Hitték volna: alig kétszáz éve nyaralunk? Előtte csak utazgattunk, amíg fel nem törte a hátsónkat a nyereg. De aztán jött a vasút és kinyílt a világ.
Bizonyára már az ősember is utazgatott, de valószínűleg nem jószántából. És főleg nem túl messzire. A világtörténelem első szervezett turistái a görögök voltak (lásd már a régi görögök is…). Szívesen utaztak, még ha igen bonyolult volt is: az olimpiákra, a delphoi jósdába, távoli fürdőkbe. Utazásaik elsősorban rituális célokat szolgáltak, de a célállomásokon ezzel együtt kialakult a megfelelő infrastruktúra: szállásadók, éttermek, örömlányok és örömfiúk hada várta a vendégeket. Aztán jöttek a rómaiak (lásd, mit adtak nekünk a rómaiak?), akik már kifejezetten pihenés céljából keresték fel fürdőhelyeket és a városokat körülvevő dimbeket-dombokat. A fejlett úthálózat mindenhol könnyen elérhetővé tette a tengerpartokat, és különösen szép öblökben – mai szóhasználattal élve – turistaközpontok alakultak ki.
Mindez persze elsősorban a gazdag patríciusokra vonatkozott és nem az alsóbb néposztályokra. Ők maradtak, ahol voltak. Otthon.
A középkorban elsősorban vásárokra, zarándokutakra és búcsújáró helyekre utaztak az emberek. A zarándokokat az egyház által működtetett szerény szállásokon fogadták. Simmachus pápa (498–514) a Szent Péterszékesegyház mellett nyitott szobákat a látogatóknak, ezt a kezdetleges vendégfogadót Sergius pápa (687–701) megnagyobbíttatta, III. Leó pápa (795–816) fürdőt építtetett mellé. Az utazáshoz persze rengeteg pénz és főleg hatalmas kalandvágy szükségeltetett ez idő tájt.
Még a Brexit előtt
Több száz évvel később, a 18. században terjedt el a gazdag britek körében az a szokás, hogy tanulmányaik befejeztével európai körútra, úgynevezett Grand Tourra küldték gyermekeiket. Egy ilyen utazás évekig tartott, az ifjak Párizstól, Rómán át Pestig, Pozsonyig is eljutottak. Az utazás célja ekkoriban elsősorban a tanulás, az ismeretszerzés volt. Az iparosodás és a városiasodás megerősödésével egyre többen és egyre messzebbre merészkedtek. A gondtalan pihenésbe először a 19. században kóstolt bele az angol középosztály. Ekkortájt már a tengerhez is le-leruccantak, bár még inkább a parti sétányokon sétálgattak. Fürödni inkább gyógyfürdőbe jártak.
Kegyed is a fürdőben kúrál?
A magyarok is szerettek utazni (lásd kalandozások és más hadjáratok), de a valódi turizmus csak a 19. században alakult ki.
A nemesség, majd később a gazdag nagypolgárság persze utazgatott előtte is, de ezeknek az utazásoknak a fő célja inkább a család- vagy rokonlátogatás, esetenként a külhoni tapasztalatszerzés volt. A nemesi családoknak több kastélyuk is lehetett, az év bizonyos szakait általában mindig ugyanott töltötték. Nyaralni nemigen mentek, legfeljebb egymásnál „vendégeskedtek”, és mint tudjuk, a rokonlátogatás gyakran inkább büntetés, mint nyaralás.
Az első valódi nyaralások célpontjai a fürdőhelyek voltak – mondja a VH-nak Fónagy Zoltán történész, a mindennapoktortenete. blog szerzője. – Maga az üdülés szó is a felüdülésből jön, amit az egészség helyreállítása értelemben használtak. Inkább csak a nemesség, később a felső középosztály engedhette meg magának ezt a luxust.
„Fürdőkúrára menni nem volt rövid szórakozás, egy kúra legalább hat hétig tartott – meséli a történész. – Vagyis csak az mehetett, akinek volt ennyi szabadideje. Ezért gyakorta csak a feleség és a gyerekek utaztak a fürdőbe, a családfő csak rövid időre tette tiszteletét.”
Fürdőbe egyébiránt két okból mentek a hölgyek: kúrálni és… hát ismerkedni. A felkapott fürdőhelyeken (Teplic, Herkulesfürdő, Balatonfüred) nagyjából azonos társadalmi helyzetű emberek gyűltek össze, az ismerkedésnek viszonylag kicsi volt a rizikója.
Egyébként a polgárság számára az ilyesfajta kikapcsolódás sokáig annyira nem volt komilfó, hogy akkor is igénybe vették az orvosi szolgáltatásokat (kivizsgálás, súlyfürdő, különféle pakolások), amikor erre semmi szükségük nem volt, így „legitimálva” a henyélést.
A Balatont az 1830-as években vették birtokba a nyaralók. Eredetileg a dunántúli nemesség járt ide felüdülni, a ’40-es évektől már a pesti nagypolgárok is. A fiatal férfiak a tóban úsztak, a hölgyek a szállók gyógyvizében mártóztak. Az északi part a gyógyszállóké volt, a kis nyaralókat a déli parton húzták fel, a század kilencvenes éveitől kezdve. A balatoni nyaralás a két világháború között vált mindennapossá.
Megy a gőzös
Az élményszerző vagy pihenési célú turizmus kialakulásához három alapvető dologra volt szükség: fejlett városokra polgársággal, viszonylag kényelmes és gyors közlekedési eszközökre és szabadidőre. A nagyvárosok a 19. század első felében izmosodtak meg, de lakói csak a század második felére elégelték meg az egyre elviselhetetlenebb tömeget és kőrengeteget.
A főváros polgárai először a budai hegyekbe és az újpalotai erdőbe rándultak ki, a Színház térről (mai Vörösmarty tér) induló omnibuszokkal. A tehetősebbek villákat vásároltak, és ott töltötték a nyarat.
Utazni nemcsak időigényes, hanem nagyon kényelmetlen is volt. Egy többnapos lovaskocsi-út (mondjuk Debrecenből Szombathelyre) bizony feltörte a nemes hátsót, így a vasútvonalak kiépítéséig inkább csak az utazott, akinek nagyon szükséges volt. A századfordulón már a középosztály mindennapjainak a része a vasúti utazás, köszönhető Baross Gábor reformjának. Legkésőbb a kistisztviselők, iparos segédek és a parasztok engedhették meg maguknak a vonatutat, de a 20. század első éveiben már erre is bőven volt példa. Legalább évente egyszer.
Fizetett szabadság
„A semmittevés mindig is a gazdagok státusszimbóluma volt – mondja Fónagy Zoltán. – A nyaralás is nagyjából ezt jelentette. Megmutatni: vagyok olyan gazdag, hogy megengedjem magamnak, ne dolgozzak, és még fizessek is érte. Az üdülés a nemesi életforma másolása, költségtakarékos módon.” Azelőtt a szabadidő ismeretlen fogalom volt. A nemeseknek nem volt munkájuk, tehát munkaidejük se lehetett. A munkások heti hat napot dolgoztak, a parasztságnak pedig a földesúr mondta meg, hogy mikor mit kell tenniük. Pihenni csak vasárnap vagy egyházi ünnepeken lehetett, de hosszabb kiruccanásokról szó sem lehetett. A fizetett szabadság a 19. században jelent meg: először az állami alkalmazottak élvezhették ennek áldásait. A századfordulón akár már egyhetes nyaralást is tervezhetett egy minisztériumi írnok. Feltéve, hogy nőtlen volt, és más kiadások sem terhelték túlzottan.
A köznép igényeihez igazodó első utazást segítő vállalkozást az angol Thomas Cook hozta létre, 1841-ben. Kezdetben csak Nagy-Britanniában vitte körbe az ügyfeleit, 1865-től pedig a kontinentális Európába, Amerikába és a Szentföldre is szervezett utakat. Gondoskodott a közlekedésről, a szállásról, az étkezésről és az idegenvezetőről is.
Magyarországon az 1896-os millenniumi ünnepségsorozat jelentette a turizmus robbanásszerű fejlődését. Az egyedülálló épületek, rendezvények megtekintésére tömegek érkeztek a fővárosba; utazásukat a MÁV kedvezményei és programcsomagjai könnyítették meg. A szálláshelyek biztosítása neves szállodák épülésével vált lehetővé (pl. Carlton, Ritz, Gellért stb.), melyet az első magyar idegenforgalmi vállalkozás, az IBUSZ megalapítása követett (1902). 1945-től az 1980-as évek végéig mindössze 7 állami vállalat (IBUSZ, Cooptourist, Express, Volántourist, Budapest Tourist, Malév Air Tours, Siótour) állt a turisták rendelkezésére.
A hazai politikai szigor különös módon éppenséggel kedvezett az utazási irodáknak: a kiutazási korlátozásokat csak az irodák által szervezett, évente legfeljebb egyszeri nyugati utazás enyhítette.
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a magyar lakosság 25%-a vesz részt 1-3 éjszakás, 18%-a ennél hosszabb időtartamú utazáson. Miközben a fővárosban élők 43%-a utazik legalább egy alkalommal az év során, az Alföldön lakóknak csak 27-28%-a. A felsőfokú végzettségűek közül minden második, a középfokú végzettséggel rendelkezők közül minden harmadik, az alapfokú végzettségűek közül pedig csak minden ötödik személy utazik el több napra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!