve, Nemes Jeles László fővédnökségével, éppen azért hozták létre a Saul gyermekei emlékprogramot, hogy az elkövetkezendő öt éven belül felkutassák a lehető legtöbb gyermekáldozatot, és amennyire csak lehetőség adódik rá, a nevük mellé arcokat, sorsokat és élettörténeteket is illesszenek. 

Felejtés és túlélés között 

A Weinberger-gyerekek esete a könnyebb vége a vállalkozásnak. Testvérük, a ma már 71 éves Koczka Ferencné Éva az elmúlt évtizedekben, amit csak tudott, felkutatott róluk. Van fényképe, igaz, az idő alaposan megkoptatta, és egy kevés története is, amelyet nagy ritkán az édesanyjától hallott. Levelek, amelyek később barátoktól érkeztek, már Izraelből, annak a reményében, hogy Bözsi néni talán mégiscsak meggondolja magát, fogja Évikét, és utánuk ered. De mivel Weinberger Erzsébet olyan életet szeretett volna biztosítani a háború után született lányának, amely traumától mentes – úgy hitte vagy akarta hinni, hogy a hallgatás és a jövőbe tekintés megóvja a kislányt a múlt árnyaitól –, egy hirtelen jött lehetőséget kihasználva Balatonkenesére, egy menekült görög gyerekeket befogadó otthonba költöztek. A  sors iróniája, hogy a haláltáborból gyalogosan, betegen, 38 kilósan, a gyermekei halálhírére hazatért asszony egy menekülttáborban találta meg a biztonságát – hozzá is ment a tábor későbbi vezetőjéhez, Juhász Nándorhoz, akire Éva néni a mai napig édesapjaként tekint. A nevét is megkapta, úgyhogy mire akkora lett, hogy emlékezzen, a Weinberger név már homályos emlékfoszlányként sem élt benne. Csak jóval később, ahogy felnőve igyekezett felfejteni a saját múltjának különös és kusza szálait, tudatosult benne, mi történt. Fontos számára az emlékezet, hogy a személyesen soha nem ismert testvérei emlékét életben tartsa. Ezért is jelentkezett a programba azonnal, és ezért is mesél róluk sokat az unokáinak. Azt mondja, nem a fájdalom dédelgetése a cél, sokkal inkább az, hogy hidat ácsoljunk a felejtés és az emlékezésben megtestesülő túlélés között. 

Ahhoz, hogy minél több gyereket sikerüljön beazonosítani, dokumentumok millióit kell átvizsgálni. Lassan 80 év telt el, de a  legtöbbjüknek még a nevét sem ismerjük. Nem tudjuk, hogy hol, mikor és milyen körülmények között haltak meg. A holokauszt legtöbb magyar áldozatának nincs sírja, amelyet a túlélő rokonok felkereshetnének. Testüket elégették vagy ismeretlen tömegsírokba lökve földelték el sietősen. 

Utolsó esély 

A Saul fia című film arról szól, hogyan akarja egy apa még Auschwitzban is megőrizni az emberséget azáltal, hogy eltemet egy meggyilkolt gyermeket. A szakmai munkát vezető dr. Vági Zoltán történész úgy gondolja, hogy „A Saul Gyermekei Emlékprogram célja lényegében ugyanez: a végtisztességet megadva, szimbolikus ér - telemben eltemetni egy egész magyar generációt. Újszülöttek, bölcsődések, óvodások, kisiskolások és gimnazisták tízezreit. Ideje megtudnunk, hogy kik voltak és mi történt velük.” Viszont, ahogyan az idő, úgy az esélyek is fogynak. Néhány éven belül már nem lesznek köztünk azok a túlélők, akik a saját szemükkel látták, hogy mi történt a gettókban, a táborokban a gyermekeikkel, a testvéreikkel, a rokonaikkal, a barátaikkal, az iskolatársaikkal. 

Az emlékprogram arra is fel kívánja hívni a figyelmet, hogy itt az utolsó alkalom elmondani, megosztani a történeteket, elővenni a megsárgult családi fotókat és az iskolai tablókat. Különben az emlékek is sírba szállnak.

Ahhoz, hogy 2024-re, a magyarországi holokauszt 80. évfordulójára a legtöbb magyar gyermekáldozat neve és sorsa tisztázva lehessen, a programnak a nyilvánosságra is szüksége van. Az emlékprogram munkatársai a 06-1/413-5547 telefonszámon és a saul@milev.hu e-mailre várják a hívásokat és az információkat, a gyermekáldozatok adatlapja pedig a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár honlapjáról tölthető le. 

Címkék: Saul fia

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!