„Az elnök és politikai szövetségesei nyilvánvalóan elsődleges céljuknak hatalmi helyzetük stabilizálását és az ország pénzügyi összeomlásának elkerülését tekintették.”
Kik álltak és állnak szemben egymással?
Kezdetben, a válság kibontakozásakor egyfelől a parlamenti többséget maga mögött tudó elnök, Viktor Janukovics, együtt kormányával és a hatalmi bázisát adó „Régiók Pártjával”, másfelől pedig az az elképedt és felháborodott, főként fővárosiakból álló, spontán színre lépő tiltakozó tömeg, amely nem volt hajlandó elfogadni a hatalom döntését Ukrajna EU-s társulási szerződése aláírásának elhalasztásáról. Ez a tavaly november 21-én bejelentett döntés valósággal arculcsapásként érte az ukrán társadalom jelentős részét. Kit azért, mert valóban hitt abban, hogy Ukrajna jövője Európa nyugati, s nem keleti felében van, kit pedig azért, mert az EU felé való közeledésben az Oroszországtól való végérvényes eltávolodás, sőt a visszavonhatatlan elszakadás esélyét látta. Az elhalasztás bejelentése már csak azért is azonnali és erős utcai tiltakozást keltett, mert az ukrán társadalom többsége – időnként abszolút többsége – már jó ideje EU-párti. Vagyis már a 2000-es évek elejétől világosan lehetett látni, hogy az EU-hoz való közeledés ügye az egyetlen olyan stratégiai súlyú kérdés, amelyben az ukrán politikai közösség többsége egyetértett. Sem a NATO-tagság, sem az ukrán történelem, sem az Oroszországhoz való viszony nem tudott többségi egyetértést teremteni. Ukrajna NATO-tagságát soha nem támogatták többen, mint a lakosság harmada. Az EU-hoz való közeledés ügye azonban más volt. Ez – kinek ezért, kinek azért – az ukrán társadalom többsége számára vonzó perspektívának tűnt.
De nemcsak a társadalmi többség volt ezzel így. Hasonlóképpen látta ezt a kormányzat is. Nem véletlen, hogy Janukovics szinte az utolsó pillanatig próbált együttműködni az Európai Unióval. Brüsszel tizenegy pontból álló politikai reformcsomagjából többet meg is valósított, így átalakította a bírósági rendszert, megreformálta az alkotmánybíráskodást, új rendőrségi törvényt fogadott el, sőt még a választási törvény átalakítására is hajlandónak mutatkozott. Ám Tyimosenko szabadlábra helyezésénél és az új ügyészségi törvény elfogadásánál elakadt. Vagy mert félt ezeket meglépni, vagy mert már akkor kibúvót keresett. Mindazonáltal szinte az utolsó pillanatig fenntartotta nyilvános retorikájában annak képzetét, hogy Ukrajna alá akarja írni a társulási szerződést, és ha ezt megteszi, jobb lesz az ukránoknak.
Ezek után aligha meglepő, hogy tízezrek mentek utcára a társulási szerződés aláírásának váratlan elhalasztása miatt. Ekkor még nincsenek jelen pártok, a tüntetés spontán, a csalódottság és az elemi felháborodás mozgatja azt. A Rada ellenzéki pártjai csak lassan ébrednek. Futnak az események után. Az utcai tiltakozások erejét csak akkor látják meg, amikor több mint félmillió ember megy ki Kijev központjába, miután november 30-a éjjelén a rendőrség különleges erői kétszáz békésen tüntető egyetemistát agyba-főbe vernek a főváros főterén. Efféle brutalitásra korábban soha nem volt példa. Ez csak olaj volt a tűzre. Janukovics tábora ekkor követte el az első súlyos hibát. A megveretésre reagáló tiltakozás ereje oly nyilvánvaló és tiszteletet parancsoló volt, hogy a Rada ellenzéki pártjai – a jobbközép Haza, élén Arszenyij Jacenyukkal, valamint a hasonló karakterű Ütés párt Vitalij Klicsko vezetésével, továbbá az ultranacionalista Szabadság párt, Oleg Tjagnibokkal – nem tehették meg, hogy nem vesznek tudomást a tüntetőkről. És ezek után megpróbáltak az utcai események irányítóivá válni. Ez egy ideig sikerült is, ám a január 16-án elfogadott represszív törvénycsomag hatályba lépését követően egyre feltűnőbben veszítették el irányító szerepüket.
Időközben ugyanis a tiltakozók körében egyre nagyobb számban tűntek fel azok a Szabadság pártnál is radikálisabb, szélsőjobboldali fiatalok, illetve azok gombamód szaporodó utcai szervezetei, köztük a „Pravij Szektor”, amelyek lépésről lépésre – előbb hangadóvá válva – átvették a tiltakozás irányítását. Január derekától immár egyre több jele volt annak, hogy a parlamenti ellenzék pártjai nem urai a helyzetnek. Nyilván ez vezetőiket is aggaszthatta, ám leválni és elhatárolódni a szélsőségesektől nem mertek. Azt érezték, ha ezt megteszik, elveszítik politikai erejüket, azt a képességüket, hogy érdemben gyakoroljanak nyomást a hatalom birtokosaira. Ezért aztán meg se próbálták ezt. Az utca radikálisai föléjük nőttek.
Milyen politikai célok irányították a szembenálló csoportokat?
Az elnök és politikai szövetségesei nyilvánvalóan elsődleges céljuknak hatalmi helyzetük stabilizálását és az ország pénzügyi összeomlásának elkerülését tekintették. Az utóbbi jelentős részben maga is közrejátszott a politikai válság kialakulásában. Nem kétséges ugyanis, hogy a Janukovics-adminisztráció merőben szokatlan döntése, hogy elhalasztó lépését alig egy héttel a társulási szerződés aláírása előtt jelentette be, mindenekelőtt az egyre kilátástalanabbá váló ukrajnai gazdasági helyzet következménye volt. Az elnök és környezete vabankra játszott. Abban bízott, hogy az Európai Uniót és Oroszországot egymással versenyeztetve majd kiválaszthatja a Kijevnek kedvezőbb ajánlatot. Csakhogy az EU vajmi keveset ígért. Rövid távon mindössze 610 millió eurót, továbbá azt, hogy lényegében megnyitja piacait az ukrán termékek előtt. Ukrajna pénzügyi gondjai azonban már tavaly ősszel is sokkal súlyosabbak voltak annál, hogy az európai ajánlat bárminemű megoldást jelentett volna.
Oroszország azonban némi huzavona után december közepén késznek mutatkozott arra, hogy néhány hónapon belül 15 milliárd dollárért ukrán állampapírokat vásároljon. Sőt, első részletként még decemberben 3 milliárd dollárt át is utalt. Ez azonban – politikai értelemben – megint csak olaj volt a tűzre. Az ellenzék és az utcai tiltakozók az ügyletet az ukrán szuverenitás kiárusításaként értékelték. Vagyis az, ami pénzügyileg rövid távon megoldást kínált, egyúttal politikailag még inkább elszigetelte Janukovicsot. Az ellenzék pedig pontosan érzékelte mindezt. Beleértve azt a lappangva már korábban is jelenlévő társadalmi elutasítást, sőt, erős ellenszenvet, amely a korrupt és nepotista rendszert egyébként is körbevette. Minden az ellenzék kezére játszott. A rezsim vezetőinek mértéket nem ismerő magánönzéseitől, a csapnivaló kormányzati és gazdaságpolitikai teljesítményen át a gyanút keltő, ukrán szuverenitást kockára tevő – vagy legalábbis így interpretálható – orosz kölcsönig. Az ellenzék élt is a helyzettel. Egyre erőteljesebb nyomás alá helyezte a láthatóan mind tanácstalanabbá váló hatalmat. Az utóbbi azt sem tudta eldönteni, hogy milyen taktikát kövessen. Hol erőszakkal próbálkozott, majd kétségbeesetten visszakozott, hol pedig az ellenzék politikai megosztását igyekezett elérni, nem sok sikerrel. Látva mindezt az ellenzék előbb az előrehozott parlamenti és elnökválasztást kezdte követelni, együtt a 2004-es alkotmányhoz való visszatéréssel, majd a válság utolsó, a rezsim összeomlását közvetlenül megelőző időszakban Janukovics azonnali távozását. Sőt, az egyre befolyásosabbá váló ultranacionalista „Pravij Szektor” a hatalommal megkötött február 21-i megegyezését követő napon már a kommunista párt és a Janukovics támaszát jelentő hatalompárt, a „Régiók Pártjának” betiltását követeli. Eközben az ország délkeleti megyéinek képviselői Harkovban – abban a városban, amely 1934-ig az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa volt – kongresszust tartottak. A küldöttek, arra hivatkozva, hogy Kijevben államcsíny történt, kinyilvánították: az ország délkeleti megyéinek önkormányzatai az alkotmányos rend helyreállításáig magukhoz veszik a hatalmat. Ezzel megtörtént az első komoly lépés az ország szétszakadása felé.
Reális cél-e Ukrajna európai gazdasági és politikai integrációja?
Bármennyire rokonszenvet keltő is az erőszaktól tartózkodó, a nacionalista szenvedélyektől mentes ukránok álma, az Európai Unió felé közeledő és egyszer majd taggá váló Ukrajnáról, annak megvalósítása egyelőre roppant nehéznek látszik, ha egyáltalán van rá bármi esély. Ezt Ukrajna saját erejéből nem tudja megtenni. És nemcsak azért, mert az ukrán gazdaság immár hatodik negyedéve recesszióban van, mert a költségvetés GDP-arányos hiánya meghaladja a 6 százalékot és a folyó fizetési mérleg deficitje is a bruttó hazai termék 8 százaléka fölött van. És nem is csak azért, mert az utóbbi időben drámai ütemben adósodik el az állam, miközben hasonló drámaisággal fogynak a jegybank nemzetközi tartalékai. Ez az utóbbi ma már kevesebb, mint 18 milliárd dollár. Legfeljebb, ha két hónapra elég. A gondok és a problémák ugyanis ennél sokkal súlyosabbak. Ugyan ma már az ukrán kivitel durván negyede irányul az Európai Unió államaiba, de az exportnak legalább ekkora részét még mindig az orosz piac veszi fel. És ha ehhez még hozzátesszük a Moszkva irányította Vámunió további két államát, Fehéroroszországot és Kazahsztánt, akkor azt látjuk, hogy az ukrán kivitel több mint harmada ebbe a három országba tart. Ezekről a piacokra az ukrán termékeket lehetetlen rövid időn belül más piacokra átirányítani. Ráadásul ez még hosszabb távon sem könnyű feladat. Túl mindezen, Ukrajna energiaszükségleteinek jelentős részét továbbra is Oroszországtól szerzi be. Gázfogyasztásának kétharmadát még mindig a Gazpromtól vásárolja. Egyes források szerint közel kétmillió ukrán állampolgár dolgozik – legálisan vagy illegálisan – Oroszországban. Csak e körülményből következően a két ország közt kialakuló tartós bizalmatlanság legkevesebb 4-5 millió ukrajnai polgár megélhetést lehetetlenítené el. És akkor még nem beszéltünk arról a még ma is 8-8,5 millió magát orosznak valló ukrán állampolgárról, akik nyilvánvalóan nem szeretnék, ha tartósan konfliktusossá válna Moszkva és Kijev viszonya. De nem kell ehhez orosznak lenni. Sokan az etnikai ukránok közül sem szeretnék, ha megromlana a két ország kapcsolata. És ezzel még távolról sem értünk a különböző természetű problémák végére. Egy azonban bizonyos: Ukrajna „kiszabadítása” sokkal nagyobb anyagi és politikai erőfeszítést igényel, már amennyiben ez egyáltalán megoldható, mint amennyit igényelt a ’90-es évek elején a Köztes-Európa szovjet szatellit államainak kiszabadítása Moszkva „öleléséből”.
Milyen célok jegyében lépnek fel a válság külső érintettjei?
Nem kétséges, hogy az egyik legfontosabb ilyen külső érintett: Oroszország. A történelmi és földrajzi közelségből adódó okokon túl már csak azért is, mert a putyini politika egyik legfontosabb célkitűzése épp az egykori szovjet területek újjászervezése. Előbb egy minél több egykori szovjet tagállamot bevonó vámunióval, majd az együttműködést további gazdasági és politikai elemekkel kibővítő különböző integrációs szervezetekkel. Ez lenne a Moszkva irányította Eurázsiai Gazdasági Szövetség, majd később az EU-t idéző Eurázsiai Unió. Ukrajna nélkül ezek a tervek komolytalanná válnának, ezért aztán Moszkva mindent megtett és megtesz majd, ami politikailag és gazdaságilag megtehető, Kijev megtartásáért. És bár lehet, hogy ezt az ütközetet most elveszítette és tőle idegen csoportok kerülnek hatalomra, de ennek ellenére se fogja föladni tervét. Ehhez még mindig nagyon sok eszköze van.
Az Európai Unió ugyancsak érintett a történetben. Magatartása azonban a válság egyetlen pillanatában sem volt oly határozott és egyértelmű, mint Moszkváé. Ennek egyik oka, hogy sem politikailag, sem gazdaságilag nincs a legjobb formájában. Ráadásul, mintha azt sem döntötte volna el, hogy mit is akar Ukrajnával. Mindössze annyi célja lenne, hogy megakadályozza az ország orosz érdekszférába történő visszacsúszását, avagy ennél többet akar, azaz át akarja vezetni Európa nyugati felébe? Ha ezt akarja, akkor annak nagy ára lesz. Egy ilyen terv az EU-nak nem egyszeri 15 milliárd dollárjába kerülne. Kész lenne erre? Aligha. Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, nos, az Obama-adminisztráció láthatóan tartja magát ahhoz, hogy nem akar a FÁK-térség ügyeibe különösebben beleavatkozni. Van gondja e nélkül is épp elég. Washingtontól a hatalomra kerülő ukrán ellenzék legfeljebb korlátozott politikai támogatásra számíthat.
Mi vár a kárpátaljai magyar kisebbségre?
A közhatalom felbomlása mindig kockázatot jelent a békés, az eseményektől magát távol tartani próbáló lakosságra. Ez a kockázat – etnikai hovatartozástól függetlenül – mindenkit fenyeget. Ezért nyilvánvaló érdek a közhatalom közbizalmat élvező működésének minél gyorsabb helyreállítása. De ezen túl arra is szükség lenne, hogy az új hatalom tegye egyértelművé, hogy egyetlen ukrajnai kisebbséget sem ér majd semmiféle hátrány, még kevésbé bárminemű üldöztetés. És ennek éppúgy vonatkoznia kell az olyan viszonylag kis létszámú közösségekre, mint a magyar, ahogy az olyan népesekre is, mint az orosz. Az új hatalomnak nem lehet érdeke e csoportok megfélemlítése, de még elidegenítése sem. Ukrajna szuverenitására való hivatkozással – bárki kerüljön is hatalomra – nem lehet a nemzeti kirekesztés, az etnikai nacionalizmus elvei alapján irányítani e jobb sorsra érdemes országot. Bízzunk abban, hogy a hatalom új birtokosai is tisztában vannak ezzel!
A szerző történész, Oroszország-szakértő
Az ukrán parlament megfosztotta tisztségétől Viktor Janukovics államfőt és május 25-re előrehozott elnökválasztást írt ki. Janukovics, aki már korábban elhagyta Kijevet, közölte, nem fogadja el a döntést, magát tekinti a törvényesen hatalomra jutott elnöknek. A parlament határozata alapján megszüntették Julija Tyimosenko korábbi kormányfő börtönbüntetését, a kiszabadult Tyimosenko azt nyilatkozta a BBC-nek, hogy a diktatúra megbukott, és indulni akar a május 25-i választáson. A volt kormányfő még este Kijevbe utazott, ahol beszédet mondott a tüntetések központjában, a Függetlenség terén több tízezer ember köszöntötte. Ezek az ukrán válság, e véres dráma, legújabb fejleményei, s a történésekből ítélve aligha van valaki, aki biztosan meg tudja mondani, a remélt békés megoldás együtt jár-e az ország egységének megőrzésével. Szombatra a teljes kormányzati negyedet, a parlamentet ellenőrzésük alá vonták a tüntetők megszervezett védelmi csoportjai. Andrij Parubij, a harcok központjának számító Függetlenség terének parancsnoka, aki amúgy Tyimosenko híve, azt mondta: „A hatalom mi vagyunk”. Korábban a szélsőséges csoportok azzal fenyegettek, ha Janukovics államfő nem mond le délelőtt 10-ig, akkor megindulnak az elnöki rezidencia ellen. Ez végül nem következett be, mert kiderült, hogy az elnöki hivatalt már nem védi senki, az államfő már jóval korábban távozott. Olyan hírek terjedtek el, hogy Dubaiban látták leszállni Janukovics különgépét, szóvivője azonban közölte, az elnök Harkovban van. Ez a fordulat megadta a parlament számára a lehetőséget, hogy Janukovicsot megfossza hatalmától, arra hivatkozva, hogy „nem látja el feladatát”.
A 450 tagú törvényhozásban 328 képviselő szavazott az elnök ellen, ami azt is jelzi, hogy korábbi párthívei közül több mint 60-an átálltak az ellenzékhez. A parlament megválasztott új elnöke, Olekszandr Turcsinov is Tyimosenko hívének számít. Gyakorlatilag új kormányt is felállítottak, de elnöki jóváhagyás nélkül nem minisztereket, hanem parlamenti megbízottakat neveztek ki. A Harkovban tartózkodó Janukovics törvénytelennek nevezte a parlamenti döntéseket. Az elnök nem vesz részt a kelet-ukrajnai városban zajló régiók kongresszusán, amely azonban teljes támogatásról biztosította őt, fasisztának nevezve a Kijevben hatalomra jutókat. Janukovics, szóvivője szerint, nem mondott le arról, hogy visszatérjen Kijevbe, előzőleg azonban más régiókat is fel akar keresni. Ugyanakkor Kijev nemzetközi repülőterének magángépforgalma ugrásszerűen megnőtt, jelezve, hogy az elnök pénzes hívei, hatalmának haszonélvezői közül jó néhányan melegebb tájakra távoztak.
Nyilván teljesen új helyzetet teremthet, hogy a parlament döntése alapján kiszabadult Julija Tyimosenko volt kormányfő. Tyimosenko, akit harkovi kórházban ápoltak, egyenesen Kijevbe indult. A kerekes székben ülő politikust sok tízezren köszöntötték a Majdanon. Beszédében azt mondta, hogy ő lesz az új európai Ukrajna záloga. Az ukrán helyzet bonyolultságát jól mutatja, hogy az oroszbarátnak tartott Janukoviccsal szembenálló Tyimosenkót az oroszokkal aláírt gázüzlet nyomán vádolták meg korrupcióval és erre hivatkozva ítélték el 7 évre, ugyanakkor sokan a hatalommal való visszaélés példájaként hozták fel perét. Mindenesetre szabadulását üdvözölte több európai vezető, így Manuel Barroso és Martin Schultz. Obama amerikai elnök is üdvözölte a döntést. Európa második legnagyobb országának válságát természetesen éberen követik világszerte. Orosz–amerikai elnöki telefonbeszélgetés zajlott szombaton, amerikai kezdeményezésre. Putyin azonnali intézkedéseket sürgetett a helyzet stabilizálására, és úgy ítélte meg, hogy most „a radikális ellenzékkel való munkára kell összpontosítani”, amely miatt szerinte az ukrán szembenállás rendkívül veszélyes határig jutott. Az oroszok támogatták az EU-közvetítéssel létrejött megállapodást Janukovics és az ellenzék között. Az egyezség, amelyet az unió nagy sikerének tudott be, egy nap múlva már láthatóan érvényét vesztette, az ellenzék felülírta azt a szélsőséges csoportok támogatásával.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!