„Máris megyünk!” – hallom bentről a csengő megnyomása után, majd némi súrlódó hang kíséretében félig kinyílik a bejárati ajtó. A többes szám használatára ugyanúgy fény derül, ahogy a nyílászáró zajos és részleges kitárására is. Az anyja lábára egy kétévesforma kisfiú csavarodik, az előtérben pedig dobozok, szatyrok halma akadályozza a bejutást.
„Elkezdtünk csomagolni, hogy ha indulni kell, legalább a könyvek menetkész állapotban legyenek”, mondja, miközben szabadkozás nélkül beinvitál a lakásba Emese, aki annak idején évfolyamtársam volt az egyetemen. Most talán utoljára találkozunk…
Hatalmas zsákfotelre ereszkedem, amibe a beszélgetés során egyre jobban beleroskadok a harmincas informatikus barátosném szavainak súlya alatt. Kész tények elé állít: nyár végén irány Anglia, a család elhagyja az országot, itt már nincs mit keresniük. Csak (rá)fizetnivalójuk.
A férjének, Zsoltnak január óta nincs állása – 10 év után mondtak föl neki, amikor a kormány „befagyasztotta” az addigi EU-s pályázatok egy részét, amiből a cége profitált –, s mivel az informatika területén ma már lehetetlen középfokú végzettséggel elhelyezkedni, esélye sincs. Fél éve kutat munka után, de raktárosnak is csak gyakorlattal vennék föl, ha egyáltalán válaszolnának a beküldött életrajzokra. Emese a kétéves Mátéval otthon van, ha visszamenne dolgozni, azonnal kitennék az állásából hónapokon belül – ezt jelezték is neki a cégtől, na persze virágos beszéddel. Dolgozni viszont kell, mert a lakást nagyobbrészt frankalapú devizahitelre vették, aminek a törlesztőrészlete havi 50 ezerrel emelkedett a válság óta.
Na de, ha még mindkettőjüknek lenne is állása, s így megtarthatnák a lakást – vázolja az egyik lehetséges jövőképet –, akkor a kisfiút kellene napközibe adni. S nem elég, hogy a családi napközi – Biatorbágyon ugyanis nincs állami bölcsőde – havi 60 ezer, a munka miatt reggel és este találkoznának csak a gyermekükkel, ami nem túl ideális szerintük. Magyarországon csak a közmunkások munkaideje napi 4-6 óra, informatikuséknál ez 9 (plusz a „szabadon választható ebédidő”), na meg az utazgatás órái.
Nekivágtak tehát feltérképezni, hol tudnának szebb jövőt biztosítani maguknak, Máténak, s a már tervbe vett kistestvérnek. Tisztában vannak vele, hogy az általuk beszélt angol nyelv területén sem ülepig tejfel a real world, ott sem kolbászból fonják a kalácsot – mégis, kint élőknél tájékozódva az angliai rezsiről (kb. 200 font), lakásbérleti díjakról (kb. 400 font – sorházas téglalakás: 2 hálószoba + nappali), minimálbérről (800 font, kb. 250 ezer Ft), arra jutottak, hogy ha csak egyikük dolgozik is, jobban megélnek, mint itthon, s közben a családi életük sem csupán illúzió. „Próbáljuk ki ezt az itthoni diplomás 78 ezres minimálbérből”, érvel és szavainak súlyát csak gyarapítja a megjegyzés: környezetükben minden második család tagjai között akad már kivándorló vagy az ötletet komolyan fontolgató. „Persze nem megyünk ki bolondok módjára, több ottani álláslehetőségre küldtünk ki már önéletrajzot”, bizonygatja épelméjűségüket felhúzott szemöldököm láttán. Meggyőződése, hogy gyermekeiknek az angolnyelv-tudás és szocializáció miatt eleve biztosabb jövőt tudnak biztosítani. „Megeszem a kalapom, ha nem lesz jobb hátterünk az életünk indulásához, mintha itthon maradnánk”, fogadkozik a gondos anya.
„De miért?” – kérdezem immár sokadszorra.
A vendégtől megszeppent Máté közben megnyugodott, de Emese gondolatait csak most felhősödtek be. Sorolja hát: elegük van a köldöknéző, bezáruló, kesergő, önsorsrontó magyar társadalmi-kulturális beidegződésekből, a gyűlölködésből és széthúzásból. Már nem tudja, lesz-e ez jobb valaha, mert úgy érzi, mindez nem csökkent, csak exponenciálisan növekedett az utóbbi időben.
„És a család – nyögöm – mit szól mindehhez?” A házaspár szülei először szóhoz sem jutottak, annyira megdöbbentek, pedig ők is folyamatosan értesülnek a fiatalok kiáramlásáról, de aztán jó képet vágtak hozzá, megértették, hogy a jövő földrajzilag is befolyásolható. „A családjainkkal elég ritkán tudtunk eddig is személyesen találkozni, e-mail, levél, telefon, skype viszont ott is működik – taglalja Emese. – Évente kétszer majd ideutazunk pár hétre, akkor legalább intenzíven együtt lehet a család… de a testvéreket, szülőket is szívesen látjuk odakint.” „Az angol nyelvű kultúrák pedig mindig is érdekeltek”, teszi még hozzá.
A bútorok kapcsán még tanakodnak, számolgatnak, hogy éri meg jobban: kint vegyék meg őket, vagy vigyék ki magukkal a meglévőt? Utóbbit kétszázezer forintért szállítaná a Londontól délre fekvő kisvárosba egy fuvarozási cég. Kocsit, lakást eladnak.
Mit is mondhatnék még nekik? A közben bevásárlószatyrokkal betoppanó Zsoltot azért gyorsan letámadom a közelmúlt angliai zavargásai kapcsán: nem tántorodnak-e el emiatt a „kitántorgástól”? „Ugyan már – válaszolja –, hány napig tartott 2006 októberében Budapesten a zűrzavar?! Mi különben is vidékre készülünk, nem nagyvárosba. Mire kiérünk, nyoma sem lesz.”
S nekik itthon? – mormogom inkább csak magamban, s miután némi teatralitással, ahogy a hosszú útra indulóktól szokás, elköszönünk egymástól, ott visszhangoznak bennem szavai: „Ti miért maradtok?”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
