Simogatott migráns

Hiszen senki sem kétli, hogy Gruevszki befogadásáról Orbán döntött, ki más dönthetett volna?! A nemzetközi kedélyeket ennél jobban borzoló szaúdi újságírógyilkosoknak sem adhatott más parancsot, mint a – Rijad és sajna a Trump-kormány által kimosdatni próbált – trónörökös: az abszolút monarchiában még sohasem mert alattvaló egy koronahercegnek ellenszegülni. Miként a mi – ugyancsak nemzetközi közmegegyezés szerinti – autokráciánkban is kizárt ekkora horderejű döntést a vezér tudta nélkül meghozni.

Ezért is oly kínosak, noha mi már megszoktuk, a miniszteri magyarázkodások: nincs komikusabb, mint amikor a jogot rendszeresen kijátszók előadják az aprólékos jogászkodást. Hiába a szokott pökhendi mosoly a külügyminiszter arcán, hogy magyar diplomaták nem segítették Gruevszki megszökését Macedóniából (csak utána furikázták keresztül a Balkánon, ami ugye merőben más), nincs ember kontinensünkön, aki ne tudná, hogy Orbán megint belekacag Európa és uniója, no meg a NATO képébe: mit nekem jogállam, mit nekem szövetségesi lojalitás. Ha ő valakihez lojális, mármint macedóniai elvbarátján kívül, akkor az a moszkvai Kreml lakója. Az a kérdés, hogy Putyin csupán nyugtázta az elv-társi segítséget vagy netán meg is követelte.

Tagadhatatlanul elgondolkoztató, hogy az orbáni médiában annyit gyalázott „migránssimogatók” miként reagálnak erre a nyílt kihívásra? Egy börtön elől menekülő migráns tüntető „simogatására”. Utóvégre a nyugati intézményrendszerbe törekvő (éppen ezért) Észak-Macedónia jogállami voltát, tehát tagsági alkalmasságát vonja kétségbe a politikai menedékjog. Száz éve egy antiszemita bécsi polgármester vált hírhedtté a mondásával: „hogy ki a zsidó, én mondom meg”. E korokon átívelő önkényesség ékes példája, hogy a folyvást a szuverenitásra hivatkozó, még a közös uniós intézmények kritikáját is belügyekbe való beavatkozásként elutasító kormányzat és médiája szemrebbenés nélkül minősíti koncepciósnak a macedón bíróság ítéletét, s érzi magát feljogosítva annak tagadására. S hitelesnek a jogerősen elítélt szavát tekinti. Tényleg, zokszó nélkül nyelné le Budapest, ha Szkopje pátyolgatná a mi sukorói perünkben börtönbe vágottakat?

Különben a leginkább lehangoló, hogy messze nem akkora a demokratikus világ háborgása, mint éppen eme szaúdi botrányban. Pedig ha nem is emberölésről van itt szó, a nemzetközi normák szinte tüntető kijátszása logikailag felettébb hasonló a diplomáciai és emberjogi normák semmibevételéhez. Nem a rijádi rezsim ismert brutalitásának újbóli megnyilvánulása a meghökkentő, hanem a civilizált államközi viselkedési szabályok gátlástalan megszegése. A Gruevszkiügy más módon, de ugyancsak erre vall: mit nekünk európai szabályok, szövetségesi, tagállami kötelmek, ha egyszer vezérünk (és moszkvai barátunk) balkáni köreit zavarják?! S Szkopje csak ne nagyon ugráljon, ha nem akar „kijevi elbánásban” részesülni, áhított (az ország névváltoztatását is indokoló) nyugati betagozódása megvétózására. Ukrajnai makacskodásunk talán magyarázza is a nyugati visszafogott reagálást, amit amúgy a hazai folyamatos jogállamtiprás vonakodó és illúziókat tápláló kezeléséből már jól ismerünk. De alighanem az is benne van, hogy Orbántól nem is vártak mást, jobbra biztosan nem számítottak. Elég rendszeresen látni a mérvadó médiában, sőt immár a populáris kultúrában is vezérünknek az „erős emberek”, magyarán: diktátorok közé sorolását. S vele hazánkét.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!